A sok gyermekes anyáknak (sincs) semmi szüksége gúnyos megjegyzésekre!

Nem leszek álszent: a családunk nagy, hangosak vagyunk, vidámak és hisztisek – pontosabban valaki mindig kiveri a balhét, még a legnagyobb békehangulatban is, de a világ minden kincséért sem adnám egyetlen gyerkőcömet sem! Úgyhogy, bár tisztában vagyok azzal, hogy mások számára sok(k) lehet a lárma, amit csapunk, ha mind megjelenünk, akkor is a körmöm szakadtáig megvédem a lurkóimat!

Hogy mit is jelent a „nagycsalád”? Hatan vagyunk! Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincsenek csatáink, hogy a házunkban ragyogó a rend, a falak nincsenek tele koszos kis kéznyomokkal, és azt sem mondhatom, hogy mindig türelmes vagyok. Őszintén? Gyakran csak egy hajszál választ el attól, hogy felrobbanjak! Igen, én vállalom az érzéseim, a kételyeim, a nehézségeket, amivel minden sokgyerekes szülő küzd, tök nyíltan tudok beszélni (írni) róluk, hiszen szerintem semmi szégyellni való nincs ebben!

Mindannyiunk életében vannak küzdelmek, akadályok, nekem mégsem jutott soha eszembe lenézni azt, aki velem egyidős (35 vagyok), és még mindig a párkereséssel küzd, vagy éppen válik, esetleg nem tud elhelyezkedni. Nekem ezekben szerencsém volt, mindig jól választottam. Mégis azt érzem, hogy az emberek egy része sajnálkozva vagy épp összeráncolt homlokkal néz rám (ránk), és kezd elegem lenni abból, hogy olyan dolgokba ütik az orrukat, amihez semmi közük. Kezd elegem lenni abból, hogy egyetlen párbeszédet sem tudok megúszni a nélkül, hogy a másik fél ne „szúrna meg” valami olyasmivel, hogy „nem gondolod, hogy könnyebb lenne az életetek, ha csak hárman/négyen/öten lennétek?” vagy „miért döntöttetek úgy, hogy még egy gyereket szeretnétek?”. Tudom, hogy nem kellene mások véleményével foglalkoznom, az esetek nagy részében ez megy is, de néha megtelítődök a sok negatív kommenttel, és olykor nekem is vannak rossz napjaim, érzékenyebb pillanataim, amikor szívesen mások szemére vetném, hogy ha én képes vagyok tolerálni a dolgaikat, ők miért nem képesek ugyanerre?!

Igen, négy gyerkőcünk van, mi vállaltuk őket a férjemmel – tiszta sor! Nem csinálnánk vissza, nem akarnánk máshogy, de azt gondolom, teljesen természetes, hogy az út, amin járunk, tele van kételyekkel, félelmekkel: vajon jól neveljük őket?

Azt hiszem, ami a leginkább böki mások csőrét, hogy képtelenek elfogadni, hogy nem egy „normális” méretű család vagyunk. Az emberek félnek azoktól a dolgoktól, amik nem férnek bele a sztereotípiáikba. Nem érdeklődéssel, nyitottsággal állnak a négyfős modellen kívül eső családokhoz, hanem azonnal ítélkeznek, előre eldöntik, hogy hangos, rendetlen, kellemetlen jelenség vagyunk, főleg, hogy az összes gyermekünk öt év alatti.

Ráadásul úgy ítélkeznek a legtöbben, hogy semmit nem tudnak rólunk. Két ikerpárt hoztam a világra, de volt még egy középső, ötödik gyermekünk is, aki csecsemő korában meghalt. Ő, rövid kis élete alatt még nagyobb szeretetre és összetartásra tanította a családunkat! De persze nem úgy kezdem az ismerkedést, a bemutatkozást, hogy másokra zúdítom, mekkora fájdalom ért minket a közelmúltban.

Mivel tudom, milyen érzés, ha „belekérdeznek”, ezért nekem sosem jutott eszembe másokat kérdőre vonni, hogy nekik miért nincs/ vagy miért csak egy gyermekük van. Hiszen az sem illik a tipikus családi mintába. Én elfogadok mindenkit úgy, ahogy van, hiszen nem tudhatom, hogy nem éppen az a legszörnyűbb fájdalma egy (idegen) nőnek, hogy nem lehet babája, vagy esetleges másodlagos meddőséggel küzd, és hiába próbál teherbe esni évek óta.

„Nincs bocsánat”, nincs elnézés, nincs tolerancia- társadalomban élünk, ahol mindenre az a válasz, hogy „de hiszen a te döntésed volt”. Pedig azt gondolom, hogy minden anyának, sőt, minden nőnek igenis jár a türelem, az elfogadás, a segítségnyújtás! Soha nem tudhatod, milyen fájdalmakat rejt egy másik ember élettörténete.

 

 

Kata , 2019. április 30.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?