Nem elsüllyedni a kaja-ruha-pelenka Bermuda-háromszögben! Beszélgetés Lackfi Jánossal

Vitathatatlanul a kortárs magyar irodalom egyik meghatározó alakja, aki szól gyerekhez-felnőtthöz egyaránt. Számtalan díjjal büszkélkedhet - József Attila-, Illyés Gyula-, Déry Tibor- és Salvatore Quasimodo-díj -, de irodalmi tevékenysége mellett még fotózik, ha úgy hozza az élet, műsort vezet, miközben egyetemen okítja a fiatalokat. A magyar-francia szakon végzett Lackfi János mindemellett öt gyermek édesapja, aki tevékenyen vesz részt gyermekei nevelésében.  Beszélgetésünkben inkább ez utóbbi tevékenységéről esett szó.

Hogyan befolyásolta a pályaválasztásodat, karrieredet a családod, milyen útravalót hoztál otthonról?

Mindkét szülőm író-költő-műfordító. Ez a három mesterség egyben szállóige lett a családban, mert ezt írták be a személyi igazolványba még a múlt rendszerben. Édesanyám kicsi koromban Weöres-verseket mondott nekem elalvás előtt, a szobámban meg egy nagyon hangulatos Csontváry-kép reprodukciója volt kirakva. Az ember, mondják, utánzással tanul. Fogságban tartott, csordától elszigetelt majmok nem jönnek rá a párzás fortélyára, mert nem látják senkitől. Az olvasás is ilyen: hiába szajkózza a gyerekének valaki, hogy olvasson, ha a szülőt sose látja e tevékenység közben. Nos, nálunk adva volt tízezer könyv a falon, amelyeket emberek rendszeresen használtak, szóval nem csak díszítőfunkciót töltöttek be.

Nem írónak készültem, hanem zenésznek, tenoristának. Aztán előbújt belőlem az irodalom Alienje, és nem menekültem. Nem is bánom.

Mivel foglalkoznak és milyen a kapcsolatod a testvéreiddel, szüleiddel?

Öcsém-húgom mindketten képzőművészek, és szívélyes, bensőséges család tudunk lenni, ha akarunk. A hétköznapokban kevésbé szoros a kapcsolatunk, futja mindenki a saját őrült köreit. Inkább a születésnapokat, Húsvétot, Karácsonyt ünnepelni jövünk össze, tortázunk, ajándékozunk, dartsozunk, segítünk a szülőknek, ha van mit. Nekem mindig nagyon mély merülés ellátogatni szüleim házába, Máriaremetére, hiszen ott nőttem fel. Még egy galagonyabokor vagy egy fejetlen kertitörpe – már gyerekkoromban se volt meg a feje és ászkák laktak a belsejében – is emlékeket csal elő.

Miben befolyásolta a saját gyereknevelési elveidet az otthoni példa?

Az iskolában sok minden fontosat megtanulunk, a reneszánsz stíluseszményt, a mitokondriumokat és a sinus-cosinust például. Ezeknek rengetegszer vesszük hasznát a köznapokban. Szerencsére még véletlenül sem okítanak nekünk semmi önismeretet, társkapcsolatra való felkészülést, gyereknevelési alapokat, az teljesen felesleges lenne – ez eddig vicc volt, én szóltam…

Vagyis mindenki totál tudatlanul csobban bele a gyereknevelésbe, és ha könyvet nem vesz a kezébe, akkor „mit mondott” alapon nevel mindvégig. Mit mondott az anyám, a nagyanyám, a szomszédnéni, a védőnő, az anyukák a játszótéren...  Márpedig a gyereknevelésbe mindenki irtóra szeret beledumálni! Kibicnek semmi se drága, jönnek az egymással ellentétes beszólások. Adj neki cumit, elhallgat! Ne adj neki cumit, elcsempülve nő ki a foga tőle! Ne másszon a földön, beteg lesz! Másszon a földön, erősödik az immunrendszere! Ne sírjon az a gyerek, van neked szíved? Sírjon az a gyerek, ez csak hiszti! Akkor szoptasd, amikor kér, éhen fog halni! Szabott időben szoptasd, mert elkényezteted! Afféle patchwork-elveket kapunk csak így, mindig az épp legutóbb hallott véleményt követjük, és észrevétlenül osztogatjuk a sebeket a gyerekeknek, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy másoktól látjuk. Én és nagyszerű feleségem, Juli is sok hasznosat hoztunk otthonról, de nem volt rálátásunk, így nem tudtuk először kiválogatni, mit érdemes továbbvinni, mit nem.

Mi volt az eddig legnagyobb „baklövésed” a gyereknevelésben, és hogyan kezelted-oldottad meg?

Hú, ha erre volna mértékegység! Folyamatosan bakizik az ember, és nagyon felszabadító volt egyszer, talán Chapmannél olvasni, hogy sosem késő változtatni, sosem rontottuk el végleg, ha a legfontosabb alap, a gyermekeinkkel összekötő szeretet megmaradt. Vagyis tessék leülni vele, bármilyen kicsi is (persze nem szoptatós babára gondolok), bocsánatot kérni, elmondani, mit rontottunk el, mostantól szeretnénk másképp csinálni, segítsen ő is ebben. Saját tapasztalatból mondhatom, működik.

Mi szerencsére pár év ösztönös gyereknevelés után - huszonegy-két évesek voltunk - rátaláltunk Ross Campbell és Gary Chapman könyveire, és alaposan átértelmeztük Simon fiam nevelését. Bocsánatot kértünk tőle felesleges szigorkodásokért, következetlenségekért, hibáztatásokért, a felnőttnek-mindig-igaza-van mentalitásért, melyek, mint utólag rájöttünk, generációról generációra öröklődtek tök értelmetlenül, egyszerűen mert senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni egyiket sem. Persze ez nem azt jelenti, hogy most már hibátlanul nevelünk, hanem hogy folyamatosan igyekszünk „újratervezni az útvonalat”. Azzal is tisztában vagyunk, hogy mi más típushibákat követünk majd el, mint az előttünk járó nemzedékek, ezeket meg majd a gyerekeink fogják korrigálni. Ha belegondolunk, nagyon szép láncolat ez így…

Mi volt vagy jelenleg mi a legnagyobb félelmed szülőként?

Az ember rettenetesen aggódik a gyerekéért. Valószínűleg kevesebb is elég lenne, mert így nem érzik eléggé, hogy bízunk bennük, s ők is elbizonytalanodnak magukban. Másfelől mindig lelkifurdalásunk van, ha valahova nem engedjük el őket. A felnőtt maga dönt a cselekedeteiről, a gyerek helyett ellenben a szülő. Több milliárd légy javasolhatja, akkor se együk meg a trágyát... Szóval egyfelől fél az ember, hogy önállótlannak, másfelől hogy túl vakmerőnek nevelte a gyermekeit. Pedig nagyszerű kölkök, csak hát a felnövés nem fáklyásmenet.

Mik azok a sarkalatos pontok, amelyeket feltétlenül szem előtt tartasz szülőként?

A nagycsaládban veszély a futószalag-rendszer, amikor a kaja-ruha-pelenka – utóbbi helyett később tanulmányi eredmények – Bermuda-háromszögben süllyedünk el, és nem jut idő egyenként foglalkozni, beszélgetni a gyerekekkel. Állandó lemaradásban vagyok, most is többeknél kíváncsi lennék, mi foglalkoztatja őket. Nem a felszínen, arra vannak nagy, közös beszélgetések – ez is fontos! –, hanem mélyebb rétegekben.

Nálunk a legfontosabb az volt, hogy Isten is családtag, bátorít, erőt ad, dönteni segít, napi kapcsolatban vagyunk vele. Tudom, sokaknak ez idegenül hangzik, de hát az ejtőernyőről sem derül ki, hogy mire képes, míg ki nem nyitottuk. Pedig ott van a hátunkra kötözve.

Szerinted mi a legjobb abban, ha az ember szülő lesz?

Hú, rengeteg minden! Megismeri magát, a múltját, a korlátait, a sebeit, és persze arra is rájön, hogy olyan erők lakoznak benne, amiket nem sejtett. Százhuszadszor is fel tud kelni éjszaka, tud végtelen türelmes lenni – nagyon sokáig, ha nem is mindig. Igen, határaink szinte mindig tágíthatók. Rájövök, hogy képes vagyok adni, nagyon sokat, főként magamat, és ez nekem a legjobb. Kinyílik előttem a világra rácsodálkozás robbanásszerűen új élménye. Ahogy egy gyerek elképzeli, megismeri, alakítja a világot, az őrület! A Tenkes kapitánya neki a „hentes kapitánya”, hiszen folyton azt csinálja, szabdalja a labancok húsát. A házak „fel vannak bálványozva”, mert tényleg, nagy, otromba bálvány egy ilyen becsomagolt ház. A kórházban pedig meggyógyítják a beteg hordókat, hiszen különben nem lenne kiírva az ajtóra: BETEGHORDÓK!

Mire készülsz, lesz-e új kiadványod mostanában? Mesélj erről!

Az egészen piciknek most először tudtam valamit letenni az asztalra. A Százérintőt J. Kovács Juditnak, a Kerekítő mozgalom „anyamesterének” tanácsai alapján írtam, és Agócs Írisz illusztrálta. Ezekkel a mondókákkal ringatni, babusgatni, dögönyözni lehet a babákat, ők is örülni fognak a játéknak. Az Operaházzal közösen is meglepjük a kicsiket, Parázsfuvolácska címmel a Varázsfuvolát írjuk át kölkök számára is élvezhetőre, mindenféle cirkuszi ámulattal kiegészítve. Terveimnek se szeri, se száma: készül egy regény, a Milyenek a magyarok? új kötete, Luther-animációs filmsorozat, és így tovább. Ráadásul mindenkit várok szeretettel házigazdaként a kapolcsi Kaláka Versudvarban július 25. és augusztus 5. között. Vers és zene kicsiknek-nagyoknak-közepeseknek minden mennyiségben! Pörög a mókuskerék.

Szilágyi Diána , 2013. július 30.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?