Praktikák hiszti esetére

A dackorszak a kisgyerekes szülők egyik legkeményebb próbatétele, pedig tulajdonképpen nagyon érdekes személyiségfejlődési szakasz. Ekkortájt a gyerek már tökéletesen önálló emberként definiálja magát, és egyre pontosabban tudja, mit akar, mire vágyik. Ám vagy a környezete, vagy testi fejletlensége miatt sokszor még nem érheti el álmait, ami aztán keményen frusztrálja – és már ki is tört a hiszti. Szülőként kibírni nem könnyű, megúszni viszont ne akarja senki: ha kimarad a személyiségfejlődés ezen szakasza, az nagyon súlyos következményekkel járhat.

Úgyhogy örüljetek, ha tombolnak! A 2-4 éves gyerekeknél ez azt jelenti, tökéletesen fejlődnek, érzelmileg, értelmileg rendben vannak. Jó, tudom, hogy én már könnyen beszélek ennyi év távlatából – de előttünk meg itt tornyosul a közeledő kamaszkor. És mivel már ezek szerint túlléptünk a dackorszakon – szerencsére különösebb érzelmi és lelki sérülések nélkül -, leírom a magam kis gondolatait ezzel kapcsolatban. Hátha valakinek beválik szintén.

Ahogy már fent említettem, a dackorszakot tarkító hisztirohamok a frusztrációnak köszönhetők. A gyermeklélektan ismerői szerint a gyerek ilyenkor nem a szülőre dühös, a hisztivel nem őt akarja büntetni, hanem saját magára haragszik, a saját korlátai felett érzett feszültség tör elő belőle ily módon. Amikor a saját gyerekemen is kitört a tombolás, eleinte azt sem tudtam, mit csináljak. De volt egy-két vonás a gyerek viselkedésében – néha -, amiből arra következtethettem, hogy számára is rossz érzés a hiszti. Az egyik ilyen vonás az volt, hogy szerencsétlen gyerek vöröslő fejjel követett, hiába próbáltam egy kicsit eltávolodni tőle, hogy lehiggadjak. Igaz, máskor meg kikérte magának, hogy megpróbáljak segíteni rajta.

Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerek igazából szeretné abbahagyni a hisztit, csak nem tudja. Azt mondjuk, alap dolognak éreztem, hogy neki is szabad dühösnek, mérgesnek, haragosnak és csalódottnak lennie, és olykor az is eszembe jutott, hogy a saját frusztrációm miatt belőlem előtörő cirádás káromkodások – esetenként tányérdobálás és egyéb nyalánkságok – tulajdonképpen ugyanúgy hisztinek foghatók fel. Márpedig ezeket nekem meg kellett tanulnom kezelni, a gyerek viszont még nem rendelkezik ilyen eszközökkel.

Arról nem is beszélve, hogy a „hagyd, hadd hisztizzen, csinálj úgy, mintha nem is lenne ott!” című jelenséget én nagymértékű cserbenhagyásnak érzem. A gyereknek baja van – a frusztráció -, ettől kész van – a hiszti -, és egyedül nem képes segíteni magán. Vagyis igenis, törődni kell a hisztivel, és segíteni kell a gyereken, csak nem úgy, hogy akkor mégis megkapja, amiért hisztizik. Hanem úgy, hogy segít neki a tapasztaltabb úrrá lenni a benne tomboló viharon.

Számomra a legevidensebb módszer erre a légzésre való koncentrálás volt. Nagyon idiótán néztünk ki, mikor először kipróbáltuk: odaguggoltam a vöröslő fejű, visító gyerek elé, megfogtam a kezét, és amennyire nyugodtan csak bírtam, elmagyaráztam neki, hogy most akkor vegyünk nagy levegőt, és ha sikerült megnyugodnia, megbeszéljük a dolgot. Az üvöltéstől úgysem értem, mit akar. És fújtattam. Szépen, lassan, mintha a gyerek nem fröcsögne éppen tele nyállal és egyebekkel. És a gyerek is próbálkozott. Időbe telt, de sikerült neki egyre jobban lelassítani a légzését, majd megnyugodott. Ez a módszer aztán annyira jónak bizonyult nálunk, hogy a gyerek később magától jött, ha úgy érezte hiszti van kitörőben és ő már nem boldogul vele egyedül, és kérte: vegyünk nagy levegőt.

A második hasznos praktika nálunk a fordított pszichológia volt. Vagyis pontosan arra az egyébként helytelen viselkedésre erősítettem rá, amit a gyereknek abba kellett volna hagyni. Eldobta magát a földön az oviban, és tiltakozó hisztibe kezdett az öltözőben, amikor felszólítottam, hogy ilyen kontár hisztit én még nem láttam. A minimum, hogy verje oda kezét-lábát. Persze, megtette, mire én megdicsértem, hogy nagyon jó, csak erősebben. Naná, hogy megcsinálta. Ekkor felszólítottam, hogy ez most már oké, de olyan csendben rí, hogy nem hallják az ovi túlsó végén, vagyis, legyen oly kedves és emelje fel a hangját. Mivel kiigazítani valót mindig találtam, a végén a gyerek elkezdett gurgulázva röhögni. Mert hát tényleg komikus volt. És persze, utána már lehetett vele beszélni is.

A harmadik az a módszer, amitől sok szülő ódzkodik, pedig valóban hatásos. Bár valóban hülyét kell csinálnunk magunkból hozzá. Én csak kétszer éltem vele, a továbbiakban elég volt befenyegetni vele a gyereket. Ez a kezd rá te is módszer. Vagyis a gyerek hisztizett – nyilvános helyen, nálunk a boltban a sor, valamint a nyílt utca játszott -, én meg felszólítottam, hogy hagyja abba, vagy én is rákezdek mindjárt. Ezt elmondtam még egyszer, aztán hangosan hisztizni kezdtem. Kár, hogy nem volt nálam fényképezőgép, a gyerek döbbent arckifejezését érdemes lett volna megörökíteni. Először döbbent, aztán felháborodott, és közölte, hogy most azonnal hagyjam abba, most ő hisztizik, és ez különben is ciki. Ezt én kikértem magamnak, hiszen nekem is jogom van kibukni, de felajánlottam, hogy esetleg megbeszélhetnénk a dolgot üvöltés helyett. A körülöttünk álló emberek egyébként remekül mulattak, mi voltunk az ingyen cirkusz, és nemcsak a kis konfliktust oldottuk meg, de még szereztünk is pár jó percet nekik.

Sokszor bevetett és a mai napig nálunk működő módszer a „Kislányom, háromig számolok…”. Azt hiszem, mindenki sejti, hogyan folytatódik a mondat: és aztán baj lesz! Adott esetben jó hangosan elkezdem a számolást, időnként rugalmasan igazodva a gyerekhez beiktatok nem kevés törtszámot, úgy is mint, két és egynegyed, két és fél, satöbbi, mindegyiket kellemesen elnyújtva. A három végéig, vagyis az M-ig még sosem jutottunk el. Pedig, hogy mi lenne az a baj, ami utána történik, azt én sem tudom.

Ti milyen praktikákkal hárítjátok el a dackorszak hisztijeit?

Szilágyi Diána , 2011. augusztus 24.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(14 hozzászólás) 

2011 08 29. 17:57
Nálam is a számolós módszer vált be.A legelsőnél sajna jó nagyot kellett csapni a fenekére,de azóta soha nem kellett csak számolni,és ez már vagy 6 éve működik!
→ válasz erre
2011 08 31. 09:11
Azóta,hogy olvastam a cikket még eszembe jutott egy másik megoldás,amit én ugyan még nem próbáltam,de amikor Prágában jártam egy magyar oviban ezt rendszeresen alkalmazták és bevált. Náluk működik a dolog.
Ez pedig nem más,mint Berg Judit:Hisztimesék c.könyve.
"Hisztizik a kisgyerek - nem akar öltözködni, ebédelni, rendet rakni, vagy éppen csak fel szeretné hívni magára a figyelmet. A könyv meséi válsághelyzetben születtek: síró-rívó, hisztiző kisgyerekei megnyugtatására találta ki őket a szerző. A kedves, rövid kis történetek a mindennapok apró, de sokszor megoldhatatlannak tűnő nehézségeit segítenek áthidalni a 2-4 éves apróságoknak és szüleiknek."(www.bergjudit.hu)
→ válasz erre
2011 09 18. 22:01
Az én kislányom most 22.5 hónapos, vagyis még nincs egészen 2 éves, mégis már egy jó ideje benne vagyunk a dackorszakban. Hisztizés előfordul, de szerencsére úgy vettem észre, általában hamar abbahagyja-nálunk a "mély levegővétel" és a figyelemelterelés (főleg ez-talán azért, mert lánykámat minden nagyon érdekli) eléggé bejött. Ami engem mostanában szinte napi szinten kiakaszt az a "sztrájkolás", vagyis akármire kérem, vagy szólok, hogy nem szabad, mintha a falnak beszélnék. Ilyenkor úgy érzem sokszor, hogy én csak sormintának vagyok (idéztem egykori "kedvenc" angoltanárnőnket:)), és elég nehezen tudom megőrizni az önuralmamat. Bízom benne, hogy idővel könnyebb lesz a helyzet, mert azért ahogy nő, egyre jobban meg lehet vele beszélni a dolgokat.
→ válasz erre
Összes hozzászólás (14) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
X
Kamaszmentő - TeakiadóNem születtél anyának! - TeakiadóBabázz lazán! - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó
Nem születtél anyának! - Teakiadó