Érdekességek a gyermeknevelés történetéből - 2. rész

Nemrégiben az őskor és az ókor nevelési eszméit vettük górcső alá. Most a korai kereszténységgel és a középkorral folytatjuk. Visszatekintésképp összegezve elmondhatjuk, hogy az ókori társadalmakban a gyerekkori sajátosságokat jellemzően nem vették figyelembe, a gyerekeket sok abúzus érte.

A nevelés legtöbbször a családban történt, az oktatás - magán-, vagy iskolai - a szegényeknek egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan volt elérhető. A fiúkat tanították írni-olvasni, számolni, a lányokat sokszor még alapfokon sem; csakis háztartási ismeretekre tanították.

Korai kereszténység

A korai kereszténység egyházatyái szívesen bölcselkedtek nevelési kérdéseken. Óvták-védték a gyermeki tisztaságot. A szülő-nevelő feladata, hogy a gyerek esendő lelkét, bűnre hajlamos akaratát magasrendű lelki célok felé fejlessze. Szent Ágoston hitt a nevelhetőségben, az anya-gyermek kapcsolat háborítatlanságát elengedhetetlenül fontosnak tartotta a gyermek fejlődésének szempontjából. Úgy gondolta, a gyermeknek hétéves koráig otthon kell nevelődnie, utána iskolába kell járnia.

Középkor

A középkorban hosszú időn át szokásban volt a gyerekek szoptatós dajkához adása - Angliában és Amerikában a 18. századig, Németországban a 21. századig élt ez a gyakorlat -, ugyanakkor a dajkák jellemzően tanulatlan, egyszerű asszonyok voltak, akik sokszor veszélyeztették a rájuk bízott gyerekek testi-lelki épségét. A papság sokat tett ennek elkerülése érdekében, prédikációikban figyelmeztették az embereket: vigyázzanak gyermekeikre. Elvétve az asszonyok úgy döntöttek, hogy maguk táplálják csecsemőjüket. Ilyenkor viszont sokszor tapasztalhatták meg környezetük heves ellenállását, amely többnyire megvetéssel, gúnnyal is párosult.

Elisabeth Badinter az anyai szeretetről szóló könyvében a gyermekektől való megszabadulás eszközének tekinti a tehetős családok esetében a nevelőnők és házitanítók alkalmazását is, hiszen kiválasztásukkor többnyire nem a rátermettség döntött. A jómódú szülők is általában a legolcsóbb megoldást választották, fiatal papnövendékeket fogadtak fel házitanítónak. Az, hogy az illető rendelkezett-e pedagógiai hajlammal, csak a szerencsén múlott, hiszen ilyen irányú rendszeres intézményes képzés ekkor még nem volt. A 8–10 éves fiúkat ezután iskolába, nevelőintézetbe küldték.

A 15. századtól kezdve egyre több olyan bentlakásos iskolát, internátust alapítottak, ahol a gyerekeket állandó felügyelet alatt tartották. A lányok közül sokan kerültek zárdába, ahol jó modort és házias erényeket tanulhattak - egyre több női szerzetesrend foglalkozott leányneveléssel; a lányok itt éltek elzárva a világtól, egészen házasságkötésükig.

A középkori szerzők többsége szerint a gyerekekkel hétéves korig gyengéden kell bánni. A csecsemők magára hagyását az egyház törvényei tiltották. A középkorban is a 7. életév a választóvonal: innentől kezdve mehetett iskolába, vagy kezdhetett mesterséget tanulni egy gyerek.

A 14-17. századig a gyermeket nem tekintették önálló egyéniségnek, a gyerek nem volt más, mint szülei képmása, aki bűnben fogant, bűnös lélek. Ezért ridegen bántak vele, gyakran testileg és lelkileg megfenyítve. A ridegség másik oka a magas gyermekhalandóságban keresendő, a szülők nem akartak szorosan kötődni a jó eséllyel elveszthető gyerekhez - később kezdődött el a szülők közeledése utódaikhoz, így kapcsolatukra a távolságtartás és a kötődés ambivalenciája volt a jellemző.

Nágel Zsuzsi , 2013. január 21.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?