Micónapló - A négyesben leszállt a gólya!

Hajnali kettőkor ébredtem 15 percenkénti összehúzódásokra. El sem akartam hinni, hogy nem csak álmodom, hanem valamit tényleg érzek, hiszen ekkor már betöltöttem a negyvenedik hetet, és megkezdtem a túlhordást. Nem bírtam sokáig feküdni, meleg vizes zuhanyt vettem, de nem sokra mentem a szakkönyvi tanáccsal.

Már világosodott, mikor végre elkezdtek ezek a fájáskák erősödni, és lassan sűrűsödni, 12 perc, majd 10, végül 8 percenként érkeztek. Fél hatkor felébresztettem a férjemet, hívtuk anyósomékat, elrendeztem az utolsó simításokat a kórházi csomagomon. Mikor Anyósék átvették a lakásban Csanit, lementünk sétálni, ami meghozta a várt eredményt: végre reggel nyolckor úgy éreztem, van értelme elindulni a kórházba.

Tévedtem. Nem tudom mi történt, kizökkenhettem a folyamatból, vagy nem is volt ez még az a folyamat, mindenesetre mire leparkoltunk a kórház épülete előtt, a fájások abbamaradtak, mint amikor egy csöpögő csapot elzárnak. Fel se mentünk, megkértem a férjem, hogy vigyen haza. Totális hülyének éreztem magam, a szülésznőt felhívni, hogy vaklárma volt, anyóséknak magyarázkodni, és leginkább elengedni azt izgatottságot, hogy végre valahára szülünk: a lelki kínok kínját álltam ki. El akartam bújni, és el is bújtam az egyetlen helyre, ahová bújhattam: a szemhéjam mögé.

Bementem a hálóba, bezuhantam az ágyba, és kialudtam magam. Majdnem dél volt, mire felébredtem, megebédeltem, leültem a TV elé, és vártam. Nem hiába. Az egész újra kezdődött. 15 percesek, 12, 10, 8… Délután kettőkor éreztem, hogy nem tudok tovább ülni és várni, így ismét elmentünk a kórházhoz. De nem akartam felmenni, amíg nem vagyok biztos a dolgomban, ezért a napsütéses kertben sétáltunk. Lágyan fújt a langyos szél, a 4-5 percenként érkező fájások alatt a férjem vállába kapaszkodva, mélyeket lélegezve igyekeztem ellazulni, hogy át tudjam magam engedni az érzésnek: a fájdalom jó, a fájdalom értünk van, hogy találkozhassunk. Egy virágról álmodtam, egy narancsszínű tigrisliliomról, ami bimbóból lassan kinyílik, mire felkel a hajnali nap. Ez a kép segített közben, a fájások között pedig jól esett a monoton mozgás.

Délután háromkor a szülésznőm megvizsgált a szülőszobán, és készített egy CTG felvételt. Ica fanyalogva mondta, hogy mindössze egyujjnyira vagyok nyitva, és a fájások sem tűnnek valami erősnek. Lehet, hogy csak holnap lesz ebből baba. Én nem osztottam a negatív hozzáállást, sőt, örültem, mint majom a farkának: vajúdtam én már egyujjnyiért 12 órát Csanád esetében. Abban egyeztünk meg, hogy visszamegyünk sétálni, és egy-másfél óra múltán meglátjuk, hogy mennyit halad a folyamat. Ha halad, akkor felvesznek, ha nem, akkor még hazamehetek.

Nagyon nem akartam másodszor is hazamenni. Leültem egy árnyas padra, és előre hajolva, a karomra hajtottam a fejem az előtte álló hideg kőasztalra. A pocakom szinte a két lábam közt a pad vonalát súrolta, én pedig a gravitációra és Istenre bíztam magunkat. Elengedtem mindent, az izgalmat, a félelmet, a szülni akarást, és csak engedtem magam sodródni, hogy a természet tegye a dolgát, és minden úgy legyen, ahogy lennie kell.

A fájások nem sűrűsödtek, sőt, mintha kicsit ritkultak volna, viszont egyre intenzívebben és hosszabban törtek rám. Fél hatkor kísért fel a férjem újra a szülőszobára, megmondom őszintén, nem reméltem csodát. Pedig volt. A bűvös kétujjnyit állapította meg Ica, ami belépőjegyet jelentett a szülőszobába.

Innentől felgyorsultak az események. András elment enni, inni, meg bemosakodni az apukaruhába, mi pedig Icával a vajúdóban előkészültünk a szülésre. Itt kell megemlítenem, hogy az állapotom teljesen elviselhető volt még ekkor is. A fájások alatt minden erőmmel a bennem nyíló virágra koncentráltam, közöttük pedig olyan volt, mintha nem is szülnék, épp csak sétafikálnék fel s alá. Vidáman üdvözöltem a fél hétkor érkező orvost, érdeklődtem, hogy jól sikerült-e az előző heti nyaralása, magam pakoltam elő a négyes számú szülőszobában a holmimat.

A férjem - nadrág helyes irányba történő átfordítását követő - második érkezésekor 18:50 perckor az orvosom burkot repesztett, és elmagyarázta, hogy ennek az lesz a következménye, hogy gyorsul a folyamat, a fájások hatékonyabbak lesznek. És fájdalmasabbak. Ezt nem mondta, erre tök egyedül jöttem rá, szinte azonnal. Kétpercenként vonta uralma alá az egész a testem az elviselhetetlen, igazi ágyneműszaggatós-férjkéztörős fájdalom, ha tudtam volna könyörögni, akkor könyörögtem volna, hogy valaki lőjön le.

A doki azzal ment ki, hogy egy óra múlva megnézi, hogy hol tartunk, de én húsz perc után kinyögtem a férjemnek, hogy ezt nem fogom egy óráig se bírni. 19:15-kor Ica visszatért, és megdöbbenve szaladt ki az orvosért azzal a hírrel, hogy ha nem akar lemaradni a nagy eseményről, akkor azonnal jöjjön. Megvizsgáltak, négyujjnyi, elsimult méhszáj, és rajtam kívül mindenki rendkívül boldog volt, hogy mindjárt szülünk. Abban a pillanatban már éreztem is, hogy tolófájások következnek.

És kezdődött a jól ismert grillcsirke forgatás: három fájás jobb oldalra fekve, három fájás baloldalra fekve, amíg a baba be nem fordul a szülőcsatornába. Ebből a szuper technikából mindössze arra volt idő, hogy két fájás a jobb oldalon, utána mondta az orvos, hogy ennyi elég is volt, helyezkedjek középre, és lehet is nyomni, mert jön a baba, mint a gyorsvonat.

Ismerős volt, ahogy icipicire összehajtogattak, a doki a lábamnál, a férjem a hátamnál, a szülésznő pedig a gátat védte. Három vagy négy fájás alatt meg is született Micó, 19:33 perckor, a burokrepesztés után 43 perccel.

Mindenki nagyon boldog volt, Ica megjegyezte, hogy „hát igen, van, aki szuperül tud szülni”, az orvosom pedig megveregette a vádlim, hogy „milyen hasizma van ennek a lánynak”, a férjem pedig a fülembe súgta, hogy mennyire büszke rám.

Közben Micót odatették rám, és szentségtörés, vagy sem, de az jutott eszembe, hogy valaki mondta, hogy a Micó macskanév, és hogy ez a gyerek a hosszú lábaival, kezeivel, ujjaival és hegyes körmeivel, meg a domború hátával és a fekete, puha nedves szőrrel a fején mennyire hasonlít egy kiscicára. Egy gyönyörű és tökéletes kiscicára, természetesen. Azt hiszem, sírtam is valamit a boldogságtól, a megkönnyebbüléstől és a meghatottságtól.

Végre magamhoz ölelhettem a gyermeket, akit annyira vártunk, miközben az orvosom vidáman harsogta a háztelefonba a csecsemős nővéreknek: „jöhettek lányok, a négyesben leszállt a gólya!”

Szofi

Micó és Csongor

Jó hírünk van azoknak, akik eddig is követték Szofi naplóját, és kíváncsiak lennének Micó fejlődésére, és azoknak is, akik Csongor történetét is szeretnék továbbra is figyelemmel kísérni: mostantól ugyanis egyszerre két babanaplót olvashattok majd.

Egyik héten Timi tolmácsolásában, Csongor naplójából megtudhatjátok, hogyan fejlődik tovább az immár több mint féléves legényke, másik héten pedig Micó éppen csak most kezdődő mindennapjairól ír majd nektek Szofi!

Dia
a főszerkesztő
Szofi , 2012. július 31.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(3 hozzászólás) 

2012 07 31. 16:55
Gyönyörű, gyönyörű születéstörténet! És hiába, Szofi, te a szülőágyon sem hazudtolod meg a stílusodat, imádom olvasni! Micónak, az expresszbabának itt is sok finom tejecskét, jó étvágyat, jó "alvókát", mindannyiotoknak sok-sok boldogságot kívánok!

Éééés, ha elárulod, hol lehet jelentkezni ilyen csőposta-sebességű, gyors és relatíve "fájdalommentes" szülésre, rohanok stoppolni előre egy helyet! :-)
→ válasz erre
2012 08 02. 10:35
jajj, én is valami hasonlót szeretnék most, másodikra. az elsőnél én is beugrottam a jóslófájásoknak, és úgy éreztem magam, ahogyan te!
Gyönyörű történet, gyönyörű Micó! gratulálok!!
→ válasz erre
2012 08 03. 14:54
Ez nagyon szép volt, Szofi, gratulálok még egyszer!

Ezt a forgatást a Szent Imrében mindenkivel csinálják?
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?