„Mindig is anyuci pici fia maradsz.” avagy sose tudjuk majd őket teljes felnőttként kezelni

Valószínűleg átkapcsolhatnám a mosást a szárítóra, és összehajtogathatnám és elpakolhatnám azokat a törölközőket, amelyek eddig ott lapultak. De ahogy néztem, ahogy a kis mellkasa lágyan emelkedett és süllyedt, elgondolkodóba estem és elidőztem rajta egy ideig.

 


Visszaeső gondolatok

De ahogy néztem, ahogy a mellkasa lágyan emelkedett és süllyedt, gondolkodóba estem. Vagy ezt már mondtam? Látod, ilyen szinten szerelmes vagyok a fiamba. Abban a pillanatban rájöttem, hogy inkább mellé kucorodom, minthogy a háztartással haladjak.

Szomorú, de igaz…

Mert ő, ez a csöppség, örökre a gyermekem marad, de csak egy évig a kisbabám. És ez valahol őszintén elszomorított, hisz eljön majd, azaz idő, amikor már nem igényli a babusgatást, az anyáskodó törődést és önállósodni akar majd, ami persze tök normális. De  értitek, mi az én félelmem, hogy egyszer nem kellek majd neki.

Nem változott semmi, csak én hittem azt

Csendben visszaszaladtam a konyhába, hogy felkapjam a kávém, ami a pulton állt, és bedobtam a mikróba. Felkaptam egy muffint a kamrából, és összeszedtem néhányat a félig megivott vizes palackok közül, amelyeket a testvérei szétszórva hagytak a házban. Ahogy csendben visszaszaladtam a hálószobába, hogy rá lessek a kicsire, ő még mindig ugyanott, ugyanolyan édesdeden aludt. 

Múlandó pillanat

Aztán a következő pillanatban megmozdult, arra gondoltam, biztos ébredezik, lassan felkel és meg kéne ragadnom az alkalmat, hogy mellé feküdhessek, hogy megéljem a valós pillanatot, hogy ott legyek vele, mert örökre a gyermekem lesz, de csak egy évig a kisbabám és ez nem örökre szól. Ahogy hallgattam, ahogy az apró, bizonytalan, de mégis tökéletes kislégzése kitölti a szobát, hogy valódi életet lehel belé, rájöttem, hogy tényleg inkább mellé kéne, hogy feküdnöm... 

Mert örökre a gyermekem lesz, sok közös emlék, nagy pillanat vár majd ránk. Az óvodába való beszoktatás, az első farsang és az első ballagás, majd az érettségi és a szalagavató, ahol végérvényesen tudatosul bennem, hogy a fiamból férfi lesz. És csak egy évig lesz a kisbabám.

Felismertem a valóságot

A telefonom újra megszólalt. Újabb e-mail és három újabb üzenet érkezett az imént. Lefogadom, hogy 5-10 embert is le tudtam volna kezelni az idő alatt, míg aludt. Ezek az emberek csak arra vártak, hogy halljanak felőlem, hogy életjelet adjak magamról. El kell intéznem a jövő hét végéig esedékes számlákat. A tennivalók rendezett összevisszasága a napirendemben ült az asztalom tetején. Tényleg, de tényleg át kellett volna néznem ezt a növekvő kupacot. De nem ment, hogy őszinte legyek és miért ne lehetnék őszinte?

De ahogy a tegnap este a büszkén összeállított listámra gondoltam, amit ma el fogok végezni, egyszerűen csak dobni akartam a kukába, mert rájöttem, hogy egyszerűen csak le kéne feküdnöm mellé... Mert tudjátok, az a parányi test örökre a gyermekem lesz, de csak egy évig a kisbabám.

Nem bírtam magammal

Aggódva kezdtem visszasétálni a szobából, belsőleg küzdve magammal, mert produktívnak akartam érezni magam. Ki akartam használni ezt az időt, amíg aludt. "Ki kellett használnom" ezt az időt, hogy később "jól" érezhessem magam, ha arra gondolok, hogy mindent kipipáltam a listámról, és túl vagyok rajta. Jöhet a megérdemet pihenés.

Pillanatokkal később újra az ágy mellett találtam magam, és ismét őt bámultam. Azt a szunnyadó lelket a parányi testében, néha grimaszolt egyet, nyöszörgött. Olyan mélyen aludt, talán álmodott is valamit. Odahajoltam, hogy meggyőződjek róla, hogy még mindig valóban lélegzik, és nem csak beképzeltem, miközben belélegeztem tökéletes babaillatatát.

Csak arra leszek figyelmes, elszalad mellettem az élet

Megérintettem aprócska kezét, és egyre óvatosabban körbefogtam vele az enyémet, rájöttem, hogy inkább mellé kellene feküdnöm, és nem olyan dolgokon kattognom, ami még várhat. Mert a fiam örökre a gyermekem marad, de csak egy évig a kisbabám, és most mellé hemperedhetnék, nézhetném, ahogy alszik és szuszog és csak úgy van. Ahogy nyúltam érte, hogy felemeljem, miután lassan mozogni kezdett, felkaptam, ahogyan már legalább ötszázszor megtettem, amióta velünk van, és a mellkasomra fektettem.

De rájöttem, hogy gyakrabban kéne mellé feküdnöm, több időt vele töltenem, még akkor is, amikor ott fekszik és csak alszik, nem tudva, hogy mit tettem vagy nem tettem, mert neki úgysem számít.

Mindketten tudtuk

Törékeny teste, parányi súlya olyan hihetetlennek tűnt a két kezemben, és emlékeztetnem sem kellett magamat arra, hogy örökre a gyermekem lesz, de csak egy évig a kisbabám, és túl gyorsan repül az idő.

Sóhajtottam. Elolvadtam, ahogy lágyan, mégis céltudatosan szorította apró ujjait az enyémek köré. És miközben a szeme még mindig csukva volt, elmosolyodott. Láttam, az egy mosoly volt, finom és apró, felejthetetlen egy anya számára. Egészen enyhén, mintha azt gondolná épp, hogy végre elértem hozzá, végre vele foglalkozok, végre mellette vagyok, mert neki is jó érzés, ha a közelében vagyok.

Mert ahogy azt én is tudom, talán legbelül ő is érzi, örökre a gyermekem lesz, de csak egy évig a kisbabám és örül, hogy mellette vagyok.

 

 
D. Dominika , 2022. március 29.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?