Terhesnapló 3. – A nemek (h)arca

A 19. hetes ultrahangnál tartottam legutóbb. Miután bejutottam háromnegyed óra csúszással, az orvos nem értette, hogy miért ide jöttem, mit keresek itt, és ennek a hangnemnek köszönhetően ezt már én sem értettem. Úgy látszik, nincs szerencsém az ultrahangosokkal.

Sikerült mindent tisztázni, és nagy kegyesen nekiállt a gép használatának. Azt, hogy a vastag hasfal miatt nem lát szinte semmit, ezt nagyjából hússzor kellett végighallgatnom, volt olyan kedves, hogy ezt variálta is. Az indirekt közléstől, mint hogy egy lágy sóhaj kíséretében, szinte magának megjegyezte: „na igen, az ultrahangnak is vannak sajnos korlátai”, egészen az arcomba bele nyomásig, mint a „A maga hasán bizony nem lehet átlátni” , minden létező variációt meghallgattam. Az ötödik után már szerettem volna átcsúszni egy alternatív idősíkba, ahol egy olyan filmsztár vagyok, akit ha sarokba szorít az ellenség, és óvatosan lenyúl az ágy alá, mit ad isten, ott talál egy aknavetőt, amit hanyag mozdulattal, és kaján félmosollyal az ellenség arcára irányít, majd hidegvérrel meghúzza a ravaszt. Már ha van az aknavetőkön ravasz egyáltalán.

Sajnos ilyen eszköz nem állt rendelkezésre, de a huszadik után valóban megelégeltem a dolgot, és cinikus hangon közöltem, hogy szükségtelen ezt többször elismételnie, mert az utolsó 12 hetes ultrahangomon is ő vizsgált, ahol már volt szerencséje ezt a fizikai körülményt a tudtomra adnia, kábé ötvenszer. Láthatóan zavarba jött, de végül azzal állt bosszút, hogy csupa nagybetűvel és felkiáltójellel ráírta a leletem legtetejére: „vaskos hasfal miatt korlátozott uh leképezés”. Legyen meg a boldogsága. Szívem szerint én meg ráírtam volna a névtáblájára, hogy „görény doktor”.

Volt azonban azon a leleten más is, kiderült belőle, hogy a kisbabámnak már 45 mm a fejátmérője, a combcsontja és a felkarcsontja 29 illetve 30 mm hosszú, és a becsült súlya 300 gr. És lássuk be, 30 deka az már párizsiból sem kevés! Egyébként nagyon szép, szabályos gyerek, olyan kecsesen érintette az arcához a kezét, mintha migrénje lenne, úgy látszik, beigazolódik a művészi hajlam és magától értetődő tehetség, amit már legelőször is láttam rajta. Nagyon büszke voltam magamra, amiért hamarabb vettem észre, hogy kukaca van, minthogy azt az orvos látta és mondta volna. A lepényem a hátsó falon tapad, ezért is érezhettem a mozgását viszonylag hamar. Hazaérve nem tudtam ellenállni a csábításnak, azonnal előkaptam a kisfiam ugyanekkori leletét, és döbbenten tapasztaltam, hogy a legnagyobb eltérés mindössze 1 mm volt a mért értékek között. Úgy látszik, mi tényleg csak egyformát tudunk gyártani.

Mindenkinek elújságoltuk, hogy ismét kisfiút várunk, mire sok olyan reakció érkezett, hogy „nem baj, majd a harmadik lesz a kislány”, vagy „és, nagyon csalódottak vagytok?”. Mit szépítsem, ezeken nagyon felhúztam magam. Miért gondolja mindenki azt, hogy jobb lett volna a lány? Miért nem lehet éppen olyan jó, vagy legalább olyan jó két egynemű gyerek?! Ki beszél itt harmadikról...???

Ahogy aludtam rá egyet, és elgondolkoztam, hogy miért is dúltak fel az ilyen jellegű hozzászólások, és be kellett ismernem, legalább magamnak, hogy bizony azért, mert magam sem voltam lelkileg felkészülve arra, hogy két kisfiú édesanyja legyek. Nekem hugicám van, és nagyon szeretjük egymást, mindig is jó testvérek voltunk. Egész kicsi lány koromtól úgy készültem, hogy nekem csak lányaim lesznek. Óvodában öt lányt képzeltem magamnak, általános iskolában már csak négyet, gimire maradt a három, mire felnőttem, az előttem álló pozitív példa hatására kettő.

És aztán beütött az első krach: kisfiam született. Ez persze nem olyan értelemben volt krach, hogy ne örültem volna ennek, hanem csak a sors kibillentett abból a magabiztos, tudatos énrészemből, ami azt hitte, az életben mindennek úgy kell történnie, ahogy az ember azt jó előre excel táblákon eltervezi. De jót tett nekem ez a fordulat: újra nyitottá vált az életem, rájöttem, miért is ne lehetne akár három gyerekem, és milyen izgalmas lesz várni, hogy milyen kombinációban jönnek majd a világra.

Most azonban tudatosult bennem: azzal csupán mint matematikai eshetőséggel számoltam, hogy csak fiaim legyenek, igazán soha nem gondoltam bele, hogy nem lesz legalább egy lányom. Így, hogy ismét kisfiút várok, egyetlen esélyem maradt valóban, ha vállalunk egy harmadikat és az lány. De én ezt a terhet, ezt az elvárást nem szeretném se az eljövendő harmadik gyerekem, se a saját nyakamba tenni. Nem szeretnék előre szerelmeskedni, mert a lányspermiumok tovább élnek, pláne nem ecettel irrigálni, vagy bármilyen még gusztustalanabb házi praktikákat alkalmazni.

A férjem persze lerendezte annyival, hogy milyen kafa, hogy nem fognak rettenetes kamaszcsávók itt a lányaink után kajtatni. Na igen, de eszerint éppen a mi fiaink lesznek a rettenetes kamaszcsávók! Hát, ezt nem látja?! Nem látta. Inkább beleugrott egy orbitális névválasztó excelbe, ahonnan azóta sem került elő – hiába, nem véletlen lett ő a férjem.

Aztán aludtam rá még egyet, és egyrészt arra gondoltam, hogy a testvéremmel mi milyen jól megértettük egymást, és hogy talán két kisfiú is közelebb kerül egymáshoz, mint két különböző nemű testvér. Másrészt azokra az előnyökre gondoltam, amiket korábban sorakoztattam fel emellett a forgatókönyv mellett. Megpróbáltam analizálni, hogy miért is félek attól, hogy nem lesz lányom. És abban találtam meg a kulcsot, hogy nekem a mai napig nagyon szoros a kapcsolatom az édesanyámmal. És hogy azért a lányok többségére inkább ez jellemző.

A fiúk meg hálátlanul kirepülnek a családi fészekből, nem lehet rájuk komolyan számítani, és nem mondják el a titkaikat. De aztán rájöttem, hogy mint annyi minden, ez sem szentírás. A nagy számok törvénye igaz a matematikában, de az érzelmek mikroszférájában annál kevésbé. Miért is ne lehetne nekem meghitt kapcsolatom a fiaimmal? Miért is ne akarnák velem megosztani a titkaikat, ha olyan szeretetet adok nekik, amiben biztonságban tudhatják azokat? Akarok én tulajdonképpen minden titkot tudni??? Nem, lássuk be, egyáltalán nem biztos...

És végre, két-három nap rágódás után rájöttem, hogy nincs semmi olyan vágyam, leszámítva a katicás hajgumikkal tűzdelt copfocskákat, amit egy fiútól ne kaphatnék meg. Nagyobb a kihívás, ez tény. Gatyamadzagot felkötni, idegeket edzeni. De már most arra gondolok, mikor majd azt mondhatom meglett asszony koromban: „Idefigyelj, öregem! Te nekem nem tudsz újat mutatni, két fiút neveltem fel!” Vagy hármat...

Szofi

Szofi , 2012. február 24.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(20 hozzászólás) 

2012 03 06. 13:14
Nagyon szuper ez a kis napló!
Teljesen olyan,mintha az én életem lenne leírva.
Mármint sok gond,sok idióta,beképzelt,bunkó orvos!
→ válasz erre
2013 01 20. 09:59
Kedves Szofi!
Imádtam olvasni a babanaplódat. Mintha én írtam volna, vagy mintha nekem írtad volna.
4 évvel ezelőtt egy kisfiút állapított meg a 18 hetes ultrahang.
Mi tagadás? Kissé csalódott voltam (éppen ezen indokok miatt, amit te is leírtál), hiszen mindig is úgy éreztem, hogy én inkább lányos anyuka vagyok, jobban tudok azonosulni egy kislánnyal. Teltek a napok és (mivel nekem is van egy bátyám) elkezdtem örülni a fiúnak, hiszen majd kell egy erős, oltalmazó bátyus a kishugi mellé. :-)
Aztán 2 napja derült ki, hogy a kisöcsi mellé. :-(
A csalódás nem volt kisebb, sőőőőt..., hiszen a párom kategórikusan kijelentette, hogy 2 gyerek lesz. Így ennek tudatában szertefoszlott az álmom, hogy legyen egy lányom is. Azóta sokat gondolkoztam ezen, és mint gondolom ilyenkor mindenki, számot vetettem a jelen helyzet előnyeiről. Ennek ellenére mégis félkarú óriásnak érzem magam, aki nagyon örül a picinek és valóban az a fontos, hogy egészséges legyen.
De könyörgöm, valljuk be: csalódott vagyok! Miért hazudjak magamnak is? Ezt érzem!
Miközben az első gyerek tapasztalatából tudom, hogy nem adnám ezer lányért se. Imádom a nagyfiamat! És a kicsi is ugyanerre számíthat! :-)
Köszönöm Neked, sok erőt adott, hogy másban is felmerül mindez!
Illetve innen üzenem mindenkinek, hogy a 9 hónap nem csak a pici fejlődéséért fontos időszak, hanem a szülővé válás legfontosabb hónapjai ezek!
Boldog babavárást és egészséges Picurokat kívánok mindenkinek!

→ válasz erre
2013 01 21. 11:04
dia
@galvik: Szerintem nagyon sokan átélik ezt, ne aggódj miatta. És ki tudja, lehet, hogy megváltozik a férjed véleménye is, és mégiscsak megszülethet az a kislány...
→ válasz erre
Összes hozzászólás (20) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
X
Kamaszmentő - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóBabázz lazán! - TeakiadóNem születtél anyának! - Teakiadó
Nem születtél anyának! - Teakiadó