Az unokám egy karácsony nélküli világban fog felnőni. Hogy tehet ilyet a saját gyerekem?

Az idősebb fiamék 3 éve házasodtak össze a feleségével, aki egy igazán kedves teremtés. Az elejétől fogva jó volt a viszonyunk, azt hiszem elmondhatom, hogy nagyon jól kijövünk a mai napig is, én, - annak ellenére, hogy nem egy városban lakunk már-, igyekszem aktívan kivenni a részem a mindennapjaikból. Amióta tavaly megszületett a kisunokám, én vagyok a legboldogabb nagyi a világon. Van azonban egy „apróság”, ami mégiscsak beárnyékolja az örömömet. – Györgyi története.

Most, hogy ismét itt vannak az ünnepek, hasított csak belém, hogy ez az időszak a leginkább nem nekünk, hanem a gyerekeinknek, unokáinknak fontos, nekik lesz maradandó emlék és érték az életük további részében. Az én unokám azonban a karácsonyt maximum hírből ismeri majd, és sajnos nem azért, mert még csak egy éves, és még nem igazán fog fel sok dolgot a körülötte zajló világból. Hanem azért, mert a menyem testvére rávette a fiamékat, hogy vegyék fel az iszlám vallást, mióta ő maga egy muszlim férfi mellett találta meg a számítását. Először nem akartam hinni a fülemnek, hiszen a fiamat sosem neveltük ugyan vallásosnak, - mindig lehetőséget biztosítottunk számára, hogy eldönthesse, szeretne-e valamilyen felekezethez tartozni-, de nem is érdeklődött kimondottan egyik irányzat iránt sem.

„Laura szerint ez jót fog tenni nekünk is és a leendő családunknak is. Összetartóbbak leszünk általa.” – válaszolta meglepetten a feltett kérdésemre a fiam, amikor arról érdeklődtem, hogy mégis honnan jött a választás és mennyire gondolják komolyan a dolgot.

Hiszen soha egyikőjük sem élt olyan kultúrkörnyezetben, ahol ezt a vallást gyakorolták volna és vajmi keveset tudhatnak a mindennapi szokásokról is.

A valóság sajnos az, hogy a fiam mindenben elvakultan követi a párját, - ami nem is lenne baj, hiszen a hitvese-, sajnos a körülményeket és a következményeket nem mérlegelve megy utána mint, akit megbabonáztak.

- Laura drágám, korábban éltél-haltál a karácsonyért, amióta legalábbis ismerlek! Miért vonjátok meg ezt is magatoktól? – kérdeztem tőle, hiszen úgy éreztem van olyan jó a viszonyunk, hogy mindent meg tudjunk szépen beszélni.

- Karácsony nélkül is lehet szépen, szeretetben nevelni egy gyereket. – vágta rá, mintegy megelőzve a következő kérdésemet: és mégis hogy gondolták, hogy a gyereküknek nem adják majd át a mi hagyományainkat.

- Biztosan így van, de gondolj csak bele, ha Magyarországon éltek, szinte biztos, hogy ebben az időszakban a kicsi úton-útfélen az ünnepi díszekbe fog ütközni és elég hamar felteszi majd a kérdést, hogy a kis pajtásai miért kapnak ajándékot a Mikulástól és a Jézuskától, ő pedig miért nem.

- Lehet, de rengetegféle vallás van még itthon ezen kívül is, amit mások gyakorolnak és a gyerekeik is elfogadják... – mondta.

- Persze, hogy elfogadják, hisz azt tekintik normálisnak, ami otthon van. De a mi családunkban ezután is minden ugyanúgy fog zajlani, mint eddig, ezt nem tudjátok befolyásolni. Akkor ez mégis hogy lesz? – kérdeztem.

Itt következett a fordulat a beszélgetésben, ugyanis ebben a pillanatban a fiam is bekapcsolódott, méghozzá nagyon támadó és sértő módon.

- Anya ez van, mi eldöntöttük, ezen nem tudsz változtatni, emésztd meg légyszíves! -csattant fel.

- Én mindig is nagyon elfogadó voltam kisfiam, ezt te is tudod, de azt reméltem, hogy talán meghallgatjátok a véleményemet, mielőtt egy olyan döntést hoztok, ami mindannyiunkra valamilyen hatással van, legfőképp az unokámra. - próbáltam higgadt maradni.

- Ha nem tetszik, akkor nem jövünk majd haza decemberben, ennyire egyszerű! – folytatta.

- Te hallod, hogy mit beszélsz? Nem teheted meg a családoddal, hogy kimaradtok a közös ünnepekről egy vallásra hivatkozva! Felőlem abban hisztek, amiben akartok, - a drága szüleim is vallásosak voltak, Isten nyugosztalja őket-, de ez még nem kell, hogy rányomja a bélyegét azokra az alkalmakra, amikor nagyritkán együtt vagyunk. - próbáltam menteni a helyzetet.

Ekkor csend támadt és Laura lerendezte egy okéval a dolgot, meg azzal, hogy most már indulniuk kell haza. Hidegzuhanyként ért, főleg a stílus, amit a fiam megengedett magának velem szemben.

Ez immáron fél éve történt, azóta is beszélünk, de nem olyan felhőtlenül, mint eddig. Most, hogy az ünnepek már csak egy karnyújtásnyira vannak, megbénítva érzem magam és attól rettegek, hogy nem hívnak fel, és hogy valóban nem jönnek el a szokásos családi ebédre és vacsorára. Félek, hogy a kisunokám semmit nem fog megkapni abból a varázsból, amit az én gyerekeim annak idején kaphattak a karácsonyaink által, mert az ő életéből kéretlenül kitörlik a szülei ezt a csodát. Nem tudom, hogy merjek-e még erről beszélni a gyerekemmel, vagy hogy esetleg a testvérén keresztül próbáljam megértetni vele a mi álláspontunkat,- a családom többi tagja is velem ért egyet.

Az unokám egy karácsony nélküli világban fog felnőni. Hogy tehet ilyet a saját gyerekem?

A fotó csak illusztráció

Én magam nem vagyok vallásos, de mindig tiszteletben tartottam mások hovatartozását és ezt most is így gondolom. Azonban azt is hiszem, hogy minden embernek, - így gyermeknek is-, meg kell adni az esélyt arra, hogy majd, amikor már képes reálisan eldönteni ezt a kérdést, akkor nyíljon lehetősége vallást választani magának – már, ha akar egyáltalán. Mi ezt a példát követtük a férjemmel, eddig szentül hittem, hogy jó döntés volt. Ma már azonban megkérdőjelezem, hogy jól csináltuk-e: vajon a fiamnak szüksége lett volna ilyen jellegű útmutatásra az élethez, amit nem kapott meg, mert mi nem erőltettük? Talán most ebbe kapaszkodik? Ez valószínűleg sosem fog kiderülni, hiszen miért mondana el nekünk ilyesmit –az is lehet, hogy nincs is tudatában, még ha ez is az oka az elfogultságnak. Ennek ellenére még mindig bízom a józan eszében és abban, hogy mindketten megértik, hogy a család nagyobb erő a vallásnál, ha egy gyermekről van szó. Karácsonykor, mint minden évben, mi várni fogjuk őket.

 

B.F. , 2018. december 22.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?