Szubjektív gondolatok a tapintatról És mikor jön a baba?

Emlékeztek erre a viccre? "Az öregasszonyok az esküvőkön mindig csipkedték az arcomat és azt mondogatták: te leszel a következő! Leszoktak róla, amióta ugyanezt mondom nekik a temetéseken…"

Hősünk hatéves, Éva lánya. Mostanában feltűnik neki, mintha a Kedves Ismerősök egyre gyakrabban kérdezgetnék: mi újság a fiúkkal? Nem igazán tudja, mit kell erre válaszolni, érzi, hogy a kérdéssel valami nem stimmel, de nem tudja megfogalmazni, hogy mi. Válasz helyett csak feszeng, szerencsétlenkedik. Ez így megy még kb. tíz évig. Akkor összejön első barátjával. Na - gondolja - ezzel kihúzta a Kedves Ismerősök méregfogát. Óriási tévedés! Pár év, és a kérdés megújult formában tér vissza: mikor lesz az esküvő?

Nagy a nyomás, de Hősünk végre megtalálja az igaz szerelmet, van fehér ló, erkélyjelenet meg minden. Hamarosan eljön az esküvő napja, Hősünk reméli, ezzel véget értek megpróbáltatásai, de mivel okos nagylány lett belőle, sejti, hogy ez csak hiú ábránd. Ráhibázik. Már az esküvő napján több Kedves Ismerős megkérdezi: és mikor jön a baba? Ez így megy tovább évekig.

Mi ezzel a baj? Hősünk most már nemcsak érzi, meg is fogalmazza, persze csak barátnői körben, hiszen a kedves Ismerősöket nem illik megbántani: Nem is gondolnak arra, hogy a gyermekáldás megélhetési, lakhatási, párkapcsolati vagy akár orvosi okból is várathat magára? Meg arra, hogy nekik ehhez semmi közük? Meg arra, hogy egy ilyen, amúgy is fájó helyzetben Hősünket ez a kérdés jobban bántja, mint egy kés a szívben? Az ember nem kérdez ilyet, esetleg csak nagyon bizalmas baráttól, közeli hozzátartozótól, nagyon tapintatosan, szigorúan négyszemközt, és nem kíváncsiságból, csakis segítő szándékkal. Nem igaz?

Adva van másik barátunk, egy Ifjú Hölgy. Harminc után férjhez megy, záporoznak rá a Kedves Ismerősök kedves, ismerős kérdései. A reakció persze feszengés, kitérő válasz, zavart mosoly, sóhaj, enyhe szemtikkelés. Történik egyszer, hogy Ifjú Hölgy teherbe esik. Alig várja, hogy nyilvánosságra hozhassa a hírt, majd közvetlenül ezután sűrűn kezdi ismételgetni a viccben szereplő mondatot: te leszel a következő… Nem tudok másra gondolni, mint hogy ez a viselkedés a „neked se legyen jobb”, meg „az én anyósom is szemét volt, végre most büntetlenül szemétkedhetek a menyemmel” típusú gondolkodás eredménye.

Ha átérzitek a helyzetet, hadd osszam meg Veletek, én milyen választ fejlesztettem ki. Kétféle dózis létezik. „Ugye nem tetszik elmagyarázni, mit kell csinálni?” – ez az általánosan használatos változat, és a „tudjuk, mit kell csinálni!” a műmosollyal habosított, könnyített verzió a gyomorbajosoknak, rokonoknak, anyósunk barátnőjének, férjünk főnökének.

Akár hiszitek, akár nem, én alapvetően pozitív gondolkodású ember vagyok. Hiszem, hogy az emberek elsöprő többsége nem bántana meg ilyen mélyen és szándékosan egy másik embert, főleg, amennyiben nem származik belőle semmi haszna. De ugye bőven elég, ha ezerből csak egy forgatja meg bennünk a kést, amikor körülöttünk - nekünk legalábbis úgy tűnik - amúgy is mindenki terhes vagy most szült, és ezért utáljuk is őket. Pedig nem tehetnek a mi bajunkról, ezért aztán utáljuk magunkat is.

Ha tetszik, raktározzátok el a tarsolyban a fenti mondatokat „instant válaszok tapintatlan kérdésekre” felirattal. Azt tapasztaltam, ha nem ér minket felkészületlenül a rettegett kérdés, az ember egy idő után kezdi szinte élvezni a helyzetet.

Persze, ha van saját verziótok, osszátok meg velünk kommentben! És meséljetek: nálatok is voltak hasonlóan tapintatlan helyzetek?

kisgigi