Születésnapló Álmok, nevek, félelmek

K. és Á. gyereket várnak, hirtelen felindulásból, de annál több izgalommal. K. pszichológus, Á. költő és kritikus. Leendő kisfiúk már most leköti gondolataik többségét, és nemcsak akkor, amikor ébren vannak. Az alábbiakban megtudhatjátok, milyen változásokkal indult náluk az újév, immár túl a várakozás felén.

Január

K. naplója:

Eddig ezek a nevek jöttek szóba: Ignác, Ince, Kende, Keve, Misa, Samu, Vencel, Vendel, Zalán. Talán a Keve az egyetlen, ami igazán lelkesít mindkettőnket, de még várat magára. A kettős vezetéknevet illetően pedig Á. egyik barátja remek „rap szövegnek” titulálta. Hát ezért várat.

Azt álmodtam, hogy kórházban voltam és a modern technikának köszönhetően megjelent az orvosom, aki bekapcsolt egy monitort és már láttam is az ultrahangos felvételt. Nem értettem, ez hogyan lehetséges, hiszen az ágyban, oldalt fekszem, takaró rajtam. Kiderült, hogy beépített kamera van a takaró alatt, és a monitoron keresztül lehet kommunikálni a babával, sőt, meg is lehet érinteni. Az orvos hívta magához, aztán meg is fogta és húzta. Majd közölte velem, hogy az hagyján, hogy elúszik, amikor hívja, és nem hallgat rá, de hogy a kézen fogás után még el is löki, az már gond. Ez a későbbi beilleszkedési problémáknak és pszichés zavaroknak az előjele lehet.

Január 6-án este mondom Á.-nak, kizárt, hogy ezt ne lehetne kívülről érezni, annyira rugdos. Odatette a kezét a hasamra és érezte, mindet érezte, ahogy eddig még nem. „Ezt vártam!” kiabálta, és énekelt neki, hátha még jobban beindul. Bádog helyett „boldogság tető”.

Mostantól minden nap érzem a kisfiam, minden nap tudatja, hogy itt van, soha nincs a gondolataimon kívül. Ilyenkor jön az az érzés, hogy én tuti összeszorítanám a lábam, ha szülni kéne, hogy ki se tudjon jönni.

Á. végre megcsinálhatta a marhahúst. Amióta a védőnő a vashiányra ezt tanácsolta, le se tudott kattanni a témáról. Persze csakis a baba miatt. Vett fél kilót, hogy ne essünk túlzásba, két napig pácolta, aztán három kis nyamvadt szeletet sütögetett egész nap. Annyira imádom. A végén mondtam is neki, hogy senkinek ne adja tovább, de ez jó volt. Ha máskor megkívánnám, szólok. Szerintem még meglep vele, vagy magát lepi meg.

És újabb érdekesség, hogy nemcsak a terhes nőknek illik „terhesen”, de a nagymamáknak is illő „nagymamásan” viselkedni. Illik előre tervezgetni, szakkönyveket olvasni, névvel ellátott megfelelő színű pulóvert kötni, és minden egyes vizsgálatról mindent tudni. Ha nem így tesznek, a környezet csodálkozik, amitől ők szoronganak, hogy nem jó nagymamák. Senki nem gondol arra, hogy nemcsak a várandós anyának, de a nagymamának is szüksége van időre? Olyan ez, mint amikor egyik baba már jár, de még nem beszél, vagy beszél, de még nem jár; a fejlődés lehet, hogy eltérő ütemben zajlik az egyes területeken, de attól még egészséges. Nem kell minden könyvet Bibliának tekinteni. Szóval hagyjunk már időt a nagymamának, hogy szokja, ő nagymama lesz - vagyis már az -, amitől az ő élete is gyökeresen megváltozik.

A nőgyógyászunk külföldre utazik ösztöndíjjal, jött a telefon, szóval új dokink lesz. Annyira nem voltam oda, mert bízom benne, jó orvoshoz irányít. Meg még van időm megszokni. De azért nagyon sajnálom. Azt álmodtam, akihez irányított, őt egy orvos ismerősöm nagyon leszidta, hogy nem jó, hamarabb beindítja a szülést stb. Rejtett para azért van.

Ismét jelentkeznek az első három hónapra jellemző agymeneteim. Már kétszer kaptam zokogó görcsöt, nagyjából a semmiből és semmiért, közben vizsgára tanulás, lebetegedés, szóval kijutott. De megijedtem. Nem akarok megint megőrülni. Vagy én abba a kategóriába tartozom, melyről azt írja a könyv: „végigkíséri az egész terhességet”? Remek.

Szóval az egyik akció a hepa szűrésem miatt volt. Korábban írtam is, hogy rossz helyre küldött a háziorvos, meg hogy mennyit kellett várni, most meg már rég megvan a vérkép, a hepa eredmény meg csak nem akar megérkezni. Két nap, 30 perc telefon, mire kiderítik, azért nincs eredmény, mert nem jó beutalót vittem. Hát én láttam, hogy tollal írja utólag rá, de nyilván nem tudtam, ez így nem jó. Szóval október vége óta nincs eredmény, ami azért érdekes, mert ha beteg lennék, vajon ki lenne felelős az el nem kezdett kezelésért? Még jó, hogy kétszer vették le a vért, a terhesség miatt is kötelező a hepa B szűrés. Telefon védőnőnek, hátha nála landolt, de nem, ő egy telefon, két perc, máris kedvesen közli, elintézte, negatív, minden rendben. Egy tünemény ez a nő. Felért egy terápiás üléssel.

Vizsgaidőszak van és jól lebetegedtem, mint mindig. Gondoltam, egy ideig nem szedek semmit, de egy hét után kezdett sok lenni. Lelkifurdalásom lett a baba miatt, hogy ennyit köhögök. Végül is felfoghatom ringatózásnak is. Szóval 8 nap után rászántam magam és bevettem, amit egy kedves háziorvos barátom ajánlott, akit az én bolond orvosom helyett nyaggatok mindennel. De ami a legszörnyűbb tapasztalatom, az az, hogy minden egyes köhögésnél, tüsszentésnél arra kell figyelnem, ne csepegtessek, azaz pisiljek be. Ugyanis valami baj van a záróizmaimmal. Addig még nem is gond, ha itthon vagyok, betét, bugyicsere stb. De így elindulni valahova. Tiszta kripli vagyok. Ez nagyon megviselt.

Ismét álmodtam a babánkkal, de most láttam az arcát, sötét szemeit és fekete haját, frufruja a ’80-as évek divatjának hódolt, gondoltam majd otthon beállítjuk, szeme mandula. Alig tudtam megemelni, mikor vittem szoptatni. Sokszor, míg felkészültem, anyu rakta mellre, de kértem, ezt ne tegye, mert rendkívül frusztráló lehet a gyereknek, ha szopik, de nem jön tej. Abban is elbizonytalanodtam, nekem jön-e a tejem, kértem is Á.-t, szívja meg a mellem, csepeg-e. Aztán mikor babakocsiba raktam, a legjobb barátnőm, D. fejét láttam viszont. Aki azt ecsetelte, fura, hogy eddig puncija volt, most meg fütyije. Hogy így kellett újjászületnie.

A testem egyre inkább átalakul, bár még csak a 26. héten vagyok, de már más a mozgásom, nem vagyok annyira fitt, mint korábban. Külön stratégiám van arra vonatkozóan, hogyan kell az ágyból felkelnem. És rám jött a nőiség para. Hogy már nem vagyok vonzó, hogy Á. csak anyaként tekint rám, ahogy nő a hasam, és utána meg azért, mert ott lesz a baba. Szóval egy ideig anyaként funkcionálok. Persze tudom, hogy fontos emellett megőrizni a nőiséget, de ez nem megy automatikusan. Á. mindent megtesz azért, hogy szépnek lássam magam, de ezt nekem is el kell fogadnom. Hogy a pasik legfeljebb a hasamra fókuszálnak, egyébként átnéznek rajtam. És én is rajtuk. Ez új élmény. És féltékeny is lettem, holott igazán semmi okom rá. Most kezdem érezni azt a lesarkított és szűkös mezsgyén mozgó érzést, hogy lekötve, korlátozva lenni milyen. És ez csak fokozódni fog.

Kevének neveztük el a kisfiúnkat, amivel a kezdetekben rengeteg fenntartásom volt. Ez a név első pillanattól kezdve mindkettőnknek nagyon tetszett – Á. olvasta egy novellában - , akkor még nem is tudtuk, fiú-e vagy lány. Nekem elsősorban az az – egyébként felháborító - érzés járt a fejemben, hogy meg leszünk ezáltal bélyegezve. Hogy „nagymagyarok” vagyunk. Mert Keve egy ősmagyar név, azt jelenti kövecske. Szóval féltem magyar nevet adni a gyerekemnek, miközben magyarok vagyunk. Ez rettenetes. Leginkább magamat okolom emiatt, és mostanra részben sikerült is elengednem ezt. Másrészről dilemmát okozott a vezetéknévvel való összecsengése, ami rendkívül dallamos, talán már túlontúl is. Ez azonban tetszik. Végtére is egy költő az uram. Szóval igyekszem az előítéleteimet és a megfelelési kényszeremet arrébb tolni, és annak örülni, hogy már nevén szólítjuk őt.

Elbúcsúztam a munkahelyemről, ami igen nagy megkönnyebbülés volt. Életemben először felvállaltam, hogy bár tudnék még ezt-azt dolgozni, de már nincs kedvem. Nem szeretnék. Kilenc év a közalkalmazotti létben jócskán betett, szünetet szeretnék és pörgésmentes hétköznapokat. A kliensekkel képtelen vagyok úgy szemben ülni, hogy közben Keve rugdos, én meg simogatnám, a figyelmem elkalandozik, és nem az a legfontosabb, amit a velem szemben ülő mond vagy tesz. Szóval így már nem megy. Így nem is lehet. Nem beszélve a betegen megjelenő gyerkőcökre, akik bár óvodába nem, de a pszichológushoz azért még elmehetnek. Őket nincs szívem hazaküldeni, de gratulálok a mamáknak. Szóval lantletétel. Marad persze néhány mellékes munka, de nyugalomban, lecsendesülve. Erre van szükségem. És nincs lelkifurdalásom a kérdő tekintetektől, hogy „De hát tudnál még dolgozni, nem? Hát nincs semmi bajod!” De. A munka a bajom.

A főnököm is elbúcsúzott, ő szeret hosszan ölelgetni, ezúttal csak ölelt, Keve meg rúgott, ő meg érezte, mert a hasunk összeért. Felkiáltott. Én szólni sem tudtam. Azt éreztem, belegyalogol a baba és a köztem lévő világba, mint a Pilinszky Tükörországában a fiú, csak ez most valóságos volt. Neki ott nincs dolga. Neki ezt nem kéne éreznie. Legalábbis nem így.

Hazaértem utolsó munkanapomról és erre a dalra táncoltunk a kisfiammal. Tízszer egymás után.

Újabb vizsgálatok, terheléses cukor, toxoplazma szűrés echodens belek miatt, ellenanyagszűrés és így tovább. Védőnőt felhívtam, hogy fáj itt, meg mi van a vassal, és mi az az echodens. Ismétlem, ez a nő egy tünemény. Szó szerint. Határozott, a beszélgetés után nyilván nem volt kérdésem, közben kedves és megértő. Az egész egészségügyi rendszerbe vetett hitemet ő tartja életben. Örülök, hogy az első babám születését ő kíséri végig. Mint a nagykönyvben: hamarabb hívnám fel, mint az orvosom.

Á. naplója:

Éreztem, ahogy rúgott! – nagy szükségem volt már erre.


A terhesség elején nagyon foglalkoztatott, hogy miként lehet kapcsolatot ápolni egy embrióval, hisz semmi az egész: puszta fantazmagória, önmagunk előtt is titkon, nem is személyként gondoljuk el, hanem egy idegen állatként. A szeretet és a csodavárás a túlsó végpont – ezek között cikáztak az érzéseink. Mióta a nemét tudjuk, s mióta aktívan mozog – Istenem, mennyire vártam ezt! – teljesen magától értetődő lett, hogy személyként gondolok rá, a kisfiamra, családunk harmadikjára.

Persze, ha előveszem a legmorózusabb logikát, úgy is tekinthetem a mostani állapotom, hogy egyszerűen csak tökéletesítettem a fantáziákat, és valóságossá formáltam az illúziót. Mert ha bele gondolok, mikor mosollyal és szerető szókkal bújok K. hasához, és kisfiamat szólítom, valójában olyan vizuális képzetek rémlenek fel bennem, amilyeneket egynémely anatómiai könyvben vagy a terhességről szóló filmekben látni (valószínűleg innen is erednek): K. hasán egy pillanat leforgása alatt áttetszővé válik a bőr, eltűnnek a szövetek, megnyílik a méh, és látom, ahogy a piciny test, fütyistül, arcostul előttem úszkál és rúgkapál. Csodálatosan érzem ilyenkor magam; teszek a hideg logikára. Utóbb persze nem tudom elhárítani a töprengést: pontosan mi szilárdította valószerűvé a képzeletet? (Meghagyom magam e gondolatok közt, hisz ha K.-t kikérdeném, pikk-pakk megadná a lélektani választ.)

K.-t lelkifurdalással elegy ijedelem fogta el, hogy szinte csak a babáról beszél, de megnyugtattam, hogy ez természetes, ha valakiben tízpercenként rúgkapál egy ember, ráadásul a környezete is mindig ezt a témát használja kommunikációs kódként.

Nem mindig vagyok ennyire megértő, noha jelét nem adom. Mindenfélén jár az eszem; a napokban – nagyon bánt, de ez van – igencsak besokalltam, hogy nincs független téma. Rosszul éreztem magam, de érzem és tudom: múlékony állapot.

Álmot láttam: valahol egy lakásban, ahol tartózkodtam, fogságba esett egy berepült kolibri. Az álom, ha másért nem, egy szempontból rendkívüli, a különösen hosszú álomidő alatt mindvégig foglalkoztatott, hogy miként tudom táplálni, s ez nagyon megterhelő tipródást eredményezett bennem. Mindenfélén gondolkodtam; folyton az ugrott be, hogy talán valami rovarral etethetném, de aztán rendre eszembe jutott, hogy virágnektárral él, és akkor honnan szerzek milyen virágot. Tanácstalanságomban nyakon csíptem egy kisrágcsálót – olyasmi volt, mint egy tenyérben is elférő, miniatűr nyest –, és kikérdeztem (sic!), hogy szerinte mit eszik a kolibri. Ő azt felelte (!): szárított rovart. Megörültem, de ahogy így elbeszélgettünk, megint leesett, hogy az nem lehet.

Megmaradt továbbá egy másik, elég morbid kép, amely elvileg szervesen kapcsolódott a kolibri-történethez, ám ezt az összefüggést már nem tudom felidézni. Mindenesetre arról van szó, hogy egy ötéves forma kislány ül az ölemben (talán vízben ülünk), akinek valahogy a nemiszerv-helyreállító műtétjét próbáljuk megszervezni, mire ő az ölembe kakál. Talán kértem is, hogy ne, vagy ne így tegye. Többnyire extrém módon fantasztikusakat szoktam álmodni (ez az álom nem is annyira extrém), ezért nem adódik természetesen, hogy rögvest egy adott élethelyzetre vonatkoztassam; így amikor felébredtem, és mesélni kezdtem K-nak, s ő felkiáltott: „húú… a gyerek! Hogy örülnének az ilyennek az analitikusok”: elég nagyot koppantam.

Olykor eltűnődöm a munkán, ami a babával jár majd; egyszer természetes semmiségnek, másszor riasztónak tűnik föl.

Néha olyas nyugtalanító nehézségeken töprengek, hogy miként származik a szellem az anyagból; hogy mi is ilyen babák voltunk, s milyen lehetett eszmélkedésünk előtt anyagba alászálltan; s mikor és miért ébred a tudat, de legfőképp: az élet misztériuma, hogy feledésben őrzi eredetét. Mi közünk a hólyagcsíra-állapothoz? Hogy hol a kisfiunk, s saját helyünk az univerzumban?

2011. február 07.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(5 hozzászólás) 

2011 02 23. 16:44
dia
lhb, marhahúst nyugodtan lehet enni terhesség alatt, sőt. Csak nyersen - pl. tatárbifszteknek - nem.
→ válasz erre
2011 03 02. 09:53
nagyon jó most ezt olvasni,épp második babánkat várjuk:)
→ válasz erre
2011 03 07. 12:48
lhb ne haragudj, én azt nem is értem, ha egy nagymama nem akar az unokájával lenni, mert sír. Tessék kinyomozni a gyerek bánatát és segíteni rajta! Az én anyukám/anyósom soha nem passzolta őket vissza, azért mert "síró gyerekkel nem tudnak mit kezdeni...."
Enni pedig mindent lehet terhesség alatt is, csak nyers formában nem! :)
→ válasz erre
Összes hozzászólás (5) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
X