Engedd, hogy tévedjen

Már túl voltam valamivel a kamaszkoron, mikor az unokaöcsém még javában lázadt az őt egyedül nevelő anyja ellen. Gyakran voltam náluk, ezért szemtanúja lehettem annak a jelenetnek, mikor az unokaöcsém épp elindult volna egy találkozóra a barátaival. Felvette a kedvenc kabátját, ami nem volt túl vastag, odakint meg meglehetősen fagyos volt az idő. A nagynéném úgy is gondolta, hogy ez nem lesz elég, és előkapott a szekrényből egy steppelt (női) dzsekit, hogy azt vegye fel, ha el akar menni otthonról.

Ami ezután következett, azt bárki kitalálhatja. Az unokaöcsém tiltakozott – végül is valóban ciki egy női kabátban találkozni a haverokkal, még akkor is, ha befagy a hátsója -, a nagynéném kötötte az ebet a karóhoz. Az unokaöcsém a végén bemenekült a szobájába, mondván, hogy akkor inkább nem megy sehová, de a nagynéném még mindig meg akarta győzni. A végén alaposan kiüvöltözték magukat, mindkettő megsértődött és ez az egész estére rányomta a bélyegét.

Mióta nekem is lett gyerekem, számtalan alkalommal találtam magam szemben hasonló helyzettel. A dackorszak kezdete óta a gyerek elgondolása sokszor szöges ellentétben van az enyémmel és nem hajlandó elfogadni az érveimet. És igen, sokszor belelendülök abba, hogy megpróbáljam lenyomni a torkán az én igazamat. Aztán mindig feldereng előttem a fenti jelenet, és inkább visszafogom magam.

Már csak azért is, mert apám nagyjából egész kiskoromban azzal traktált, hogy mindenki a saját kárán tanul, de ő nem akarja, hogy elkövessük ugyanazokat a hibákat, amiket annak idején neki sikerült, szeretne megkímélni. De ez a megkímélés szinte kivétel nélkül mindig ránkerőszakolást jelentett, aminek az értelmét sokszor nem láthattuk át, mert azt valahogy elfelejtette megosztani velünk. A hibákat meg persze később, mikor már nem tudott akkora hatással lenni ránk, bizony elkövettük az öcsémmel, de ez más kérdés.

Mindezen tapasztalatokból én arra jutottam, bizony engedni kell a gyereknek, hogy a maga kárán tanuljon, hogy tévedjen, hogy kapjon egy pofont és jól megüsse magát. Mert megmenthetném én mindig, minden helyzetben a saját hülyeségétől, csak azzal azt érném el, hogy egyfelől nonstop ellenem akarna feszülni, másfelől pedig később jóval kevésbé biztonságosan mozogna abban a világban, amiben én már nem vagyok mellette és nem érti, hogy a korlátok hol és miért is vannak.

Úgyhogy nálunk nem egyszer vannak olyan helyzetek, mikor a gyerek nem az időjárásnak megfelelő öltözékben indul el otthonról – következő alkalommal már magától is tudja, hogy fázni rossz -, vagy hogy este nem eszik vacsorát – mert közli, hogy nem éhes, én meg a frászt fogok órákig vívni vele, hogy márpedig enni kell, ellenben hajnalban nem készítek semmit. Előfordult, hogy a figyelmeztetésem ellenére csak azért is jó magasra mászott fel a játszótéren valamelyik játékra, aztán vagy megrettent a magasságtól, vagy esett egyet (mulcs és gumitégla van a játékok alatt). Legközelebb a számára is biztonságos magasságot választotta.

A fentieket nyilván nemcsak a fizikai dolgokra értem, hanem egyéb helyzetekre is. Amikor az őt felelősséggel-kötelességgel terhelő dolgok alól próbál kibújni, vagy amikor ígéretet tesz, de arra készül, hogy nem tartja be. Vagy amikor a társas kapcsolataiban érzékelem úgy, hogy ebből bizony probléma lehet.

Persze, nyilván olyan helyzetbe a fentiek fényében sem engedem bele, amik komoly sérülést okozhatnak vagy az életét veszélyeztetnék. De burokban sem akarom nevelni, nem akarom óvni a széltől és azt sem, hogy a „nem” szót hallja a legtöbbször a számból. Inkább a háttérből figyelem, ha szüksége van rám, ott vagyok – de közben meggyőződésem, hogy egy-egy hiba többet fejleszt és nevel rajta, mint a szülői jóakarat. Próbálom arra tanítani - a viselkedésemmel is -, hogy lehet hibázni, de ezt illik felismerni, beismerni, megpróbálni helyrehozni és legközelebb nem megismételni.

Ti hagytátok már a gyereknek, hogy a maga kárán tanuljon?

Szilágyi Diána , 2012. június 07.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(3 hozzászólás) 

2012 06 07. 23:16
Én abszolút egyetértek abban, hogy -persze azért bizonyos korlátok között-hagyni kell, hogy a gyermek a "saját bőrén" tapasztalja meg a dolgokat. Ismét azt a példát hoznám fel, amit egy másik cikk kapcsán említettem, amikor lányom nagyot esett a kismotorral a lejtőn (miután kérésem ellenére sem akart lassítani). Azóta elég már csak mondani neki: "Emlékszel, mekkorát estél?"-és máris visszavesz a lendületből:).
→ válasz erre
2012 06 08. 12:10
Hát én hagytam...mikor a tél kellős közepén a gyerek a vékony, nem éppen vízhatlan, de annál inkább mutatós lábbeliben akart kimenni.....Kérdeztem nem lesz hideg?..ÁÁ dehogy....majd mikor hazajött átfagyva egy fél óra múlva, dupla zoknit húzott, és a bakancsot....hát csak magamba mosolyogtam....
→ válasz erre
2012 06 11. 14:11
Az én kicsilányom így lett hatésfélévesen punk. Kicsit győzködtem,,hogy ne,de végül úgy gondoltam,hogy erőszakkal NEM beszélem le a frizuráról, amit kinézett magának,hiszen az ő feje...írtó jól állt neki,de messze volt a többi kislány tündérloknijaitól...hát jól megbánta.Azóta elhiszi néha,ha azt állítom,hogy: "meg fogod bánni"
:)Főleg,hogy eltelt egy egész év és még mindig csak épp egy copfnyi hosszú a haja.
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?