Otthonszülésem története – Nagyfiú

Anna első kisfiát kórházban, második kisfiát otthon hozta a világra. Hogy miért döntött másodjára az otthonszülés mellett, hogy milyen különbségeket látott az első és a második terhessége során a terhesgondozásban, hogy milyen kérdések merültek fel benne menet közben? Ezekről és még sok mindenről mesél nekünk több felvonásban.

Nehéz dolog meghatározni, hol is kezdődik egy szüléstörténet. Nekünk csak a harmadik gyerekünk született otthon, viszont az első kettő története nélkül nem érthető, miért volt számunkra akkora jelentősége egy-egy dolognak, ezért inkább maradok a történések sorrendjénél.

Első terhességem (mert akkor még így neveztem, mint az orvosok általában) tulajdonképp problémamentes volt. Nem éreztem terhesnek. Élveztem az állapotot, semmilyen korábbi tevékenységem nem kellett abbahagynom miatta. A rosszuléteknél azért adódtak vicces és kínos szituációk is, a savam a 6. hónaptól folyton az egekben volt és a 7. hónaptól vizesedett lábam a kánikula miatt, de ezek az apró kellemetlenségek tényleg nem zavartak.

Havonta jártam UH-ra a nőgyógyászomhoz, elvégeztettem minden kötelező vizsgálatot és ezen felül a kombinált tesztet. Nem akartam túl sokat tájékozódni, megbíztam a dokiban, amit ő mondott, azt csináltam - pl. lemondtam a sushiról és még a tükörtojást is megsütöttem mindkét oldalán. Néhány UH vizsgálatot kifejezetten feleslegesnek éreztem, de ezzel akkor nem foglalkoztam.

A 36. heti UH-t 36 hét 3 naposan csináltuk. Aznap még dolgoztam, semmi nem utalt arra, hogy a gyerek meg akarna születni. Eléggé meglepett, hogy este 7-kor a vizsgálaton a doki megállapította, hogy szép érett a méhszájam, 1 ujjnyira nyitva van és könnyen tágítható. Ettől aztán beparáztunk a férjemmel, hogy máris szülünk, de a doki megnyugtatott, hogy van, aki ezzel még hetekig mászkál. Azért mondta, hogy messzire már ne utazzak.

A hazaúton fura érzéseim voltak. Ijesztőnek tűnt, hogy mindjárt szülők leszünk. 8 körül, amikor hazaértünk, egy rózsaszín foltot vettem észre a tisztasági betéten. Rögtön hívtam a dokit, hogy vérzek, de megnyugtatott, hogy ez a vizsgálattól is lehet, pihenjek le. A férjem betett valami filmet, próbáltam nézni, de sehogy sem volt kényelmes a TV előtt ülni. Fél 10-kor felkeltem, hogy kimegyek WC-re, tettem két lépést és kizúdult a magzatvíz.

Ennek már fele sem tréfa, hívtam a dokit, hogy mégis szülünk, indulunk a Kórházba. Mindenáron le akartam zuhanyozni, de a férjem csak annyit engedett, hogy átöltözzek, mert messze lakunk. Jól is tette, mert beindultak a fájások és így is fél óráig tartott, míg száraz ruhát vettem.

A kocsiban elkezdtem mérni, egyperces fájásaim voltak másfél perces szünetekkel. 22:50-kor értünk a kórházba, de már nem tudtam kiszállni az autóból, kiadtam a vacsorát. A férjem bement, elmondta mi a helyzet, így egyből a szülőszobába vittek. Feltettek a CTG-re és leborotváltak. Hiába könyörögtem, hogy hadd menjek WC-re, nem engedtek, amíg a 20 perc le nem telt, utána meg közölték, hogy most már sehova nem megyek, mert eltűnt a méhszáj.

Gyorsan lefektettek az „anatómiailag helyes” szülőpozícióba. Itt elvesztettem az iránytást. Mondták, hogy nyomjak, ha annyira kell kakilni. Próbáltam is, közben mondtam egy nagy aaaaaaa-t, de erre leállítottak. Így csak a fejem robban szét, maradjak csöndben, lélegezzek így meg így és LEFELÉ nyomjak. De az merre van?

Végül a férjem megtámasztotta a fejem hátulról, hogy érezzem, és nyomtam, ahogy tudtam. Hallottam a gátmetszést, de nem érdekelt. Egyszer csak a doki azt mondta, hogy leesett a szívhang, ez így nem jó, a baba szorult helyzetben van, nyomjak akkor is, ha nincs fájás. Rátenyerelt a hasamra és végül ő nyomta ki belőlem. 23:27-kor született meg.

Örültem, hogy túl vagyok rajta, de nem hallottam a sírást és nagyon megijedtem. Még egy percig csönd volt. Ezt az időt senkinek nem kívánom, hiába mondták, hogy jól van, nem hittem. Aztán végre felsírt, nagy kő esett le a szívemről.

Gyorsan lekaptam a pólóm, hogy mellre lehessen tenni, de egyből vitték az intenzívre és rám szóltak, hogy ne meztelenkedjek. Úgy éreztem, béna vagyok, mert még kitolni sem tudok és emiatt majdnem megöltem a fiam. Nagyon meg akartam szülni a méhlepényt. Szóltam is a dokinak, aki hagyta, hogy nyomjak egyet, majd közölte, hogy inkább bízzam rá, és azt is kinyomta belőlem.

A férjem elment az intenzívre megnézni a gyereket én meg azon marcangoltam magam, hogy még ennyire sem vagyok képes. Utána a doki nekiállt összevarrni. Egy örökkévalóságnak tűnt. Nagyon ügyesen csinálta, szinte semmit sem éreztem, csak borzasztó magányt és ürességet. Mire végzett, a férjem visszajött.

 Annyit mondtak neki, hogy a baba jól van.

Egy óra után kiengedték az intenzívről, mert semmi baja, csak elfáradt, de egy darabig még nem láthatjuk. Így kettesben töltöttük a megfigyelési időszakot, senki nem nézett felénk, de igazán örülni nem tudtunk.

Már a gyermekágyas osztályon feküdtem, amikor újra fájásaim lettek, mintha megint szülnék. Megijedtem, hívtam egy nővért, aki semmit nem mondott, csak adott egy Algopyrint. Ezután tudtam végre elaludni, de igazán csak reggel 10-kor nyugodtam meg, amikor végre odaadták a kisfiam. A neonatológuss szerint sem volt semmi baja. Ugyan 3 és fél héttel korábban jött, de a fejlettsége megfelelt egy 40 hetes magzaténak, biztos csak a terminus volt elszámolva. A 6/9-es Apgar értékről azért hallgattak, csak a kiskönyvbe írták be, amit már csak otthon vettem észre.

A kórházi gyermekágy nem volt fenékig tejfel, de ezt már jól viseltem. Fizkailag teljesen rendben voltam, remekül tudtam mozogni, senki se mondta volna meg, hogy pár napja gátmetszésem volt.

Sajnos csak a 3. nap kaptam hatékony szoptatási segítséget, de akkorra a baba már kórosan besárgult. Emiatt majdnem egy hetet töltöttünk a kórházban, de ezt akkor nem fogtam fel olyan nagy tragédiának. Egyetlen dolog maradt bennem nagyon erősen: a következő szülésre gyakorolnom kell a kitolást.

Otthon már a babával is minden rendben volt. Belejöttünk a szoptatásba és szépen fejlődött. Boldogok voltunk. Furcsa módon minden szűrővizsgálaton nagyon feszegették, hogy biztosan nem volt-e gond a szülésnél. Ilyenkor mindig szörnyű bűntudatot éreztem. Meg voltam róla győződve, hogy én rontottam el.

Anna

Anna, 2013. szeptember 30.

 
 
 

Babanet hozzászólások  
(29 hozzászólás) 

2013 10 05. 21:18
@tünci28: Kedves Tünci!
Ha a törvény tiltja az otthonszülést számodra, akkor is szülhetsz háborítatlanul. Szerencsére már itthon is vannak olyan kórházak, amik ezt támogatják.
→ válasz erre
2013 10 05. 21:29
@kelica: Szia Kelica!
Örülök, hogy megosztottad a ti történeteteket. Minket is praktikus okok vittek erre az útra és én sem bántam meg egy percig sem. Igazi életre szóló élmény volt a szülés, nagyon jó érzésekkel gondolok vissza rá.
Az újszülött-újraélesztésre egyébként a magyar bábák is ki vannak képezve.
→ válasz erre
2013 10 05. 21:33
@hudememara: Nekem sem a koordináták jelentették a biztonságot szülés közben, hanem a bábáim.
→ válasz erre
Összes hozzászólás (29) megtekintése »
X
EZT MÁR OLVASTAD?