Az anya- fia közötti kapcsolatok csodálatosak!

„Teljesen mindegy milyen nemű lesz a kisbabám, csak az a lényeg, hogy egészséges legyen!” – ugye a legtöbben így vélekedünk, sőt, ma már annyira elterjedt ez a felfogás, hogy szinte nem is merünk mást mondani. De én kimondom: mindig is lányokat szerettem volna!

Aztán született is két gyönyörű kislányom, akik immáron 12 és 14 évesek, így bizton állíthatom, hogy beigazolódott a sejtésem: kitűnően ki tudok jönni a kiscsajokkal, értem a nyelvüket. A „mindig mosolygós triumvirátusnak” is szoktak hívni minket a barátok, rokonok, mert rengeteget mókázunk, nevetgélünk Lilivel és Flórával, óriási az összhang köztük is és az esetek legnagyobb részében nekem is szót fogadnak.

2011-ben, „felbuzdulván” azon, mennyire jól sikerült ez a két kis boszorkány, úgy döntöttünk Tomival, a férjemmel, hogy vállalunk még egy gyermeket. Lili és Flóra már oviba, és suliba jártak, én akkor töltöttem a harminckettediket, Tomi elég jól keresett és az én vállalkozásomat sem kellett teljesen felfüggeszteni a várandósság idejére: szóval minden adott volt.

Érdekes, hogy ahogy ezt a döntést meghoztuk, nekem rögtön azon kezdett el járni az eszem, hogy a triumvirátusunk bővül, most már négyesben csinálhatjuk majd a csajos dolgokat… Képzelhetitek hát, hogy mennyire lesokkolt, mikor 2011 decemberében, hazatérve az egyik vizsgálatról azzal a hírrel gazdagodtunk Tomival, hogy kisfiunk fog születni! „Mit fogok csinálni egy fiúval? Vajon meg fogom tudni Őt is ugyanúgy érteni, mint a csajokat?” – ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, sőt, hogy őszinte legyek, még abban sem voltam biztos, hogy fogom-e tudni ugyanúgy szeretni, mint Flórust és Lilit…

A környezetemben élő kisfiúk anyukái már akkor mondogatták, hogy higgyem el, hogy van valami nagyon különleges szál anya és fia között, de mindig csak legyintettem, hogy „jól van, ti egyszerűen csak fiús anyukák vagytok, akik világ életükben kispasit szerettek volna, meg is szülték és imádják őket”. Nyilván nem kötöttem az orrukra (hogy is tehettem volna), hogy én viszont soha nem szerettem volna kisfiút, nem is volt eddig fiam és nem is vagyok biztos benne, hogy fogom tudni kezelni és annyira szeretni, amennyire megérdemli.

Az anya- fia közötti kapcsolatok csodálatosak!

Aztán megérkezett Marci, és minden megváltozott. Az első pillanattól kezdve, hogy a világra jött, éreztem, hogy ez most valahogy más, és az elmúlt hét évem minden perce így telt! Amikor először a kezembe vettem és „beleszagoltam”, megértettem mindent, amit a fiús anyáktól hallottam! Képtelen vagyok megmagyarázni, de valahogy egészen más az a szoros kötelék, ami a lányaim és köztem van, mint ami Marcival.

Hiperaktivitása valami egészen elképesztő cukisággal párosul: mai napig lenyűgöz az, ahogy képes kifejezni a szeretetét felém. Ha Marci megölel, az egész testével hozzám simul. Mikor ovis volt, sokszor csinálta azt, hogy megfogta az arcom és odaszorította az övéhez, ezer és egy puszit nyomva rám. „Anya, én annyira szeretleeek” – suttogta közben. Olyan hihetetlenül erőteljes, intenzív az a szeretet, amit irántam érez, hogy teljességében összehasonlíthatatlan a csajok szeretetével (persze minek is hasonlítgatni?!). Amikor bevágja a „Shrek macska” szemet, bármire rá tud venni, és az az érdekes, hogy Tomi ugyanígy van a lányokkal; teljesen le tudják venni a lábáról!

Persze még mindig tartok attól, hogy elszúrok valamit Marcival. Még mindig vannak kétségeim, hogy hogyan fogom felnevelni a fiam, és még mindig példa értékűnek tartom a kapcsolatom a lányaimmal, de Marci belopta magát a szívembe. Egy olyan helyre került a szívemben, aminek a létezéséről nem is tudtam, olyan kapukat nyitott meg, amiket soha többé nem szeretnék (és nem is fogok tudni) bezárni!

Tudom, egyszer majd felnő ez a pici fiú – nem is olyan sokára! -, és barátnője, felesége lesz, de érzem, hogy a kettőnk kapcsolata örökre ilyen különleges marad.

Judit , 2019. március 26.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?