Terhesnapló 3. – A nosztalgia magával sodor

Pénteken betöltöttem 32. hetet, és este hatkor születésnapi tortát sütöttem, sajttortát erdei gyümölcsökkel, egy kis marcipán repülőgéppel és három gyertyával. A nagy pocakomtól nehézséget jelentett a hajlongás a sütőhöz, beleütköztem a pultba, a bokám pedig dagadt, mégis élvezettel tevékenykedtem. Ahogy közeledek a terhességem vége felé, egyre inkább foglalkoztat a a gondolat, vajon milyen lesz a szülés. Hasonlítani fog az elsőre? Magzatvíztől a gyerekig 21,5 óra telt el, én mégis szépen éltem meg…

A nosztalgia máris magával sodort, a hasonló állapotnak köszönhetően intenzívebben, mint valaha, és amíg a torta ínycsiklandó illata töltötte meg lomhán a konyhát, a gondolataim máris a vajúdóban jártak, ahol három évvel ezelőtt már órák óta feküdtem elfolyt magzatvízzel, fájások nélkül. A férjemet haza kellett küldenem, a méhszáj teljesen zárt volt, és azzal köszönt el a szülésznőm, hogy ma már nem lesz ebből baba. A kórházi protokoll szerint 24 óráig várnak, addig nem indítanak szülést. De indítani is csak 2 ujjnyi tágulásra tudnak, ami nálam per pillanat nagy kövér nulla, zérus, semmi se volt.

Nekivágtam a hosszú, magányos kórházi éjszakának, este tíz körül elkezdődtek a fájások, bár utólag inkább csak fájásocskáknak mondanám ezeket, úgy 7-8 percenként. Szép nagy terasz húzódott a szobánk előtt, hát ott sétáltam fel-alá, néha a műanyag fröccsöntött székek támláját markolászva. Az ügyeletes szülésznővel gyakoroltuk a helyes légzést, aki figyelmeztetett arra, hogy a fájások alatt próbáljam az izmaimat nem megfeszíteni, ezáltal ellendolgozva a szervezetemnek.

Bármilyen hihetetlen, de reggelig sikerült úgy töltenem az időt, hogy a fájások közti 5 percekben aludtam, legalábbis szenderegtem, a fájásokba viszont beleengedtem magam, nem akartam őket elkerülni, sőt, arra gondoltam, minél inkább átengedem magam nekik, annál többet dolgozik a testem ugyanannyi idő alatt. Reggel nyolckor megérkezett a szülésznőm, és kisvártatva az orvosom, aki megállapította, megvan a bűvös kétujjnyi, hívhatom a férjemet, irány a szülőszoba. Kaptam antibiotikumot a fertőzésveszély miatt, hiszen ekkor már 18 órája elfolyt a magzatvíz.

Megkaptam az úgynevezett alternatív szülőszobát, ahol volt bordásfal, franciaágy, kád, fitness labda, magnó, meg amit akartok. A szülésznőm letelepített a fitness labdára, és itt vártam az uram érkezését, aki meg is jelent fél tíz előtt valamivel, teljesen bemosakodva. Nagyon aranyosan nézett ki beöltözve abba a kék orvosi szerkóba. A szülésznő felszólította, hogy csináljon zenét, ő meg addig jó meleg vizet engedett nekem a kádba.

Az volt az Isten áldása! Hallgattuk a jó kis nyugtató klasszikus zenét, miközben a fájások rendszeresen és sokkal intenzívebben jöttek, mint előtte. Ugyanakkor a szünetekben teljesen ellazultam, még beszélgetni is tudtunk. Emlékszem, mondtam, hogy még mindig nem tudom elhinni, hogy alig néhány óra múlva itt lesz a kisbabánk! A férjem mérte az időt a fájások közt, meg a fájások hosszát. Ez volt az ő feladata. Nagyon figyeltem a helyes légzésre, hogy minél inkább támogassam a testem ebben az iszonyatosan kemény, fizikai munkában.

Érdekes, hogy mindenki arról beszél, hogy a nő szül, a gyermek pedig megszületik, mint egy passzív szerkezetben. Pedig ez nem igaz. Minden fájás előtt éreztem, hogy Csanádkám mocorog, teper a kis lábával, úgy szeretné ő is kifelé nyomni magát, ő is ugyanúgy dolgozik, segít nekem. Minden teperést kőkemény fájás követett.

Bő óra múlva az orvosom azt mondta, hogy szeretne bekötni egy oxitocin infúziót, az összerendezi a fájásokat, és akkor délután egyre itt lesz a babánk. Akkor és ott már olyan erős fájdalmaim voltak, hogy úgy éreztem, szükségem van arra, hogy lássam a végét a folyamatnak, így természetesen beleegyeztem.
Bementünk az egyik hagyományos szülőszobára, és innen jött az úgynevezett módosult tudatállapot. Miután bekötötték az infúziót, úgy emlékszem az egészre, mint egy részeg éjszakára. Képek, pillanatok vannak meg, de folyamatában nem emlékszem a történésekre, csak szaggatottan. Néha bejött vagy kiment valaki, a férjem törölgette a homlokom, meg vizet adott, de én már csak befelé tudtam koncentrálni.

Aztán a fitness labdára raktak, ahol újra rámkötötték azokat a dög CTG fejeket, az egyiket fogni kellett, hogy ne csússzon el, a másik meg nem mérte a fájást. A szülésznő szerint a vastag hasfal miatt, de erre az orvosom nagyon legorombította: „Miket beszél maga?! Nincs egy deka súlyfeleslegünk sem, gyönyörűek vagyunk, igaz Csillagom?” Ha tudtam volna, esküszöm, elnevetem magam.

Az egész testem egy egybefüggő fájás volt, mikor újra visszakerültem valahogy a szülőágyra, és a szülésznő az orvossal ott örvendezett, hogy már 4 ujjnyi méhszáj, mindjárt szülünk. Én meg totál felháborodtam, hogy miről beszélnek ezek, mi az, hogy mindjárt szülünk? Nem látják, hogy én már lassan egy napja szülök itt?!

Mikor végre megérkeztek a tolófájások, már semmit sem tudtam tenni, vagy irányítani, csak hagytam, hogy a természet tegye a dolgát, és én, mint egy eszköz, végrehajtsam azt a rendeltetést, amire mi nők születtünk. Iszonyú picire összehajtogattak, én meg nyomtam 2 fájás alatt, ahányszor csak tudtam, aztán a harmadik fájásra már nyomnom sem kellett, kibújt Csanád.

Jött egy negyed másodperc csönd, de ez tényleg csak egy pillanat volt, angyal szállt el felettünk, és abban a pillanatban felsírt a kisfiam, tiszta, éles hangon. Én éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, az öröm, a megkönnyebbülés és a meghatottság könnyei. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a férjem is a szemét törölgeti. Azonnal odatették rám a kisbabámat, aki maszatos volt, vizes, és gyönyörű. Nincs olyan finom anyag a világon, mint amilyen a bőrének a tapintása volt, ahogy hozzám simult. Semmi nem olyan volt, mint ahogyan azt korábban elképzeltem, egyedül a kisfiam nézett rám éppen olyan hatalmas sötétszürke szemekkel, mint az álmaimban.

Közben vidáman berobogott a csecsemős nővér, megfürdette a kisbabánkat, aki ekkor már nem is sírt. A doki, a szülésznő és a csecsemős kimentek, mi meg ottmaradtunk hármasban még több mint egy órát. Szinte érezni lehetett a levegőben, hogy valami csodálatos dolog történt, új élet és egy új család született május 19-én 12:05 perckor.

Szofi

Szofi , 2012. május 25.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(6 hozzászólás) 

2012 05 25. 22:45
Mi is nagyon boldog Születésnapot kívánok a "Nagylegénynek":)! Viki és Timike
→ válasz erre
2012 05 25. 22:46
Ja és természetesen további jó babavárást kívánunk:)!
→ válasz erre
2012 06 01. 00:04
Szofikám, kell engem mindig megsiratnod????? :)))
→ válasz erre
Összes hozzászólás (6) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
X
Babázz lazán! - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóNem születtél anyának! - TeakiadóKamaszmentő - Teakiadó
Nem születtél anyának! - Teakiadó