Úgy éreztem, hogy valami nincs rendben a kisbabám születése után. Sajnos igazam lett… (2. rész)

Ahogy az írásom első részében kifejtettem teljesen egyértelművé vált mind a magam, mind a környezetem számára, hogy szülés utáni depresszióban szenvedek. De mi a következő lépés? Mi követheti a felimerést egy ilyen szituációban?!

Ám mielőtt előre szaladnánk a problémám megoldásához, még el kell mondanom, hogy a legnagyobb nyomást amiatt éreztem a vállamon, hogy életemben először nem menekülhettem el: nem mondhattam azt a kisbabámnak, amit a korábbi párkapcsolataimban a páromnak, a barátaimnak, a főnökömnek (stb.), hogy „szakítok”.

Nem gondolhattam arra, hogy felnőtt emberek vagyunk, külön folytatjuk az életünket, hiszen az elmúlt 35 év során most először ott volt egy apróság velem, mellettem, aki tőlem függött! Akit nem hagyhattam magára, akiről próbáltam a képességeimhez és a lelki állapotomhoz képest a lehető legjobban gondoskodni. De minden nap azt éreztem, hogy nem bírom; a túlélésért küzdök, és bármelyik pillanatban összeomolhatok. És ha ez megtörténik, nincs, aki helyettesítsen; maradandó károkat okozok Izabellában is.

Egy szó, mint száz, túl nagy volt a nyomás, és nem léphettem ki. Így a korábbi drasztikus megoldási mechanizmusaim helyett, most egy jóval lassabb és „gyöngédebb” módszert kellett keresnem a problémáimra, és be kellett ismernem, hogy segítség nélkül képtelen vagyok kilábalni belőle. Örökké hálás leszek a családomnak és a megmaradt maréknyi baráti körömnek, amiért a folyamatos törődésükkel, rendszeres látogatásaikkal támogattak engem.

Ami a legtöbbet segített, az az volt, hogy az édesanyám és jó néhány tapasztalt anyuka (mind az ismeretségi körömből, mind a terápia során; idegenek) hajlandóak és képesek voltak megnyílni és elmesélni, hogy ők is teljesen hasonló gondokkal és gondolatokkal küszködtek és így biztosítottak arról, hogy nem vagyok egyedül és felépülök. Azaz, hogy van kiút!

Sokszor azon vettem észre magam, hogy arról ábrándozok, milyen lett volna, ha Iza nem születik meg, milyen lenne visszacsinálni mindent, visszakapni a korábbi életem, amikor még én voltam az ura mindennek, én irányítottam. Milyen lenne, ha beülnék az autóba és odaadnám a kislányomat egy családnak, akik valóban megérdemlik, és igazán tudják szeretni? Milyen lenne örökre eltűnni az életéből?! De legbelül tudtam, hogy ezt soha nem tudnám megtenni, vagy ha mégis meglépném egy elborult percben, életem végéig gyűlölném magam (még annál is jobban, ahogy akkoriban gyűlöltem magam).

Aztán egyik nap (úgy hathetes lehetett Izabella) olvastam egy posztot a Facebookon, amiben teljesen hasonló érzésekről számolt be egy anyuka, és akkor döbbentem rá, hogy fel kell keresnem egy szakembert. Nagyon meglepett, de a környezetemben élőktől legalább 5 telefonszámot kaptam, és mindegyik pszichiátert agyon dicsérték. Elkezdtem járni az egyikhez, aki pszichológust és gyógyszert is javasolt, és még valamit…

Egy éjszakai nővért. Korábban képtelen voltam megérteni, hogy hogyan lehet valakinek szüksége még egy éjszakai ápolóra, miközben ő maga sem dolgozik?! Hát most megértettem… Iza kezdetben óriási bőgéssel fogadta a hölgyet, azonban hamar hozzászokott, én pedig nagyon jól haladtam a kezeléssel és végre a depresszióm egyik okozójára is megoldást leltem: a kialvatlanságom szűnni kezdet

 

Az első napokban állandóan csak azt vártam, hogy eljöjjön az idő, amikor az ápoló megérkezik.

Kezdetben azt kellett elfogadnom a terápián, hogy JELENLEG mit érzek. Jelenleg nem tudom élvezni az anyaságot, jelenleg nem tudom egyedül ellátni a feladataimat. Aztán elkezdtük átformálni szép lassan a gondolkodásmódomat: bár sok mindent nem szerettem az életemben, és vissza akartam forgatni az idők kerekét, mégis itt vagyok és megtettem; azaz gondoztam/gondozok egy apró pici babát. A tetteim sokkal beszédesebbek, sokkal súlyosabbak, mint a gondolataim vagy az érzéseim! Végül sikerült eljutnom odáig, hogy büszkeséggel tekintsek arra, amit elértem, arra, aki vagyok, és a családomra.

Mai napig olykor bekapcsolnak ezek a negatív érzések, a félelmeim. Ám az elmúlt hosszú hónapok munkájának gyümölcséből tudom, hogy jobb lesz. Tudom, hogy nem szabad feladni!

 

 

 

Bea , 2019. január 09.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?