Kiborít a gyerekem!

Ha már cukormáz nélkül vizsgálgattuk a terhességet, itt az ideje, hogy lekaparjuk ezt a mázat az anyaságról is. Mert persze, szép dolog gyereket vállalni, és jó anyának lenni, és rózsaszín köd meg glória a fejünk felett, de bizony, időnként a falat kaparjuk, kiborulunk és legszívesebben kifutnánk a világból.

Az első ilyen eset nálam akkor fordult elő, mikor a gyerek úgy két hetes lehetett, ami azt jelentette, hogy két hete fél óránál többet nem nagyon aludtam, ellenben hallgattam a gyerek csillapíthatatlan sírását. Mikor aztán felébredt egy éjjel és még szoptatás után is üvöltött a kiságyban, feléje hajoltam, és úgy éreztem: ha most hozzányúlok, biztosan bántanám. Nem nyúltam hozzá. Felkeltettem az alvó apját, mondtam neki, hogy övé a gyerek, én meg kimentem a konyhába lecsillapodni.

De később is volt ilyen, mert legyek bármennyire is fegyelmezett, türelmes és tudatos, legyenek mégoly tiszták is a korlátok és szabályok, időnként betelik a pohár. Mint amikor a gyerek reggel hattól nonstop nyűglődött, mert front is volt és épp három foga állt áttörés előtt. Szeretgettem, puszilgattam, próbáltam bohóckodni neki, megetettem, magamhoz öleltem, sétálni vittem, játszottam vele, letettem aludni, még a dokit is felhívtam, de konkrétan az a bizonyos végtermék sem volt neki jó. Kitartóan visított.

Este nyolckor szakadt el a cérna – pedig addigra már sokszor elszámoltam tízig -, így felkaptam a kisasztalát – nem ült benne -, és alaposan rásegítve a gravitációra ismét a padló felé irányoztam egy lendületes mozdulattal. Jó nagyot szólt. Mint a feszültség robbanása bennem. A gyerek döbbenten elhallgatott, majd rám nézett, és nyilván nagyon viccesen zilált lehettem, mert elkezdett rötyögni.

Máskor, hasonló esetben nem a kisasztalon töltöttem ki a dühömet, hanem a szekrényajtón. Hasonló hatással a gyereknél. Meg az apjánál, aki a hétvégén kénytelen volt összeszögelni a pórul járt bútort. Röhögve. Azóta is emlegeti.

És bevallom, olyan is volt már, hogy fúriaként – nem, inkább trashmetal énekeshez illően gyomorból hörögve – üvöltöttem ki magamból az ideget. Sőt, az is előfordult, hogy ha otthon volt az apja, menekülőre fogtam a dolgot hirtelen, és a kabátomat lekapva a fogasról gyorsan dühödt sétára indultam.

Volt idő, mikor a fentiek miatt még elkapott a bűntudat. Ma már nem szégyellem. Mert van ilyen, vannak ilyen napok, és az én terhelhetőségemnek is van határa. Mert nem tökéletes lény vagyok, csak anya, több-kevesebb korláttal. Aki persze bármikor egy golyó elé ugrana a gyerekéért, de akit olykor végletesen ki is fordít magából a szeme fénye. (Teszem hozzá: gyakorlatilag csak ő, senki más. Akarom mondani, a stressz meg a frusztráció.) De aki tud lehiggadni, bocsánatot kérni és adni - magának is.

Azért fejlődőképesek vagyunk: most már tudom, mikor jelezzem egyértelműen a gyereknek, hogy ennyit és ne tovább, és ő is tudja, hogy jobb, ha ilyenkor valóban hátrébb lép kettőt. Neki is, nekem is. Beszélgettünk is róla, mert már olyan nagy, hogy megérti: van egy határ mindenkinél – nála is, nálam is -, jobb azt tiszteletben tartani. Általában sikerül is fenntartani a békét.

Anyatársak, Titeket mivel borít ki a gyerek? Le tudjátok nyugtatni magatokat, mikor úgy érzitek, rögvest robbantok?

Szilágyi Diána , 2011. szeptember 14.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(14 hozzászólás) 

2011 10 07. 23:05
Nekem minden nap van mostanában kiborulásom.Nagyon éljük a 3 és fél évesek dackorszakát.Alapjáraton sem egyszerű a kisfiam,de mostanában pláne kiakasztó.És egyéb problémáim miatt sokszor nehezen bírom és hamar kiborulok szegénykémre.
És sokszor rosszabb a helyzet ha többen vagyunk körülötte.Hisztisebb,nyafogósabb,kiabálósabb,szófogadatlanabb.A napokban anyukámmal vittük uh.ra.Na amit ott lerendezett!Tolta le magát a földre a várakozás közben,nyafogott,harapdosott.Ilyenekkel produkálja magát.
Általában a hisztijei után mikor látja rajtam,és hallja, hogy kész vagyok,odajön és ezeket mondja:
- ANYA BOCSÁNAT,MÁSKOR NEM LESZEK ILYEN,és megpuszil.
Na ilyenkor elolvadok rosszcsontkámtól :)
Aztán nem telik el sok idő,jön az újabb hiszti valamiért.
→ válasz erre
2012 05 30. 13:36
Én most a 3. gyerköcöm megszületése után 1/2 évvel mondom azt, hogy igen elszakad a cérna... Kellett egy 1/2 év, hogy ezt beismerjem. főleg a hétvégék katasztrófálisak, amikor mindenki itthon van és ha nincsenek lefoglalva, akkor hiába vagyunk ketten mindketten kiborulunk. A megoldás a dadus néni nálunk. A krónikus alváshiány és a folyamatos fejen ugrálás mindennapos volt, pedig a másik kettő már óvodás, bölcsödés, mégis... aztán rátaláltunk a csodás dadusunkra és a rend helyreállt. Ha már nem barom (bírjuk) tovább és úgy érzem elszakadna a cérna, hívom Erzsi nénit (az 5 gyerekes anyukát) és ő röpül hozzánk. Én felszabadulok 1-2 órára, kiengedem a gőzt és minden megy tovább a maga medrében :)
→ válasz erre
2013 01 05. 10:04
Hallottam olyan babákról, akik ok nélkül üvöltenek éjjel-nappal. A szülők már orvosnál is voltak vele, de nincs semmi baja! De akkor mért ordít és mit lehet
ilyenkor csinálni? Olvastam, hogy Amerikában egy kis-
papa annyira "bepörgött" az állandó üvöltéstől, hogy kivette a kiságyból a 20 napos babát és teljes erejével a földhöz vágta. A baba azonnal meghalt. A férfi 5 évet kapott, másfél év múlva szabadon engedték! De azt is hallottam, hogy csecsemőotthonban az üvöltő babáknak köhögés elleni szirupot adnak, mert abban van némi nyugtató és ettől elalszanak az ordító babák. Valamit csinálni kell velük, mert a többiek sem tudnak aludni üvöltő társaiktól! Ilyen helyzetben mit lehet tenni? Se éjjel, se nappal nem lehet tőlük aludni. Mért ordítanak? Valami okának kell lennie! Állítólag a gyermekorvosok is csak széttárják a kezüket és türelmet kérnek a szülőktől.
De ez nem megoldás!
→ válasz erre
Összes hozzászólás (14) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XGyerünk, anyukám! - Teakiadó