Nem bírtam tovább: végül mégis bejárónőt fogadtam

Van, aki inkább a végletekig kínozza magát és szipolyozza a saját erejét, csak, hogy mindent maga csináljon a ház körül. De eljöhet az a pont, amikor már nem egyszerűen megy tovább. – Annamari története.

Hihetetlen kimondani, de 45 éves vagyok, és 4 gyerekem van. Mindig is nagy családot szerettünk volna a férjemmel, így a harmadik gyerkőc után sem volt még kérdés, hogy jöhet a következő, vagyis az utolsó, a most első osztályos. A nagyobbak olyanok, mint az orgonasíp, 2-3 év van közöttük, így hozta az élet, ami igazán csodálatos. Nem lehet okunk panaszra: a gyermekeink egészségesek, ügyesek, életrevalók; a szüleink még élnek és sokat vannak velük, nekünk is segítenek. Az ideális család képét látja, aki ránk néz: két orvos szülő, - bár én évekig szüneteltettem a fogorvosi praxisomat a gyerekek mellett-, szép gyerekek, kedves nagyszülők és most már egy kutya is. Persze mindehhez jó nagy ház, sok szobával és állandó nyüzsgéssel. Ami pedig nyilvánvalóan folyamatos logisztikát és rendrakást, takarítást igényel a napi millió más program mellett, hogy ne érezzük úgy: a kupi kellős közepén élünk.

Nem bírtam tovább: végül mégis bejárónőt fogadtam

Tavaly szeptemberben a legkisebb fiam is megkezdte az iskolát, így már én is elgondolkoztam rajta, hogy lassan, hosszú évek után tartósan is visszatérnék a munka világába, nem csak úgy ideig-óráig, ahogy már pár éve is próbálkoztam, hogy hátha. Leültünk a férjemmel megbeszélni a visszatérésem feltételeit, amelyek közt első helyen szerepelt, hogy nem mehet a gyerekek rovására, mert ha úgy érzem, hogy nem tudok így elegendő figyelmet szentelni nekik, akkor inkább hagyjuk az egészet. Így hát belevágtam. A kezdeti lelkesedésem olyan lendületté fajult, hogy szinte alig győzöm beosztani az időmet: sorra jönnek vissza hozzám rég látott betegeim és persze azok ismerősei. Őszintén szólva rendkívül jól esik a belém fektetett bizalmuk, hogy ennyi év után is képesek visszatalálni hozzám. Ettől valahogy úgy érzem, hogy nem hagyhatom cserben őket, mindenképp folytatnom kell a munkát és ez persze állandó motivációt is biztosít.

Ez eddig rendben is van, azonban hazaérve ugyanúgy helyt kell még állnom anyaként, pont ahogyan a gyerekeim eddig megszokhatták és ahogy igénylik tőlem. Nagyon figyelek rá, hogy jól lavírozzak a munka és a magánéletem közti útvesztőben és maximálisan úgy érzem, hogy nyerésre állok, tudom uralni az időmet és az energiámat, egy dolgot kivéve: egyszerűen nincs már kapacitásom az otthonunk rendben tartására.

A sok év alatt mindig ragaszkodtam hozzá, hogy a takarítást, mosást, vasalást, bevásárlást, főzést is én csináljam és hogy mindezekre megtanítsam a porontyaimat is – utóbbira talán mondhatom is, hogy sikerrel jártam, hiszen mindenki kitakarítja a saját kis szobáját, képes megteríteni az asztalt, kivinni a szemetet, ellátni a kutyát, de még egy könnyebb ebédet is össze tudnak dobni, ha arról van szó. (A kisiskolásomnak persze még azért bőven van mit tanulnia ezen a téren, de talán vele sem leszek gondban.)

Ennek ellenére én nap mint nap azt látom, hogy indul a ház, a mosókonyhában tornyosul a vasalásra váró ruhák sora és úgy érzem, sosem jutok semminek a végére. A lakás különböző pontjain előszeretettel ütik fel a fejüket a pormacskák és ezt én, - tisztaságmániás lévén-, elég nehezen viselem. Amikor a férjem már sokadjára volt kénytelen végighallgatni a siránkozásomat az otthonunk állapotával kapcsolatban, ismét elhangzott köztünk ez a beszélgetés:

- Kicsim, erre tudod jól, hogy mi a megoldás! Felveszünk egy takarítót, vagy vasalót, vagy bejárónőt...vagy akárhogy is hívjuk.

- De én nem akarom, hogy az én házamban más takarítson, más turkáljon a szennyesben és vasalja az alsóinkat, nem érted?

- Értem, de ennél többet a srácok sem tudnak már csinálni, ahhoz képest még egész szépen rendet tartanak...

- Tudom ezt én, tényleg nagyon jófejek, hogy segítenek!

- Akkor mi a baj?

- Nem tudom. Azt hiszem félek ide valakit beengedni, meg hogy mit gondolnak majd rólam...

- Kicsodák?

- Hát mindenki!

- Úgy érted, hogy anyádék, anyámék, meg a barátaink?

- Igen, meg a szomszédok, ismerősök...

- Most komolyan, kit érdekel ez? Engedd már el! Keresünk egy becsületes hölgyet, akiben meg tudunk bízni és probléma kipipálva...

Hát így lett. Engednem kellett és engedtem. Egyszerűen nem bírtam tovább szusszal. Megkezdődött a keresés. Talán nem meglepő, de a mostanában eléggé felkapott takarító rendelős céggel próbálkoztunk elsőször. Azonban minden alkalommal más takarító jött, - egy alkalmat kivéve-, pedig rendszeresen kértük, hogy jöjjön ugyanaz, hátha megismerjük egymást. De erre nem volt szükség egyikőjük esetében sem sajnos, mert nem igazán voltunk megelégedve a munkájukkal. Mintha mindegyikőjük csak le akarta volna tudni az egészet, nem törődve azzal, hogy talán többször nem hívják vissza a silány munkáját látván.

Ezután végignéztünk a kerületi újságokban, internetes felületeken számos hirdetést, találtunk is két jelöltet, de mint kiderült ez sem volt egyszerűbb kör: egyikőjüknek ez túl sok lett volna (azt mondta már így is túl sokat túlórázik...), másikójuk pedig folyton dohányzott és emiatt rengetegszer félbehagyta a takarítást. Elküldtük hát, bár ennek szerintem ő még örült is. Ekkor mondtam a férjemnek, hogy „látod, mégsem olyan egyszerű ez, mint ahogy elképzelted”, ő pedig bőszen bólogatott.

Aztán a lehető legváratlanabb helyről érkezett a segítség. 

A kisfiam iskolájában igen jól összebarátkoztam az osztályfőnökkel, akivel egyik alkalommal valahogy szóba elegyedtünk a takarításról. Megemlítettem, hogy épp keresek valakit, mire szinte felkiáltott: „jaj de jó! A Marika meg épp egy családot keres!” Marika, - mint megtudtam, - az általános iskola egyik megbecsült takarítója bő 20 éve. Mellékesben pedig egy családnál dolgozott már vagy tíz éve, ők azonban nemrég külföldre költöztek. Marika néni pedig, - a gyerekek illendően így szólítják, hiszen valamennyiük találkozott már vele még anno az iskola falai között-, szerencsére átment a vizsgán. Persze jó ajánlólevéllel is indult, de nagyjából az első két hétben kiderült, hogy valóban őrá vártunk. Végre nem kell a háztartással bajlódnom, - a főzést leszámítva, amit így újra élvezettel csinálok-, a srácok továbbra is takarítanak maguk után (ez kötelező), de jóval komfortosabban érzik magukat ők is a rendezett házban. Hála Marika néninek, én napi 6 órában újra dolgozhatok, abban a tudatban, hogy hazaérve épp az a rend és tisztaság vár, amit éveken át magam teremtettem meg. Ez pedig nagyon nagy szó, hiszen végre sikerült ennyire megbíznom valakiben. Azóta, ha valaki kérdezi, hogy érdemes-e segítséget kérnie a házimunkában, már nem hurrogom le, mint azelőtt. Ma már tudom, hogy nem feltétlenül a lusta háziasszonyok helyett takarítanak mások és hogy be kell ismernünk magunknak, ha egyedül nem megy.

Ezt az utóbbi tanácsolom másoknak, ha megkérdi, mit gondolok a bejárónő, takarító fogadásáról. 

B.F. , 2019. február 27.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?