Ha egy kiskölyök nem mosolygós, érdemes megnézni a szülei arcát Beszélgetés Csernus Imrével

Rugalmasság, tapintat, együttműködés: ezek is olyan fogalmak, amelyek szerintünk nélkülözhetetlenek egy gyerek nevelése során. Hogy viszonyul egymáshoz a rugalmasság és a következetesség, az őszinteség és a tapintat?

Ezt a pár fogalmat össze lehet fűzni: például rugalmas következetesség. Lehet mereven is következetesnek lenni. Tudja, egy könyvben az ember csak megpróbál felvillantani valamit, hiszen az egyértelmű, hogy leírni mindent nincs is értelme. Amíg valakinek írásban megmagyarázom, mit jelent a rugalmas következetesség…. Nem lehet egy könyvben megmondani, hogy így kéne élni, ez nem működik. Az én munkám is valójában ajánlatok felvetése. Hogy aztán a másik ember csinálja, vagy nem csinálja, az meg rátartozik. De jó esetben arra is rádöbben az illető közben, hogy nagyon sok egyéb út, lépcsőfok nyílik meg előtte.

Ha valaki szívesen megtenné az első lépést, de nem tudja, hogy merrefelé induljon el, mit tegyen? Mondjuk, ott a gyerek, akire nem tud hatni.

Ilyenkor a legtöbb szülő elcipeli a gyereket a pszichológushoz vagy a pszichiáterhez, hogy segítsenek rajtuk. Aztán akihez elcipelik, általában van annyira reális, hogy tisztán látja, a gyerek valójában csak a zűrzavar következménye, nem az oka. Csak tünet.
Nagyon sokáig azt hittem, hogy a szülőnél jól vannak lefektetve a dolgok, helyén van a szülői felelősség, megvan az óvó-védő kör. Sokáig úgy dolgoztam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy a körben szereplő kölyök – most teljesen mindegy, hogy mi baj volt vele: magatartászavar, alkohol, drogok, gyógyszerek, vagy nem tanult, nem tisztelte a szüleit,–, szóval, a kölyök egy idő után elkezdett mosolyogva, engem kinevetve a körből kioldalogni.
Nem értettem a dolgot, hogy történhet ilyen? Aztán valahogy ráéreztem arra, hogy jól működni, a másik embert tiszteletben tartva jól dolgozni, akármilyen helyzetben, úgy lehet, ha elmondom, hogy két út van: a békés és a háborús. Később már az elején mindig elmondtam, hogy én mind a kettőre képes vagyok. És akkor a gyerekek azt mondták, oké, legyen béke. Ám egy idő után észrevettem azt, hogy béke abszolút nincs, hanem a kölyök háborúskodik, játszmázik, és tudja is, hogy mit csinál.
Ilyenkor még leültem vele újra, és elmondtam, hogy fiatalúr vagy kisasszony, gondolja át, én képes vagyok mind a kettőre, megállapodtunk, hogy nyugi van, béke van, és ön állítólag változtatni szeretne. „Igen-igen, bocsánat, ezer bocsánat, soha többé.” De eltelt egy kis idő, és újra ugyanaz a helyzet állt elő. Ilyenkor mindig átgondoltam, hogy figyelmeztettem-e a másik embert békében, hogy én mindkét útra képes vagyok, és ha igen, ráadásul nem beszéltem kínaiul, hanem magyarul, akkor egyszerűen előhúztam a háborús eszközeimet és betartottam, amit kimondtam. Ez rugalmas következetesség volt, nem merev, hiszen nem első alkalommal alkalmaztam, és figyeltem rá, hogy a másik megértse. Mert mindenkinek más a felfogó képessége és a gyorsasága. Amikor elővettem a háborús eszközöket, és megléptem azt, amit ígértem, számomra nagyon fontos információ derült ki. A kölykök azt mondták: „Tudja, doktor úr, igaza volt, amikor … Én nem hittem el, hogy maga be fogja tartani, amit mondott. Én ugyanezt csinálnám saját magammal, ha én lettem volna az Ön helyében, csak tudja, a szüleim indulatból ordibálnak, kiabálnak, fenyegetőznek, zsarolnak, sírnak, de ezek után soha nem történik semmi. És azt hittem, hogy a doktor úr is ugyanezt fogja tenni.”
Így derült ki, hogy amit a szülők stabilnak mondanak, az egy csomó hazugság és kiskapuk variálása.
Például az anya megengedi, az apa nem engedi meg. Az anya összeszövetkezik a gyerekkel: „csak jaj, ne mondd meg az apádnak”. Rögtön megteremtődik a játszma, ott van a kiskapu, a gyerek pedig kénye-kedve szerint ezt ki fogja használni.
Akkor hasított belém, hogy valójában a gyerekkel nem is kell foglalkoznom, mert nincs értelme. Kényszerből jött el hozzám, ezért a gyereket megkértem, hogy álljon fel és sétáljon, amerre lát. Aztán megpróbáltam megmagyarázni a szülőnek, hogy amíg ezeket a kiskapukat nyitva hagyja, teljesen fölösleges bármibe belekezdeni. A pokol csak fokozódni fog, ahogy a gyerek viselkedése is, és a szülő nem fog semmit sem elérni.

Eddig arról beszéltünk, hogy a gyereket tulajdonképpen a szülők rontják el a bizonytalansággal és hiteltelenséggel. De hol van az a pont, amikor én, mint gyerek, átveszem a felelősséget a saját életem fölött?

Nem lehet azt mondani, hogy a gyerek felelőssége 18 éves kortól kezdődik. Az már kiskortól kezdve jelen van, onnantól kezdve, hogy megérti: közösségben él és a közösségben mindenkinek megvan a megfelelő feladata és pozíciója. Persze az összképet nézve a gyerek felelőssége kezdetben mondjuk 1 százalék.

Hogyan adható át egyre nagyobb felelősség a gyereknek?

Ennek van egy természetes útja. De akkor nem fog sikerülni, ha a szülő hagyja, hogy a félelmei erősebbek legyenek nála. Ebben az esetben soha nem fog sikerülni átadni a gyereknek sem egy, sem száz százalékot.

Mitől félhet annyira a szülő?

Bármitől. Boldog leszek-e? Jól fogom-e nevelni a gyerekemet? Jó anya leszek-e? Nem fog megcsalni a férjem? Mit csináljak azzal, hogy az anyám abszolút nem tisztel, hanem még mindig csicskáztat? Miért nem teszem meg azt, amit tudok, de mégsem teszem, miközben hitegetem magam, hogy én nem tudom?

A „nem tudom” és a „nem merem” között azért van különbség.

Az, hogy „nem tudom”, hazugság, valójában csak kifogás. Így mentesülök a felelősségem alól. De valójában hazudok magamnak. Ha ezek a folyamatok ott vannak az emberben, az mindig egyre masszívabb görcsöket okoz, ezt pedig a gyerek meg fogja érezni. És abban a pillanatban, bár a szülő még nem tudja, de már hiteltelenné vált. A gyerek érzi a szülőben rejlő félelmet, a félelem okozta feszültséget, éppen ezért érzi, hogy a szülő csak játssza az erőset. De valójában nincs mögötte erő. Ezért a gyerek gőzerővel, önmaga biztonságának a megteremtődése érdekében elkezdi kihasználni és manipulálni a szülőt.

1. - 2. - 3.

 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?