Segítség, óvodás lesz a gyerek!

Rájöttem, hogy minden szülői feladat közül a legnehezebb – legalábbis számomra – az elengedés lesz. Már akkor megrezdült bennem valami, amikor a gyerek születése után elvágták a köldökzsinórt: mostantól nem vagyunk egy test. Aztán tovább fokozódott, mikor elindult, aztán mikor már szavakkal is kifejezte, hogy már nem tekinti magát egy személynek velem.

Aztán egyszer csak azon kaptam magunkat, hogy egy hét múlva a gyerek óvodába megy. Az én pici gyerekem belép az intézmények világába. Pelenka nélkül, szobatisztán, és kétségbeesés nélkül. Bezzeg az anyja!

Persze, jó érzés is volt, hogy a gyerek már ekkora, hogy visszatérhetek egy kicsit jobban a felnőttek közé, hogy ismét hatékonyan hozzájárulhatok a családi kassza aktuális feltöltöttségéhez, és hogy kiszabadulhatok a hisztik, magyarázatok és legókockák világából legalább pár óra erejére. Mégis, ott csücsült bennem egyfajta gyász: úristen, már ekkora, mindjárt egyetemre megy, és kirepül!

Tudom azt is, hogy ez önzés, az anya önzése, aki úgy érzi, ha már nem kell szülőnek lennie, akkor szükség sem lesz rá, haszontalanná válik, okafogyottá akár a létezése is. Amikor gyereket szülünk, ösztönösen ő kerül a középpontba, érte kelünk, érte hajtunk, anélkül, hogy erre igényt tartana, és még tudatosan is nehéz odafigyelni arra, hogy ne uralja el életünk minden egyes, icipici szegmensét is az anyaság.

Úgyhogy ott álltam, próbáltam összeszedni gondolatban, hogy mi mindenre lesz szüksége a gyereknek az új helyen, a fejemben lévő listán pipáltam a már meglévő tételeket és húztam alá mindazt, ami még nem volt meg, miközben erőteljesen győzködtem magam, hogy ez az élet rendje, ez a gyerekvállalás célja, azért is szültem, hogy egyszer majd önálló, kerek egész emberként tehesse hozzá a maga részét a világhoz. És hogy az óvodakezdés még nem is olyan nagy elszakadás, csak egy apró lépés a szülőkről való leszakadás rögös útján, még sokáig az én kicsikém marad.

De nem akartam elrontani az ő örömét sem, azt az őszinte ujjongást, amivel az ő szemszögéből még titokzatos és nagyszerű, gyerekekkel, játékokkal és érdekes kalandokkal, felfedeznivalókkal teli óvodáslétet várta. Nem nehezíthettem meg a rólam való leválást azzal, hogy görcsösen kapaszkodok belé lelkileg, ami miatt aztán ő fizikailag is képtelenné válhatott volna elengedni engem reggelente. Kénytelen voltam megbirkózni magamban az ősanyával, legyűrni ezt az önző lényt, aki talán saját bizonytalanságai miatt kézzel-lábbal hadakozott odabent.

Sikerült. Az első napok nagyon nehezek voltak nekem, mert belül azért még senyvedtem egy kicsit. A gyerek jól vette az akadályt. Aztán én is hozzászoktam az új helyzethez, kezdtem élvezni azt a picivel több szabadságot, amit a gyerek biztonságban tudása adott. Jó kapcsolatom alakult ki az óvónőkkel, akik napi 6-8 órában anyapótlékai voltak a gyerekemnek, megszerettem a csoporttársakat, és barátságok szövődtek a szülőtársakkal.

Akikkel együtt könnyeztük meg a karácsonyi ünnepségeket, majd minden tavasszal az Anyák Napján kínálgattuk egymást a zsebkendőkkel. És mindig ámulva csodáltuk egymás gyerekein, hogy mennyit nőttek, milyen más a formájuk, mennyivel önállóbbak, mint mikor az ovit kezdték. Mert a saját gyerekén valahogy nem annyira kézzelfogható az embernek…

Gyorsan eltelt az a négy év, amit a gyerek az óvodában töltött. Sok szép emléket kapott onnan, és sok szépet kaptam én is. A kapcsolatunk nem lett lazább, csak átalakult, más lett, ahogy a gyerek változott. Mert rengeteget fejlődött az óvodában: önállóbb lett, belátóbb, türelmesebb, együttműködőbb. És rengeteget fejlődtem én is anyaként. Legalábbis azt hittem, míg aztán eljött az a hét, amelynek a végén ott tornyosult az iskolakezdés…

Szilágyi Diána , 2012. augusztus 23.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 

2012 08 23. 14:17
Ebben az írásban tényleg meg van minden, amit ilyenkor érzünk :)
Nekem már 2. gyerek hagyja el a bölcsit és megy át az oviba, de annyira megszerettük a gondozónéniket, hogy biztosan sírással teli lesz az elbúcsúzás, legalábbis részemről :)
A gyerek persze tényleg várja az újat, az ismeretlent, és az is nagyon jó lesz neki, ismerős ovónénikkel, akikhez már a nagyobb is járt :)
A sulikezdés is nehéz dió :)
→ válasz erre
2012 08 24. 22:42
Ez nálunk is pont aktuális:)! Nálunk Timike most családi napközibe jár, heti 3 alkalommal, novembertől megy már ő is "nagy oviba". Szerencsére az már kiderült számomra, hogy nagyon szeret a kortársakkal együtt lenni, igazi társas lény, és már szerintem azt is megtanulta, ha én elmegyek, úgyis visszatérek majd hozzá. Inkább amiatt izgulok, milyen lesz az átállás a másik és nagyobb közösségbe illetve hogyan viszonyul majd az óvónénikhez, mert az itteni óvónéniket nagyon szereti és megbízik bennük. Emiatt legalább egy hét "átszoktatást" tervezek, de már előtte is többször bemegyünk egy-egy délelőttre együtt. Egyébként ma reggel volt egy nagyon aranyos párbeszédünk: Timike: "Én nem akarok a színes kerítéses oviba menni!" Én:" Akkor melyikbe szeretnél menni?" Timike: "Iskolába!" Kíváncsi vagyok, 4 év múlva hogyan fog hozzáállni a témához...:).

→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?