Otthonszülésem története – Parák és szülési opciók

Anna első kisfiát kórházban, második kisfiát otthon hozta a világra. Hogy miért döntött másodjára az otthonszülés mellett, hogy milyen különbségeket látott az első és a második terhessége során a terhesgondozásban, hogy milyen kérdések merültek fel benne menet közben? Ezekről és még sok mindenről mesél nekünk több felvonásban.

Amint rájöttem, hogy várandós vagyok, egyből elfogott egy csomó kétség. Talán elővigyázatosságból mégiscsak feküdnöm kéne, ahogy a doki mondta? Pedig semmi jele nem volt annak, hogy a babával baj lenne. Éreztem, hogy vele és velem is minden rendben, de az orvos intelmei miatt mégis féltem, hogy ártok neki azzal, ha csak szimplán úgy viselkedem, mint egy boldog és egészséges várandós nő.

Emellett a szülésen is sokat járt az agyam. Van esélyem egyáltalán beérni a kórházba, ami éjszaka üres úton 40 percre van tőlünk? Úgy hallottam, hogy a második szülés általában gyorsabb, mint az első. Van is egy ismerősöm, akinek a három gyermeke 2, 1 majd fél óra alatt született meg!

Még autóban vajúdni sem volt kedvem, nemhogy szülni. És mi lesz a kitolásnál? Meg voltam győződve róla, hogy a Nagyfiút ki tudtam volna tolni, ha nem fektetnek le.

A férjemben ugyanezek a kérdések dolgoztak. Látta, hogy mennyire megviselt engem, amikor betegnek kezeltek, de kockáztatni sem akart. Azt pedig elképzelni sem merte, hogy mellette szülök meg a kocsiban.

7 hetesen mentem el a nőgyógyászomhoz UH-ra, ahol feltettem a kérdéseimet. Szerinte napi két hormonkúp szükséges elővigyázatosság, és nem lehet olyan kellemetlen. A gyors szülés miatt ne aggódjak. Ismer olyat, aki 2 órás első szülés után a másodikkal 12 órát vajúdott.

Megint próbált kapacitálni, hogy hagyjam abba a szoptatást, de én azt válaszoltam, hogy utánanéztem és semmilyen tudományos tény nem szól ellene. Erre közölte, hogy valóban vitatott téma, de neki 15 év és 2900 szülés után az a tapasztalata, hogy mindenkinek gondja volt, aki szoptatott. Ez az ő tanácsa, de azt csinálok, amit akarok. Ennyiben maradtunk, többet nem feszegette a témát.

A szülési statisztika viszont elgondolkodtatott. Ez a doki minden másnap szülést vezet. Nem sok ez egy kicsit? Azt is kértem, hogy elevenítsük fel egy kicsit az első szülésem, mert vannak kérdéseim. Igyekezett válaszolni, de előre megmondta, hogy közel két év távlatából - és 400 másik szülés után - nem sok mindenre emlékszik.

Azt sem tudta, hogy tényleg a kitolási bénázásom miatt került-e veszélybe a gyerek, de bíztatott, hogy valószínűleg nem. Amikor rákérdeztem a kitolási pozícióra, úgy nézett rám, mint valami elmebetegre. Miért akarok én guggolni, amikor a Kórházban alkalmazott félig fekvő testhelyzet az ANATÓMIAILAG HELYES? Mire végeztünk, majd felrobbantam. Utálom, ha kioktatnak és különben is, létezik oyan, hogy „anatómiailag helyes”? Pedig a dokit kedveltem, és még elképzelni is nehéz volt, hogy váltsak.

Mindenesetre elkezdtem bújni az internetet anyabarát kórházat keresve. Rátaláltam Dr. Bálint Balázs több cikkére és egy videóra „Otthonszülés kórházban” címmel. Itt végre kiderült, hogy a szülő nők maguktól szinte sosem választják a fekvő pozíciót, hanem guggolva, ülve, állva, négykézláb és ki tudja még hány módon vajúdnak és tolják ki a babát.

Guggolva még épp el tudtam képzelni, de állva vagy négykézláb? Nagyon bizarrnak tűnt. Mindenesetre szimpatikus volt, hogy van olyan kórház, ahol ezt támogatják. Megértettem, hogy az otthonszülés lényege, hogy a szülő nő szabja meg a szülés folyamatát. Senki nem vezeti a szülést, az ott levők kísérik, nem avatkoznak bele. Már maga a gondolat is csábító volt, ráadásul kórházi környezetben. Ha bármi adódik, a szomszéd szobában ott van az orvos meg a műtő.

Csak egy nagy gond volt vele. Ez a kórház még az előzőnél is messzebb van. Mikor a férjemnek felvetettem ezt a lehetőséget, nem nagyon lelkesedett. Március elején fogok szülni. Lehet, hogy hó lesz és alapból is bő egy óra odaérni a kórházba. Megértette, hogy mennyire félek attól, hogy még egyszer lefektetnek, bár szerinte így is minden rendben volt az első szülésnél.

Azt is mondta, hogy új dokit keresni nagyon rizikós. A mienkkel szerencsénk van: jó fej és egyben jó orvos is, aki remekül tud varrni. Emellett a Kórház a legjobban felszerelt kórház az országban. Mindenesetre, ha úgy érzem, nekem nem jó, keressek nyugodtan mást. Utánanéztem a többi jó hírű kórháznak, de egy se volt közelebb.

Ekkor jutott eszembe a bába, akinek az előadását hallottam. Ő tényleg közel van, csak pár utcára lakik tőlünk, és már az előadáson is nagyon jó benyomást tett rám. Rákerestem a neten az otthonszülésre. Olvastam szüléstörténeteket, néztem szülésvideókat, igyekeztem kikutatni mi lett Geréb Ágnessel, egyáltalán mit rontott el. Nyilván eszem ágában sem volt kockáztatni a gyermekem életét. Különösen mivel már egyet elvesztettem. Napokig kutakodtam, de nem találtam választ minden kérdésemre.

Egy kis füzetben összeszedtem az infokat a három szülési verzióról, ami eddig szóba került. Felsoroltam a pro és kontra érveket mindhárom esetben és írtam egy listát a kérdéseimről. Ezután felhívtam a dúlám és átbeszéltem vele az egészet. Minden kérdésemre igyekezett válaszolni és rengeteg új kérdést sugallt. Nem mondta meg, mit kéne választanom, de a beszélgetés végére egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nagyon erősen az otthonszülés felé hajlok. Bátorított, hogy kérdezzem meg a bábát is, de ha mégis kórházban szeretnék szülni, szívesen segít.

Pár nap múlva felhívtam a bábát, Juditot, hogy gondolkodom otthonszülésben, de lenne pár kérdésem. Egyből javasolt egy személyes találkozót. Kicsit félve mondtam el a férjemnek a dolgot, mert tudtam mennyire meg van róla győződve, hogy a szülésnek kórházban kell történnie. Ő nem hallotta azt az előadást, ami miatt egyáltalán felvetődött bennem a gondolat.

Csak annyit kértem tőle, hogy hallgassuk meg Juditot és ő belement.

Előre írtunk egy egyoldalas listát a kérdéseinkről és a Nagyfiúnkat elvittük a nagyszülőkhöz, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Judit majdnem az egész szombat délelőttöt nálunk töltötte. A hangulat nagyon jó volt, mint egy kedélyes baráti beszélgetés.

De ami ennél is fontosabb, minden kérdésünkre egyenes és megnyugtató választ adott. Rákérdezett, hogyan született a Nagyfiú. Legalább annyira érdekelte, mint korábban a dúlát. Kiveséztük az egész sztorit.

Kiderült, hogy attól is kerülhet rossz állapotba egy újszülött, ha nem hagyják, hogy a saját tempójában menjen át a szülőcsatornán. Akinek pl. rövid a köldökzsinórja, többször is elindul és visszacsúszik, amikor a zsinór megfeszül, és nem kap elég vért. Az ilyen babák szép lassan csinálják meg az útjukat, de ettől még simán megszületnek normál úton.

Ez alapján lehet, hogy nem is miattam került veszélybe a Nagyfiú, hanem mert kinyomták belőlem az első szívhangesésre? Lehet, hogy pont ezzel kergették oxigénhiány közelébe? Ezt már sosem tudjuk meg, de ez volt az első alkalom, amikor felmerült, hogy nem csak én lehetek a hibás.

A beszélgetés után félve kérdeztem meg a férjem, mit gondol. Én ekkor már nagyon szerettem volna otthon szülni. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a válasz valahogy így hangzott: „Látszik, hogy ez a nő profi. Ha tényleg minden felszerelésük megvan, akár szóba is jöhet, de azért gondoljuk még át a dolgot.”

Adtunk magunknak még két hetet. Ezerszer átrágtuk a három lehetséges verziót. Döntöttünk, már csak a csak a családdal kellett közölni.

A pár hónappal korábbi vetélés miatt senkinek nem mertük elmondani a 12. heti vizsgálat előtt, hogy babát várunk. Előre féltünk ki mit fog szólni, mit kapunk a családtól ezért a fejünkre.

Amíg a szüleimhez mentünk, összeszedtük a gondolatainkat, próbáltuk előre megfogalmazni röviden és velősen, hogy miért ezt választottuk. „Esélyünk sincs beérni a kórházba...”, „teljesen törvényes...”, „két tapasztalt, szakképzett szülésznő is jelen lesz…”, „rengeteg felszerelésük van...”, „az egészségügyi kizáró okok nagyon szigorúak...”, „ha szükséges, bevisznek a kórházba”.

Aztán megérkeztünk és szemlesütve közöltük, hogy babánk lesz és nagyon számítunk a segítségükre, mert ez a szülés más lesz. Anyám szemrebbenés nélkül visszakérdezett: „Miért? Otthon fogsz szülni?” Nagyon boldogok voltunk, hogy nem kellett magyarázkodnunk, még csak meg sem ijedtek. Anyósom már másképp fogadta. Lesápadt, de egy szót sem szólt ellene. Hihetetlen szerencse, hogy a szűk családnak eszébe sem jutott megkérdőjelezni a döntésünket. Mindenben támogattak.

Anna

Anna , 2013. október 10.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XBabázz lazán! - Teakiadó