Szubjektív gondolatok a tapintatról És mikor jön a baba?

És, mikor jön a baba? - rendszeresen elhangzó kérdés ez a rokonok, ismerősök részéről, de sokszor idegenektől is. Tőletek is a legnehezebb időszakban szokták ezt kérdezgetni? Tőletek is olyanok, akiknek aztán végképp semmi közük hozzá? Ti is utáltátok? Benneteket is megviselt? Szerzőnket esőcsepp minapi beszámolója ihlette az alábbi írásra.

Emlékeztek erre a viccre? "Az öregasszonyok az esküvőkön mindig csipkedték az arcomat és azt mondogatták: te leszel a következő! Leszoktak róla, amióta ugyanezt mondom nekik a temetéseken…"

Hősünk hatéves, Éva lánya. Mostanában feltűnik neki, mintha a Kedves Ismerősök egyre gyakrabban kérdezgetnék: mi újság a fiúkkal? Nem igazán tudja, mit kell erre válaszolni, érzi, hogy a kérdéssel valami nem stimmel, de nem tudja megfogalmazni, hogy mi. Válasz helyett csak feszeng, szerencsétlenkedik. Ez így megy még kb. tíz évig. Akkor összejön első barátjával. Na - gondolja - ezzel kihúzta a Kedves Ismerősök méregfogát. Óriási tévedés! Pár év, és a kérdés megújult formában tér vissza: mikor lesz az esküvő?

Nagy a nyomás, de Hősünk végre megtalálja az igaz szerelmet, van fehér ló, erkélyjelenet meg minden. Hamarosan eljön az esküvő napja, Hősünk reméli, ezzel véget értek megpróbáltatásai, de mivel okos nagylány lett belőle, sejti, hogy ez csak hiú ábránd. Ráhibázik. Már az esküvő napján több Kedves Ismerős megkérdezi: és mikor jön a baba? Ez így megy tovább évekig.

Mi ezzel a baj? Hősünk most már nemcsak érzi, meg is fogalmazza, persze csak barátnői körben, hiszen a kedves Ismerősöket nem illik megbántani: Nem is gondolnak arra, hogy a gyermekáldás megélhetési, lakhatási, párkapcsolati vagy akár orvosi okból is várathat magára? Meg arra, hogy nekik ehhez semmi közük? Meg arra, hogy egy ilyen, amúgy is fájó helyzetben Hősünket ez a kérdés jobban bántja, mint egy kés a szívben? Az ember nem kérdez ilyet, esetleg csak nagyon bizalmas baráttól, közeli hozzátartozótól, nagyon tapintatosan, szigorúan négyszemközt, és nem kíváncsiságból, csakis segítő szándékkal. Nem igaz?

Adva van másik barátunk, egy Ifjú Hölgy. Harminc után férjhez megy, záporoznak rá a Kedves Ismerősök kedves, ismerős kérdései. A reakció persze feszengés, kitérő válasz, zavart mosoly, sóhaj, enyhe szemtikkelés. Történik egyszer, hogy Ifjú Hölgy teherbe esik. Alig várja, hogy nyilvánosságra hozhassa a hírt, majd közvetlenül ezután sűrűn kezdi ismételgetni a viccben szereplő mondatot: te leszel a következő… Nem tudok másra gondolni, mint hogy ez a viselkedés a „neked se legyen jobb”, meg „az én anyósom is szemét volt, végre most büntetlenül szemétkedhetek a menyemmel” típusú gondolkodás eredménye.

Ha átérzitek a helyzetet, hadd osszam meg Veletek, én milyen választ fejlesztettem ki. Kétféle dózis létezik. „Ugye nem tetszik elmagyarázni, mit kell csinálni?” – ez az általánosan használatos változat, és a „tudjuk, mit kell csinálni!” a műmosollyal habosított, könnyített verzió a gyomorbajosoknak, rokonoknak, anyósunk barátnőjének, férjünk főnökének.

Akár hiszitek, akár nem, én alapvetően pozitív gondolkodású ember vagyok. Hiszem, hogy az emberek elsöprő többsége nem bántana meg ilyen mélyen és szándékosan egy másik embert, főleg, amennyiben nem származik belőle semmi haszna. De ugye bőven elég, ha ezerből csak egy forgatja meg bennünk a kést, amikor körülöttünk - nekünk legalábbis úgy tűnik - amúgy is mindenki terhes vagy most szült, és ezért utáljuk is őket. Pedig nem tehetnek a mi bajunkról, ezért aztán utáljuk magunkat is.

Ha tetszik, raktározzátok el a tarsolyban a fenti mondatokat „instant válaszok tapintatlan kérdésekre” felirattal. Azt tapasztaltam, ha nem ér minket felkészületlenül a rettegett kérdés, az ember egy idő után kezdi szinte élvezni a helyzetet.

Persze, ha van saját verziótok, osszátok meg velünk kommentben! És meséljetek: nálatok is voltak hasonlóan tapintatlan helyzetek?

kisgigi

kisgigi , 2011. április 21.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(23 hozzászólás) 

2011 06 27. 07:52
Most volt szerencsém a hülye kérdéshez ismét... Illetve nem nekem, anyósomnak, egy családi összejövetelen. És ez az Isten barma, mert nem tudok rá jobba mondani, elkezdte magyarázni annak a 23-ik rokonnak, hogy "nem akar jönni", meghogy volt nemrégiben (tavalyelőtt...) két műtétem is (na ja, egy elzáródott húgyvezeték-műtét meg annak a diagnosztizáló műtétje, annak aztán rohadt sok köze van a megtapadáshoz...).
Kedvem lett volna felképelni: milyen jogon avatja be, ráadásul totál tévesen, a rokonságot, aki nyilván csak társalgási témaként dobta fel a kérdést. Miért nem képes figyelembe venni az érzéseimet, mert vannak nekem olyanok is azért... Egyszerű kérdésre egyszerű választ: "majd jön", "akarnak persze, dolgoznak rajta", vagy ilyesmi. Olyan brutálisan bele tudnak trappolni az ember lelkébe.
→ válasz erre
2011 06 27. 10:39
dia
Manguszta, és végül mit reagáltál? Egyébként meg tökéletesen igazad van, remélem, nem hagytad szó nélkül a dolgot!

A lelked meg ne hagyd!
→ válasz erre
2011 06 27. 18:44
Az a baj, hogy annyira letaglózott a dolog, hogy végig kellett játszanom magamban a dolgot. Pedig teljesen jogos lett volna, ha lehordom ott, mindenki előtt. Ráadásul a párom mellettem ült, nem akartam megbántani azzal, hogy ledorongolom az anyját, ha már a kedves mama tahó volt, nekem nem muszáj annak lennem.
Otthagytam a francban, de ha legközelebb találkozunk, szóba hozom, és elmondom neki, hogy ezzel fájdalmat okozott, rosszul esett, és megkérem rá, hogy tartsa tiszteletben az érzéseimet és ne taglalja a dolgot a rokonsággal.
→ válasz erre
Összes hozzászólás (23) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?