Olaszországi napló

Végül egy tőlünk 40 km-re levő pici (ráadásul bezárással fenyegetett) kórház mellett döntöttünk. Az intézmény mellett szólt a tényleg "természetes" szüléslevezetés ígérete, ellene viszont az, hogy nem volt rooming-in ellátás, mert az épület sajátosságai ezt nem tették lehetővé. Három héttel a várható időpont előtt telefonon bejelentkeztünk, hogy meglátogassuk őket. Nagyon kedvesen meghívtak minket vasárnap reggelre, olyankor a legnagyobb a nyugalom, mert nincsen felülvizsgálat. Óriási szerencsénkre senki sem volt a vajúdó-szülőszobában, így oda is bevittek minket. Egy nagyon kedves szülésznő válaszolt minden kérdésünkre, mindent megnézhettünk.

Nyolc éve élek egy kis olaszországi faluban. Kisfiunk 11 hónapos, hat év várakozás után jött a világra. A terhesség minden percét élveztem, semmi "hagyományos" kismamapanaszom nem volt. A baba érkezését március 12-re írták ki, 9-én még dolgoztam (szabadúszó építészként itthon). A 10 km-re levő körzeti (amúgy jónevű) kórházba jártam terhesgondozásra, de állandó orvosom nem volt, itt az orvos csak véletlenül van jelen a szülésen, ha amúgy is bent lenne a kórházban. (Semmiféle pénzbeli vagy egyéb juttatást, ajándékot el sem fogadnának, ez itt teljesen ismeretlen. Van természetesen a privát egészségügy, ha valakinek nem felel meg az állami és van pénze rá.)

Az általuk szervezett és egy szülésznő által vezetett tanfolyamra csak két alkalommal mentem el, mert nem tartottam megfelelőnek, amiket hallottam és nem volt hely az Apukáknak. A kórház "természetes" szülésvezetési stílusáról ismert, de "ha szükséges", kapunk majd beöntést, "egy pici" gátmetszésre minden bizonnyal szükség lesz és "egy kicsit" le leszünk borotválva. A hat év várakozás alatt rengeteg magyar és olasz nyelvű könyvet elolvastam a terhességről, szülésről, csecsemőkről. Olvasmányaim között voltak mindenféle stílusú könyvek, a teljes medikalizálástól az otthonszülésig. Hat-hét hónapos terhesen elég határozott elképzeléseim voltak arról, hogyan is szeretnék szülni, de még nem tudtam, hol lehetne ezt megvalósítani.

Január-februárban részt vettünk a férjemmel egy pároknak (nem csak kismamáknak) szervezett szüléselőkészítö tanfolyamon, ahol a tanfolyamvezető szülésznő otthoni szülések levezetését is vállalta. Az esték fantasztikus oldott hangulata, a szülésznőből áradó megnyugtató kedvesség és biztos szaktudás a harmadik alkalom után azt az elhatározást szülte bennem, hogy otthon fogom világra hozni gyermekünket.

Sikerült férjem kezdeti ellenkezését is legyőzni, ezért ért hideg zuhanyként a szülésznő válasza, miszerint csak akkor vállal otthoni szüléslevezetést, ha a szülőpárt (kismamát) a terhesség elejétől ismeri, otthonukban többször meglátogatta, mert egy ilyen érzelmi-pszichikai megterhelést csak egymást jól ismerő emberek tudnak sérülés nélkül átvészelni. (Természetesen az otthonszülésnek fizikai paraméterei is vannak, bár ezeknek én mind megfeleltem volna.) A körzeti kórházamról ő is azt mondta, hogy valószínűleg nem felelne meg az elvárásaimnak.

Végül egy tőlünk 40 km-re levő pici (ráadásul bezárással fenyegetett) kórház mellett döntöttünk. Az intézmény mellett szólt a tényleg "természetes" szüléslevezetés ígérete, ellene viszont az, hogy nem volt rooming-in ellátás, mert az épület sajátosságai ezt nem tették lehetővé. Három héttel a várható időpont előtt telefonon bejelentkeztünk, hogy meglátogassuk őket. Nagyon kedvesen meghívtak minket vasárnap reggelre, olyankor a legnagyobb a nyugalom, mert nincsen felülvizsgálat. Óriási szerencsénkre senki sem volt a vajúdó-szülőszobában, így oda is bevittek minket. Egy nagyon kedves szülésznő válaszolt minden kérdésünkre, mindent megnézhettünk.

A szülőszoba-csoport három helyiségből áll. Külön vajúdó szobájuk nem lévén a fotelekkel, franciaággyal, padlóra tett matraccal és különféle patkó alakú szülősámlikkal, valamint medencével felszerelt helyiségben zajlik a szülés, elejétől-végéig (komplikációk nélkül). Több párhuzamos szülés esetén a két szomszédos helyiségben is elhelyeznek kismamákat. Az egyik szomszédos szobában egy, a nőgyógyászati vizsgálóasztalhoz hasonló "orvosi" szülőszék volt a talpat (nem a combot!) megtámasztó kengyellel, két kapaszkodóval a toláshoz, láblekötöző szíjak nélkül. A kórteremben is lehet vajúdni (később láttam is kismamát, aki ezt választotta). A kismamával két személy lehet jelen, kívánság szerint.

Ezek után ebbe a kórházba jártam felülvizsgálatra is a határidő elmúltával négy, három majd kétnaponta. Majdnem minden alkalommal más volt az orvos, de nem tudtam volna köztük választani, mindegyik egyformán kedves és diszkrét volt, és ugyanolyan türelemmel válaszoltak a feltett kérdésekre. Az utolsó magzatmonitorozásra 20-án, szombaton került sor, ekkor a hétfői megindításról volt szó, ha addig magától nem bújik ki a baba. Nagyon pozitív és bizakodó voltam a szülést illetően, mert már egy hónappal korábban két centire ki volt tágulva a méhszáj és el is volt laposodva, ami gyors tágulást jósolt.

Vasárnap reggel korán ébredtem, hat órakor, és mivel valami furcsa nyugtalanság vett rajtam erőt, fel is keltem. A reggeli tisztálkodás után hirtelen mintha "bepisiltem" volna. Egy pillanatig tartott csak az ijedelem, majd teljesen felvillanyozódtam. Végre, ez csak a magzatvíz lehet. Haboztam, hogy mit tegyek, mert semmi egyebet nem éreztem és tudtam, hogy az első szülésnél akár még órák is eltelhetnek, hogy valami történik, ezt az időt pedig szívesebben töltöttem volna otthon. Tanácstalanságomban felhívtam a kórházat, ahol azt javasolták, menjünk be, megnézik, hogy van a baba, aztán meglátjuk. Felébresztettem a férjemet, aki nagyon mókás volt félálomban, kapkodott és borzasztó izgatott lett. A "bőrönd" már régen össze volt készítve, de gyorsan összeszedtem még egypár "nélkülözhetetlen" holmit, képesújságot, a kedvenc terhességről szóló könyvemet, játékkártyát, mágneses sakkot, tubusos mézet és készítettem uzsonnát a férjemnek, aki ezalatt megfürdött, hogy felébredjen. A folyamatosan csordogáló magzatvizen kívül nem volt semmi jel, még magzatmozgást is észleltem.

Hétre értünk a kórházba, ahol szerencsére teljes volt a nyugalom, senki nem szült, így a legnagyobb (medencés) szobát kaptuk meg. Mivel hozzájuk jártam ellenőrző vizsgálatokra a "felvételi procedurát" nem is észleltem. Beöntésre sem volt szükség, mert már három napja hasmenésem volt (állítólag ez jele a közelgő szülésnek és eléggé általános), borotválásról szó sem esett. Monitorra kapcsoltak mintegy fél órára, utána kaptam egy nagy adag reggelit. Rendszeresek voltak az összehúzódások, bár én nem éreztem őket fájdalmasnak. Ekkor kb. 3 cm volt a tágulás. Sakkoztunk, olvastam, telefonálgattam, fényképeztük egymást és beszélgettünk a férjemmel és kb. óránként bejött a szülésznő, aki kicserélte alattam a folyamatosan átnedvesedő lepedőket.

Egyre inkább melegem lett, fokozatosan levetkőztem, végül csak póló és bugyi volt rajtam (kórházi ruha nem volt). Kb. 10 órától az összehúzódásokat érezni is kezdtem, majd 11-kor kikapcsoltuk a mobiltelefont. Akkor már nagyon fájt, nem csak maga a "fájás", de közben is. Ekkortól már nem kényszerítettek az egy-másfél óránkénti kábeles magzatmonitorozásra, hanem egy hordozható kis készülékkel ellenőrizték a baba állapotát, bár ez is eléggé ingerültté tett. A beavatkozások előtt a szülésznő minden alkalommal nagyon kedvesen megkért a közreműködésre, nem utasítgatott vagy parancsolt, hangosabb szó egész idő alatt nem hangzott el. Mivel csak a külső burok repedt meg spontán, a belsőt ő repesztette meg egy horgolótűszerű szerszámmal.

A tágulásom elég jól haladt előre, egy óra körül feltöltötték nekem a medencét, ahová még a férjem is beszállhatott volna, de nem volt hozzá kedve. Addig az idő nagy részét sétálgatva töltöttem vagy az ágyon üldögélve. Kipróbáltam a tanfolyamon látott összes pozíciót, lekuporodtam, letérdeltem, de igazából semmi sem segített, fájt és kész. Ekkorra a lelkesedésem eléggé alábbhagyott, néha megfordult a fejemben, hogy mivel "érdemeltem" ezt ki. Nagyon fáradtnak éreztem magam és imádkoztam, hogy csak öt percet alhatnék. (Most bántam meg igazán az előző napi komplett nagytakarítást!)

A vízben nagyon jól ellazultam, talán túlságosan is, mert kb. egy óra elteltével a 8 centis tágulás nem haladt előre, ezért kiszálltam a kádból és folytattam a sétálgatást. A szülésznő szerint a baba valamiért nem hajtotta le a fejét, ezért nem tágultam igazán jól. Ekkor már negyedóránként jött ellenőrizni, hogy haladunk, és néha az ügyeletes orvosnő is benézett. Többször kimentem a szobához tartozó kis fürdőszobába. Négy körül a szülésznő azt a javaslatot tette, hogy oxitocint adnának infúzióban, ha hozzájárulok, hogy egy kicsit felgyorsuljanak az események. Kértem hogy beszélhessek a doktornővel, aki elmagyarázta, hogy a fájások intenzitása nőni fog, de hamarabb be tudjuk fejezni. A baba jól van, de nem tudni meddig bírja még a nyolc órája tartó összehúzódásokat és én is igazán fáradtnak tűnök.

Beleegyeztem és a szülésznő fél öt körül bekötötte az infúziót. Ekkortól nincsenek igazán emlékeim, csak az, hogy minden az utamba eső szilárd tárgyba, vagy személybe belekapaszkodtam. Nagyon fájt. Megpróbáltam sikoltozni, de sok energiámba került. Az egész vajúdás alatt mindenki dicsért, hogy jól lélegzem - talán ennek köszönhető, hogy a kisfiam oxigénellátása mindvégig megfelelő volt.

3/4 öt körül székelési ingerem támadt, de azt mondták, hogy ne menjek ki a mosdóba, csináljam ott, ahol vagyok, ez már a kitolás (bár igazából nem hittem volna). Praktikus lett volna egy rögzített korlát a kapaszkodáshoz, de nem volt, így nem igazán tudtam a megfelelő pozíciót megtalálni. Megkérték a férjemet, hogy üljön le az egyik patkó alakú szülőszék hátsó részére, hogy neki tudjak támaszkodni. Természetesen a nagy izgalomban (végre tehetett értem valamit) fordítva sikerült helyet foglalnia, ezen mindenki mosolygott (még én is belül). Sajnos, amit Ő tanult a tanfolyamon, annak nem vette sok hasznát, mert én se a korábban kellemesnek tartott masszírozásból nem kértem, se az együttlégzésből, se semmiből. Vizet, gyümölcslevet és mézet kínálgatott, de csak ritkán fogadtam el.

A szülőszéken ülve a szülésznő és az orvos útmutatása alapján nyomtam, a férjem pedig hátulról megtámasztott. Hogy egy kis erőt öntsön belém, az orvosnő megkért, hogy nyúljak be, hiszen ott van már a baba feje. Tényleg alig fért be az ujjam, talán 3 centire, de ez a találkozás annyira megijesztett, hogy egy fájást ki is hagytam, és nem nyomtam, bár ahogy mondták, már nem volt visszaút. Öt-hat nem igazán eredményes tolófájás után azt javasolták, hogy menjünk át a nagy székes szobába, ahol jobban tudok majd nyomni a fogantyúkba kapaszkodva. Tényleg így is volt. Olajat öntöztek a baba majdnem kibújt feje köré, hogy jobban csússzon, majd egy iszonyatos fájás közben végre kint volt a feje.

Hallottam az orrleszívó szörcsögését és a férjemet, aki azt mondta, hogy a baba keze az állára támaszkodik. Ez volt a magyarázata, amiért nem tudta lehajtani a fejét. Oda volt szorulva a keze, de ezt előre senki sem tudta volna megmondani. Ma már tudom, hogy egy kevésbé türelmes helyen császármetszés lett volna vége. Még két fájásba és hat-hét nyomásba került, és 17 óra 5 perckor megszületett Dániel.

Gátmetszésre nem volt szükség. Egy pici felületi repedésem volt, amit egyetlen öltéssel varrtak össze, felszívódó varrattal, tehát a varratszedést is megúsztam, meg az úszógumin ülést és a hajszárítóval "törülközést". A babát egy megmelegített flanelpelenkába csavarva a hasamra tették a méhlepény megszületéséig. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy már nem fáj. Az a kis ordító csomag a kiürült pocakomon pedig hirtelen elhallgatott. Rám nézett, én meg őrá, a doktornő megkérdezte, boldog vagyok-e. Nem voltam semmi, csak üres. Aztán elvitték megfürdetni, amit az apjának is megengedtek volna, de nem volt bátorsága hozzá, ezért csak fotózott. Vakuzni nem engedték, a film pedig nem volt elég érzékeny, ezért az egyetlen sikerült fényképet valami kisebb csodának tartjuk.

Dani születéskori Apgar pontja 9 volt, az öt perccel későbbi pedig tíz. Születésekor 56 cm hosszú volt és 3660 grammot nyomott. Mire az én öltésem elkészült, a babát is becsomagolták és visszahozták nekem, ahol megismétlődött a csoda; amint karba vettem a gyerekemet, abbahagyta az ordítást. Segítettek leszállni a székről és visszacsoszogtam a másik szobába. Kényelmesen elhelyezkedtünk a nagy ágyon mind a hárman, és megpróbáltam mellre tenni. Tudta pontosan miről is van szó, szívott teljes erejéből.

Három órát lehettünk talán még a szülőszobában, eleinte hárman, később megérkeztek a nagyszülők is. Vacsorát is ott kaptam, aztán átvonultunk a hatszemélyes kórterembe, ahol egy másik anyuka szoptatott és egy még terhes asszony vajúdott. A fáradtságomat mintha elfújták volna, nem tudtam aludni, fel voltam teljesen pörgetve. Még kétszer átmentem a babaszobába és a lelkére kötöttem a csecsemősnővérnek, hogy amint megnyikkan a gyerekem, hívjon, vagy hozza Őt be nekem. Kértem ezen kívül hogy ne adjanak neki se cumit, se tápszert vagy vizet, és ezt, azt hiszem, be is tartották. Bár a kórteremben a babáknak tényleg nem volt hely, szabadon lehetett a nurseryből kihozni őket éjjel-nappal, amit én napközben gyakran meg is tettem.

Az első éjjel Dani kétszer felébredt, a második éjjelen egyszer sem, amiért nagyon hálás voltam neki, mert végre kialudtam magam. Szerda reggel mentünk haza, ez a maximális ott tölthető idő volt. Amennyiben aláírok egy felelősségi nyilatkozatot, már a szülést követő harmadik órában hazamehettem volna (nem is kevesen választják ezt a megoldást, különösen mivel a körzeti szülésznő és a gyerekorvos otthon is naponta látogat, ha erre igény van, a magyar védőnőnek megfelelő  figura Olaszországban nincsen), de biztos akartam lenni, hogy be tudom indítani a szoptatást, és erre a legszakszerűbb segítséget a kórházi személyzettől várhattam. A harmadik napon el is indult a tejelválasztás, amivel azután sem volt semmi probléma. Az első tíz napban néha bimbóvédővel szoptattam, de igazi probléma a mellemmel sem volt. Hazamenetel előtt vért vettek a baba sarkából az anyagcsere-betegségek szűrővizsgálatához.

Dani most 14 hónapos, 11 kg és 83 cm. Hat és fél hónapos koráig kizárólag anyatejet szopott, 12 hónaposan választotta el magát, amit én nagyon sajnáltam, de nem kellett tovább a cici. Szeretnénk, ha lenne testvére.

Prágai Zsuzsanna

2001. április 11.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?