Micónapló - Időutazás

Úgy eltelt ez a két hét, hogy csak ültem a pici görög étterem picuri asztalánál, és azt se tudtam, hogy kerültem oda.

Először, még múlt csütörtökön, Micó lett beteg. Hazaértem, és ahogy megfogtam a kis kezét, azonnal tudtam: lázas. Kicsit megijedtem, olyan régen voltak betegek a gyerekek, hogy hirtelen nem is tudtam, mit csináljak. Aztán a szokásos fürdés hűvös vízben, meg a lázcsillapító megtette hatását. Másnap kiderült: vírusos torokgyulladás, hólyagos. Micóka hősiesen tűrt, és enyhe elesettségen kívül más baj nem látszott rajta.

Vasárnap éjjel Csani folytatta a sort. Este tizenegykor értem haza a hétvégi ügyeletből, és azt hittem eret vágok magamon, mikor Csani kikóválygott álomittas fejjel, hogy fáj a torka és fázik. Napról-napra éltünk, hiszen nem akartam táppénzre menni, minden napot mással, máshogy oldottunk meg. Aztán szerdán jött a vég: András is bejelentette, hogy ledöntötte a vírus. Mondanom se kell, jobban szenvedett, mint a két gyerek együttvéve. Aztán valahogyan, ahogy jött, úgy ment is a betegség, és egyetlen legényt hagyott csak a gáton maga után: engem.

Pénteken a gyerekeket Anyukám Mohácsra vitte, mi pedig kevertük az édeskettes romantikát az elmaradt tennivalók hosszas listájával. Ez a két nap is hipp-hopp eltelt, és én ott találtam magam a törzshelyünkön, a kicsi görög étteremben a Duna-parton, és faszénen sült languszta illatozott a tányéromon. Közben a főpincért bámultam. Fekete hajában talán már több volt az ősz szál, mint a sötét, a mindig mosolygós, nevető szemét pedig koszorúba fonta a sok mély szarkaláb. Tizenegy éve járunk ide különleges alkalmakkor, és rácsodálkoztam: az egykoron vakítóan jóképű, kreol bőrű suhanc ma egy meglett férfi benyomását kelti. A férjemre néztem, hát ő sem az az alig borostás, szerelmes egyetemista, aki akkor volt. És én?  Vajon én is sokat változtam?

Azt hiszem, egyetemistaként állt meg velem az idő, mikor botrányosan szerelmes voltam, gyűrtem a vizsgákat, mindegy hányas, csak legyen meg, és minden második héten a párom nélkül jártam haza bulizni a bandával, mert akkor még meg volt a banda. Banda már nincs, de megmaradtak azok, akik igazán fontosak. Mondjuk, időközben már ők is gyűjtögettek szarkalábakat.

Aztán éppen öt évvel ezelőtt édesanya lettem. Mikor magamhoz öleltem a kis illatos, magzatmázas csomagomat, a gyermekemet, tudtam, hogy az életem örökre megváltozott. Közben, néhány órával korábban, egy nagy kádban vajúdva, még mindig nem akartam elhinni: nemsokára gyermekem fog születni.

Kicsit szomorkás volt kint az idő, kopogott az eső az étterem ablakán, és nekem is könnyek gyűltek a szemembe, ahogy azon elmélkedtem, mikor is éreztem magam először igazán anyának. Minduntalan az a kép jött elő, mikor a szülést követő első éjszaka után felébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem, Csanád ott feküdt bebugyolálva a kis kosarában, és olyan gyönyörűen aludt, mint egy kis angyal. És akkor értettem meg, hogy ez a gyönyörű, élő játékbaba valóban az enyém, én, én, én magam hoztam a világra, hazaviszem, és én fogok róla gondoskodni, amíg a szemem nyitva van ezen a világon.

Micókával, akinek a neve napját is ezen a szép születésnapon ünnepeljük, nos, vele egészen más volt. Csanád fenekestől fordította fel az életünket és az önértékelésünket, Micó pedig úgy simult bele az életünkbe, mintha mindig is oda tartozott volna.

Kijöttünk a kis görög étteremből, aminek a kék-fehér falait már olyan régóta ismerjük, és ahogy a Duna-parton csöpörgött ránk az eső, és egymás kezét szorongattuk, hitetlenkedve néztem a férjem szemébe, újra és újra próbáltam felidézni, hogyan repültek el ilyen gyorsan az évek, egy szemvillanás, miközben az „azelőtt” valahogy mégis olyan távolinak tetszik.

Mikor hazaértünk, előkészítettem a tortát, beleszúrtam az öt gyertyát, a tűzijátékot, feldíszítettük a szobát, kiraktam a jégbe hűtött kölyökpezsgőt, és enyhe déjá vu érzéssel a szívünkben, izgatott feszültséggel várakoztunk. Hirtelen gyermeknevetés és huncut csivitelés szűrődött be a lépcsőházból, és én remegő kézzel elkezdtem gyújtogatni a gyertyákat. Mikor a névnapos meg a szülinapos belépett a lakásba a Maminál töltött mohácsi hétvége után, már ott várta őket a meglepetés. Csak álltak, megilletődötten, tátott szájjal, karácsonyt idéző arccal, enyhe hitetlenkedéssel a szemükben, boldogan. Én meg ittam be a látványt, minden porcikámmal szívtam magamba, hogy soha, soha el ne felejtsem ezeket az arcokat, ezeket a perceket, ezeket az érzéseket.

Este, lefekvéskor, Micót sokáig ringattam, énekeltem neki, édes, puha arcához szorítottam az arcomat. Aztán Csani mellé is odafeküdtem, és mielőtt kijöttem a szobából, még egyszer a fülébe súgtam: Boldog születésnapot! Boldog Anyák napját! – jött a válasz magától értetődően. Istenem, hát nem logikus?!

Szofi

Szofi , 2014. május 20.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 

2014 05 25. 11:39
Ez a legszebb naplóbejegyzésed Szofi! :)
→ válasz erre
2014 05 26. 19:58
@picuralmos: Köszönöm, drága vagy!
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?