Vattába csomagolod a gyereket?

Tulajdonképpen már akkor elkezdődik, amikor még csak tervezed a kisbabádat, és elkezded szedni a terhesvitamint. Aztán folytatódik azzal, hogy a terhesség alatt komolyan gondolkodsz egy kézi UH-készülék beszerzésén, csak hogy tudd, minden rendben van odabent. Aztán jön a szülés, és a biztonság kedvéért adott oxitocin, gátmetszés és egyéb finomság – ha nincs mákod, akkor még egy császármetszést is nyerhetsz a biztonságra hivatkozva.

És utána jön a lejtmenet. Ha nem vettél légzésfigyelőt, veszélyezteted a gyereket, hát nem hallottál még a bölcsőhalálról? Fertőtleníts mindent: a padlót, a játékokat, a kiságy rácsait, a kiskádat, a rágókákat, sőt, ha lehet, még a ruhákat is, mert a mosóporok – úristen, te normál mosóport használsz az érzékeny bőrű babád ruháihoz? – csak a kórokozók 40 százalékát pusztítják ám el! A maradék meg mind ott marad a gyereken, és másra sem vár, csak arra, hogy jól bejusson a szervezetébe.

Ha pedig útra kelsz vele, nem mindegy, hogy azt miképp teszed. Ha babakocsiban, akkor tuti sokkal több szénmonoxidot és egyéb mérgező gázt szippant majd be a kocsik miatt, mintha hordoznád. De ha hordozod, akkor sem mindegy, hogy hogyan: a kengurut most azonnal felejtsd el, hát abban lóg a gyerek lába lefelé, de a hordozókendőbe se ültesd arccal kifelé, és különben is, jobb, ha elvégzel egy pár alkalmas tanfolyamot a hordozásról, csak nem gondolod, hogy magadtól jól fogod csinálni? Csak nem gondolod, hogy annyi benne a lényeg, hogy minél szorosabban együtt legyetek, érezzétek egymás közelségét és ezt netán még élvezzétek is?

És akkor még nem is említettük azt, ami minden csecsemőre jellemző kommunikációs eszköz: a sírást. Mert hát azt nem szabad. Mármint sírni hagyni. Egy percig sem. Mert akkor oda az ősbizalom, minden egyes könnycsepp vastag sebet mar a szegény elhanyagolt kicsi lelkére – jut eszembe, sokáig könny sincs mellé -, mert hát biztos azért sír, ha baja van. Meg kicsit hobbiból is. Úgyhogy a legjobb, ha viszed magaddal a vécére is, máskülönben tuti, hogy drogos lesz kamaszkorában, de legalábbis majd összeáll valami tisztes őszes halántékkal 19 évesen a durva szeretethiánya miatt.

Amikor pedig a csemete mászni kezd, jobb, ha felvértezed a térdeit, hiszen még akár fel is horzsolhatja a gyerek a lakás egyenetlen padlóján. Ha már felül-feláll, akkor aztán tényleg figyelni kell, mert úgy eleshet, hogy még be is üti magát. A gyerekszobába is csak olyan bútort vehet a jó szülő, ami lekerekített, sőt, a legjobb, ha habszivacsból van, bár az meg leborulhat.

Séta közben a legjobb, ha nem is adsz alá kismotort vagy biciklit, biztonságosabb, ha jól beszíjazod a babakocsiba, és csak a körülkerített téren engeded szabadon. Ahol azért jobb, ha a sarkában vagy, nehogy megüsse magát az EU konform mászókáról leesve. És jobb, ha mindig résen vagy és rendesen bekötöd a cipőjét még nagycsoportos korában is, nehogy elbukjon a rohangálás közben. Sőt, jobb, ha tépőzáras cipőt veszel neki, mert arra még csomót sem kell kötnie, úgyse tud.

Arról pedig szó sem lehet, hogy a kisbarátaival egyedül bandázzon a téren. Igaz, hogy nekünk még lehetett, de hát azóta nagyot fordult a világ, hát hányszor hallani a híradóban, hogy elrabolták, eltűnt, bántották? Meg a Facebookon is mindig olvasni lehet, hogy már megint fekete, lesötétített autókkal cirkálnak az iskolák környékén a szervkereskedők. Nem is mehet egyedül iskolába és haza, inkább háztól-házig szállítjuk őket, még ha csak a szomszéd utcában is van a suli. És még ha a gyerek 14 éves is múlt. És mindig nála van a mobil, de már megint nem hívott fel, hogy ebédelt-e rendesen.

Hogy hová vezet mindez? Jóra nem. Szülőnek lenni ma azért is különösen nehéz, mert számtalan helyről kapjuk a jó tanácsokat, a burkolt ítéletet, hogy ezt mi magunk úgysem tudjuk jól csinálni. Hogy a biztonság mindenek felett, hiszen a médiából csak az zubog esténként a nappalinkba, mennyire rettenetes a világ. De vajon tényleg az? Tényleg veszélyesebb lenne ma babának, kisgyereknek, kisiskolásnak és sihedernek lenni, mint 20-30 évvel ezelőtt?

Nem hinném, hogy gyerekeinket a jelen vagy a jövő - sokszor csak képzelt vagy alaposan felfújt - veszélyeitől félve és óvva fel tudnánk készíteni a való életre. Ha egy gyerek sosem kerül olyan helyzetbe, ami rá nézve akár veszélyes is lehet – legyen az egy mászóka teteje vagy egy zebra a bolthoz vezető úton -, soha nem kényszerül rá arra sem, hogy döntést hozzon ebben a helyzetben, vagy akár arra, hogy felismerje, itt most meg kell gondolnia, mit csinál.

Ha szülő mindig minden felett teljes kontrollt akar gyakorolni – a helikopterszülők például, természetesen a legjobb szándékkal, amivel, mint tudjuk, kikövezték a pokolba vezető utat is már elég rég -, vajon hogy tudja majd önállóságra nevelni a csemetét? Vagy az a terv, hogy a húszéves nagylányt is majd apu viszi a randijára és mielőtt kiszáll a kocsiból, még megtörli az orrát?

A gyerekeink sokkal, de sokkal talpraesettebbek és ellenállóbbak - fizikailag és lelkileg egyaránt -, mint gondolnánk, már egész kicsi korukban is. A szülő által adott szabadság, bizalom és az abból következő sikerélménynél jobban semmi sem építi az önbecsülését. És ha nem lesz sikerélménye, mert leesik a mászókáról – ami alatt homok vagy gumitégla van -, még mindig odaléphet a szülő, hogy leporolja a nadrágja szárát, megpuszilja a lehorzsolt térdet – anélkül, hogy lekenné fertőtlenítővel -, majd ismét útjára engedje a világgal kísérletező gyerekét.

Végül, de nem utolsósorban: a sok aggodalom, túlzott veszélyérzet és féltés mellett mikor jut ideje az ilyen szülőknek arra, hogy feloldódjanak szülői szerepükben és élvezzék a gyereket, csak úgy, pusztán a létezése miatt? És hol van a szülők önbizalma? Hol van a saját nevelésükbe vetett bizalmuk?

Ti mit gondoltok a vattába csomagolt gyerekek jelenségéről?

Szilágyi Diána , 2012. október 10.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 

2012 10 11. 18:44
Egyetértek a cikkel. Nehéz az arany középutat megtalálni. Én vettem kengurut, légzésfigyelőt, pihenőszéket. Akkor jó ötletnek tűnt, de alig használtuk. :-)
Nehéz a rengeteg információ és jó tanács közt eligazodni, és kitalálni, főleg első gyermeket várva, hogy milyen babakocsit/ágyat/matracot/pelenkát/ruhát később etetőszéket/autósülést/stb. vásároljon az ember lánya, az apróságokról nem is beszélve.
Mert (legalább is én így éreztem) milyen anya is vagyok én, ha a gyermekemnek nem a legjobbat (legdrágábbat???) veszem meg? Hát nem a legjobbat akarom neki? Csakhogy a gyerek aludni fog a kókusz és a szivacs matracon is, a drága és az olcsóbb pelust is cserélni kell kezdetben minden szopizásnál, és a babakocsi ára miatt sem fog reklamálni még egy jó darabig.
Csakhogy nekem ez a fekismerés nem ment egyik napról a másikra, így jól bevásároltam a fent említett dolgokból...
→ válasz erre
2012 10 12. 22:15
Nagyon jó a cikk! Tökéletesen visszaadja milyen, mikor önállótlan, tutyimutyi gyerekeket nevelünk, és még rettentő büszkék is vagyunk magunkra, hisz mások is így csinálják! Rengeteg ilyen "rossz" példát látok magam körül én is. Aztán meg milyen rosszul esik, hogy a másiké sokkal ügyesebb, talpraesettebb, életrevalóbb lett... de persze a szemükben én vagyok a lusta, amiért nem tutujgatom folyton, nem emelem be a homokozóba, hanem hagyom, hogy bemásszon, én vagyok az igénytelen, amiért nem vagyok hajlandó külön mosni rá, vagy agyonfertőtleníteni, vagy amiért mosható pelenkát adok rá a műanyag helyett stb. Csakhogy én így ki tudom élvezni az anyaságot, és nem mindig másnak, meg a reklámoknak akarok megfelelni. Talán aki így él, érettebb gyereket nevelhet, akár elsőre is, akit nem kell félteni, hogy nem tud majd felállni anyuci nélkül, ha elbukik. Sok sikert minden anyukának, aki hozzám hasonlóan az önállóságban hisz!
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?