Micónapló - Valami ismét véget ért

Micó múlt héten volt tizenöt hónapos, és ahogy az a slendriánabb fajtából való második gyerekes anyákhoz méltó, én totálisan elfeledkeztem a tizenöt hónapos oltásról. Novemberre kaptunk időpontot. Mentségemre legyen mondva, megint nagyon mozgalmas két hetet zártunk.

Rengeteget voltunk a szabadban, hála az idén szokatlanul enyhe és napfényes vénasszonyok nyarának. Minden percet kihasználtunk, legyen az egy óvoda utáni bringázás vagy egy hétvégi játszóterezés. Sokat mozogtunk, és rendkívül büszke vagyok magamra: elértem kitűzött célomat, 1500 métert úszok 50 perc alatt, amíg Csani az úszásoktatáson vesz részt. Lebukok a hűvös víz alá, nem gondolok semmire, és életemben először úgy érzem, nem csak nézni szeretem a sportot.

Immár hivatalosan is dúla lett belőlem. Rendkívül fontos és érdekes anatómiai és pszichológiai ismeretekre tettem szert. Megismertük a várandósság lelki és fizikai, illetve a vajúdás és a szülés élettani folyamatait. A gyermekágyas időszak lelki tudnivalóiról pszichológustól, a szoptatásról szoptatási tanácsadótól, a vajúdástámogatásról és a jelenlegi szülészeti helyzetről, illetve a jogi környezetről dúláktól hallottunk előadásokat.

Szakemberek segítségével bevezettek minket a kommunikáció és az aromaterápia alapjaiba, és volt alkalmunk elsajátítani testi-lelki fájdalomcsillapító eljárásokat. Azt gondolom, hogy rengeteg új tudásanyaggal gazdagodtam, melyek maximálisan használhatóak a gyakorlatban is. Határtalan volt az örömöm, mikor az egyik kismama barátnőm a tréning elvégzése után felhívott, és hivatalosan is felkért a dúlájának. Alig várom, hogy elkezdjük a közös munkát!

A tréninghez kapcsolódik Micó szoptatásának a vége is. Már bő két hónapja csak reggel szopizott, és a képzés első napjának reggelén nem kínáltam fel a lehetőséget, vártam, hogy mit szól hozzá. Nem szólt semmit. Nem érdekelte. Hammmámámámám kiáltással mutogatott az etetőszékre. Bekanalazta egyedül a corn flakes-et, a maradék tejet a végén ügyesen megitta hozzá, és elégedettnek tűnt. Ezután az anyósom elvitte a gyerekeket három napra. Tudtommal, ott sem követelte a jussát, de átvitt értelemben sem éreztek rajta semmi feszültséget a nagyszülők.

Közben, a dúlatréningen, az utolsó napon, többször is elhangzott, hogy a szoptatás olyan, mint a védőoltás, hiszen tele van az anya immunanyagaival. És amikor hazamentem, és láttam, hogy Micó néhány nap egészség után megint hőemelkedéses és iszonyú taknyos, megsajnáltam… Vasárnap este volt, megfürödtünk Micóval. Egy törölközőbe csavarva magamat, először őt öltöztettem fel. Mint egy kis sellőfiú totyogott a hálózsákjában, miközben én is megszárítkoztam. Ahogy kerestem a pizsamámat, láttam, hogy néz. Leültem, úgy, pucéran, ahogy voltam, és vártam.

Azt gondoltam: ha most idejön, és szopizni kezd, akkor nem fogom elutasítani. Oda is totyogott hozzám, de nem szopizni jött. Csak odahajtotta a kis arcát a bőrömhöz, szuszogta be a jó kis anyaillatot, és hallgatta a szívverésem. Nem kérte a tejet. Ekkor könnybe lábadt a szemem: tényleg itt a vége…

A gyerekeink fogantatásuk pillanatától egyre önállóbbak lesznek, egyre távolabb kerülnek tőlünk, és az egyik ilyen mérföldkő, amikor már nem igénylik, hogy a testünkből tápláljuk őket. Már nincs szükségük ránk, bárki el tudja őket altatni, vagy bárki meg tudja őket etetni. Mivel Csaninál a szoptatás borzasztóan nehezen indult, valahogy az ő esetében ez az egész meg is maradt etetésnek, és altatásnak. Én nem éltem át a szoptatás lelki vonzatát az alatt a (szintén) tizenöt hónap alatt, amíg Csanádot szoptattam.

Aztán megszületett Micó, és minden más lett. Sose felejtem el, ahogy a kezével simogatta a bőröm evés közben, ahogy a tekintetét a tekintetembe fúrta, miközben nagyokat nyelt, és azt az édes, angyali mosolyt az arcán, amit anélkül tudott produkálni, hogy abbahagyta volna közben az evést. Ő tanította meg nekem, hogy aki anyatejet ad, életet ad. Nem csak táplálékot, hanem törődést, szeretetet, kapcsolatot. Korábban azt hittem, ez az egész egy humbug. Aztán ráébredtem, hogy mit mulasztottam el Csanival.

Nem hiszem, hogy ez az én hibám, és ostoroznom kellene magamat. Ahhoz a gödörhöz képest, ahonnan öt napos korában elindultunk – örömmámor helyett vérben, izzadtságban és könnyben úszva – csoda, hogy egyáltalán szoptatni tudtam. Büszke vagyok rá, hogy a cafatokban lógó melleim és idegeim rendbetétele után képes voltam anyatejjel táplálni őt tizenöt hónapon át. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy Csanival átélhettem azt a boldogságot, hogy a nehézségek ellenére nem adtam fel, és meg lett a küzdelmem gyümölcse. Micóval pedig felfedezhettem a szoptatáson keresztüli kapcsolódás misztériumát.

Öszesen tehát harminc hónapig szoptattam az életemben. Hogy sok ez vagy kevés? A rengeteg meg nem ivott sör, kávé és pálinka szerint sok. A WHO vagy az LLL szerint kevés. Én azt gondolom, hogy pont jó. Nem volt cirkusz, nem volt sírás, nem volt fájdalom. Mindkét fiam elvált az anyamelltől, mint ágtól a levél, én pedig elmorzsoltam egy könnycseppet, majd mosolyogva felbontottam egy üveg pezsgőt… 

Szofi , 2013. október 22.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(6 hozzászólás) 

2013 10 25. 23:21
Hahó, Dia... légyszi, kukkants erre... :-)
→ válasz erre
2013 10 27. 08:59
Szia,
irigyellek is meg nem is, hogy vége a szopizásnak Nálatok. Azért irigyellek, hogy zökkenőmentesen ment, hogy nálunk mikor és milyen botrányokkal tudjuk majd elhagyni abba bele se merek gondolni.
A dálaképzésen én is gondolkodtam már nagyon jó lehet, remélem tevékenykedésedről dúlaként olvashatok még a naplódban, vagy azon kívül.
→ válasz erre
2013 11 01. 23:20
@cviki: Kedves Viki, remélem, a Ti elválásotok is zökkenőmentes lesz. Az, hogy a kicsikéd perpillanat még cicifüggő, nem jelenti azt, hogy a vég botrányos lesz! Igyekszem majd írni a dúla-tevékenységemről is.Puszillak.
→ válasz erre
Összes hozzászólás (6) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XGyerünk, anyukám! - Teakiadó