Terhesnapló 7. - Lujza meg a dilemmázás

Léna már otthon van Miával és Mollyval, mi pedig alig győztük feldolgozni a jelentkezéseiteket - ezt ezúton is köszönjük! Választásunk ezúttal Lujzára esett, ha elolvassátok bemutatkozását, kiderül, hogy miért. Fogadjátok szeretettel! (a szerk.)

Hogy a közepébe vágjunk, ugorjuk át a bemutatkozást és nézzük mi a helyzet jelenleg. Harmadik gyermekemet várom, épp a 6. hét környékén járok és göröngyös út vezetett odáig, hogy elkezdjem ezt a terhesnaplót írni. Legalábbis a fejemben és a lelkemben göröngyös volt, sőt, hepehupás, mivel kis harmadikom nem tervezett gyermek, 8 és 10 éves lányaim mellett már nem annyira a gyerekvállalás körül jártak a gondolataim egy jó ideje.

Mert itt van az, hogy épphogy 5 év telt el azóta, hogy a kisebbik lányom intézményesítve lett és én visszakerültem a munka világába. Én szeretek dolgozni, szenvedélyem is a munkám és a karrierem egész szépen ível felfelé, legalábbis az én igényeimnek megfelelően. Sosem törtem babérokra, inkább azt kerestem, hogy olyan munkám lehessen, ami mellett időm is van a gyerekekre és még szeretem is. Mostanra sikerült is ezt elérnem. És mikor máskor, mint most kopogtat a kis jövevény, hogy ő minden védekezés ellenére bizony meg szeretne születni.

Az első reakcióm a terhességi tesztre az volt, hogy “ide egy másik tesztet!” Amikor pedig az is pozitív lett nem kicsit, hanem nagyon, akkor lesápadtam. Idegességemben és zavarodottságomban elszívtam egy doboz cigit hirtelen. Itt kezdődött a nagy toporgás. Igen vagy nem? Szüljünk vagy ne szüljünk? Lesz karácsonyra babánk? Közben apjuk örült volna nagyon, ha hagyom, hogy nekünk gyerekünk lesz. Nem győzködött, csak csendben örömködött magában, és reménykedett, hogy miután elül a vihar a fejemben, megtartjuk a babát.

Hogy bent mi zajlott? Egyik nap úgy ébredtem, hogy de jó, hejehuja, kisbabánk lesz. Másik nap úgy keltem fel, hogy ezt nem lehet bevállalni, itt van a 8 éves, akinek Asperger szindrómája van, és az élet vele olyan, mintha folyamatosan jégen táncolnánk, ugrásra készen, hogy mikor szakad be alattunk. A napjaink akörül forognak, hogy ő mikor tör ki érzelmileg, mit tesz és mit nem az iskolában, minden nap az ő érzelmi világának stabilizálásán dolgozunk. Mellette persze van a 10 éves nagylány, neki épp elég egy húg, akinek az állandó kiabálását már egyre nehezebben viseli. Ő mit szól majd, ha egy baba sír még mindehhez a fülébe?

Hogy nehezítsünk még az akadálypályán, kiderült szinte egy időben a terhességi tesztekkel, hogy valószínűleg bipoláris zavarom van, amire lítiumot kellene szednem. A pszichiáter a klinikai szakpszichológussal konzultálva, kart karba öltve egyöntetűen és határozottan javasolta, hogy ne tartsam meg a babát, hanem kezdjem el szedni a gyógyszert. Ha nem kezdem el szedni, marad az érzelmi hullámvasút, ami miatt néha az életvitelem enyhén szólva drasztikus fordulatokat bír venni. Ha elkezdem szedni, akkor nem jöhet a baba, mert károsodhat a gyógyszertől a magzat. Szép dilemma.

Arról már szinte erőm sem maradt gondolkodni, hogy mostanra adtam le a 45 kilós súlyfeleslegemet, amit semmiképp sem szeretnék visszarántani magamra. Mondjuk ezen azért sem rágódtam sokáig, mert biztos vagyok benne, hogy tudatos étkezéssel szépen tudom tartani terhesség alatt is a súlyomat. De a fenti kérdéskörökkel két hétig mást sem csináltam, mint a rosszabbnál rosszabb forgatókönyveket vetítettem magam elé. Ahogy ez lenni szokott, az emberi elme a negatívumokat kezdte elemezni.

Közben két közeli barátnőmmel persze meg kellett tárgyalnom a dolgot, naponta leginkább. Nem tereltek egyik döntés felé sem, ami jólesett, mert tiszteletben tartották, hogy ez az én életem, bármi is az ő véleményük. Hosszas beszélgetéseink - miközben időnként belezokogtam a telefonba - során természetesen kiderült, hogy ők merre hajlanak, mivel az egyikük kijelentette, hogy ő lesz a keresztanyja. A másikuk pedig, aki maga is meg kellett hozzon egy ilyen döntést, mikor a második gyermekével esett teherbe és végül nem vállalta a babát, a saját egyszülöttjére mutatva mondta egyik együttlétünk alkalmával, hogy “látod mit hagynál ki?” Persze, hogy láttam mit hagynék ki, a saját gyermekeimre tekintve is ez járt mindig a fejemben, hogy egy ilyen kis csodagyerek lapul ott bent, aki valószínűleg ugyanolyan okos, szép, tüneményes és égetnivalóan büdöskölök lenne, mint a lányaim. Erről nehéz lett volna lemondani. Hogy megismerjem, milyen ember lesz, miben lesz tehetséges, milyen a mosolya, hangja, sírása, illata, ölelése.

Sejthető a két hét töprengés vége: orvoshoz mentünk, aki annyit kérdezett, oly kedvesen: “már megint szülünk?”. És ott helyben eldőlt, hogy bizony szülünk, már megint, újra. Babánk lesz.

Lujza

Lujza , 2014. május 16.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(3 hozzászólás) 

2014 05 16. 16:07
Boldog babavárást!!

→ válasz erre
2014 05 16. 19:41
én drukkolok Nektek és a legjobbakat kívánom :)
→ válasz erre
2014 05 19. 10:22
Boldog babavárást és jó egészséget Nektek! :)
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?