Terhesnapló 3. – Mintha csak jelezne

Betöltöttem a 22. hetet, és a legcsodálatosabb élményünk az volt, hogy a kisbabámnak igazán belendült a mozgásfejlődése. Egész héten egy félelmetesebb fajta alien módjára tekergett és egy kung-fu bajnok képességeivel rugdosott. Produkcióit az édesapja nem csak érezte, ha a pocakomra simította a kezét, hanem még látta is.

Elkezdődött az igazi hastánc, amikor is az ember hasfala külön életet él. Nagyon tekintélyromboló tud lenni, mikor mondjuk, interjúztatok, és épp azt kérdezem a jelölttől: „Mondja, mi motiválja Önt arra, hogy a legjobb teljesítményt hozza ki magából?”, és eközben érzem, hogy a drága gyermek éppen bukfencezik, viszont ahogy odasandítok, pillantásomat követi a jelölt tekintete: a hasam úgy ugrál, mintha egy Barbie-mosógép centrifugázna benne. És akkor vegyen valaki komolyan…

Természetesen ezek a jelenetek jobb esetben röhögésbe fulladnak, rosszabb esetben, ha az interjúalany mondjuk egy 22 éves gyakornokjelölt fiú, akkor az újraélesztésére is fel kell készülnöm, legalábbis a pániktól halálra vált arcát tekintve.

A múlt heti keményedésekből okulva beszéltem a szakmai vezetőmmel, végül is sikerült megegyeznünk abban, hogy a tőle kapott feladataim határidejét toljuk. Hát, ez is több mint a semmi, fél sikernek könyveltem el.

A nagypapám műtéte első körben jól sikerült, aztán két nappal később elcsúszott mosdás közben, kicsúszott a protézis, és újra meg kellett műteni. Ez nagyon nem hiányzott se neki, se a családnak. Hála Istennek az igazító beavatkozás is terv szerint lezajlott, ma már az én 78 éves Tatám jóízűen kanalazta a vízízű kórházi levest.

Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy milyen hihetetlen, hogy az én nagymamám 18 évesen szülte az édesapámat, és hogy abban az időben bizony nem hogy illetlenség volt egy várandós nőnek akárcsak az ura előtt is a terhes hasát mutogatni, de még beszélni sem volt róla való. Azóta bizony nagyot változott a világ, az asszonyok különböző közösségi portálokon osztják meg egymással, mi több, akár a fél világgal az ultrahangos felvételeiket, a magzatmázas újszülött képekről nem is beszélve.

Édesanyám, mikor Csanáddal terhes lettem, neheztelve említette ezt a szemérmetlen gyakorlatot, miszerint a várandósság misztériumának utolsó varázsát is megöli az, aki a méhét belülről mutogatja. Mondanom sem kell, hogy néhány héttel később, pironkodva kért másolatot a 12 hetes fekete-fehér ultrahang képemről - amin szinte semmi nem látszott egy pacán kívül -, hogy azt azonnali hatállyal mutogathassa, természetesen a fél világnak, de lehet, hogy az egésznek... Gyakorlott nagymama révén, a mostani terhességemnél már nyíltan fel volt háborodva, mikor kiderült, hogy nem adtak képet. Nála jobban senki nem várja a jövő heti 4D-s ultrahangot.

Szegény másodszülöttünknek továbbra sincs végleges neve, bár mindenki után szabadon gyakran előfordul velem, hogy kicsúszik a számon – Boti… Csanád „a kistestvér”-nek hívja, az apukája pedig Kismanónak. Hallgat is szépen mindegyikre. Olyan érdekes, hogy Csanád, ha szóltunk hozzá a pocakban anno, azonnal abbahagyta a mozgást, és figyelt. A kicsi egészen más. Ha szólunk hozzá, vidám ficánkolással válaszol. Egyébként is sokkal aktívabb, mint ahogy a Csani-magzat él az emlékeimben.

És még valamit megfigyeltem, de ezt igazán nem fogjátok elhinni, mert már paranormálisba hajlik. Valahányszor aggódni kezdek, vagy éppen csak eszembe jut, hogy régen nem adott már magáról életjelet ez a prücsök, két percen belül „válaszol”. Mintha csak jelezne: „ne aggódj anya, itt vagyok, megvagyok, jól vagyok!” Tartsa meg ezt a jó szokását! Mekkora áldás lenne anyai aggódó szívemnek, ha majd 20 éves korában, az iszunk-hányunk-belefekszünk bulihegyek közepén is elég lenne csak rágondolnom, és abban a pillanatban megcsörrenne a telefon…

Így a második félidőben óhatatlanul is többször eszébe jut az embernek, hogy milyen lesz vajon a szülés. És igazán várom azt a csodálatos találkozást, amit már volt alkalmam egyszer átélni. De eszembe jutott egy fura, már-már szentségtörő gondolat. Amikor Csanádot megszültem, nem csak egy kisbaba, hanem egy anya is született. Anyává csak egyszer lehet válni az életben.

Kevesebb lesz ez az élmény azáltal, hogy most csak egy kisgyermek fog a világra jönni, és kész…? Egész biztosan nem. De hát akkor hogy működik ez? Erről feltétlenül meg kell kérdeznem néhány többgyerekes anyát!

Szofi

Szofi , 2012. március 19.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(9 hozzászólás) 

2012 03 20. 13:43
Tapasztalat: elsőre születik az aggódós, a csemete minden mozdulatát és rezzenését bőszen figyelő, minden egyes napra rácsodálkozó anya.
Másodikra pedig a rutinos, apróbb fennakadásokra csak legyintős, a gyerkőc mozgás- beszéd- és egyéb fejlődési stádiumait indián örömtánc helyett már csak nyugtázó biccentéssel tudomásul vevő anya...
És igen, talán a vicc igaz: a harmadik gyereknél már csak a kutyát küldjük a leesett cumiért :)
És persze egyformán imádjuk az összeset :) :)
→ válasz erre
2012 03 22. 20:31
Köszönöm lányok, örülök, hogy így éreztek! :)
→ válasz erre
2012 06 29. 15:56
Szerintem újra Anya születik: az Ő Anyukája. :D A sokadiknál ugyanúgy mint az elsőnél. :)
→ válasz erre
Összes hozzászólás (9) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
X
Nem születtél anyának! - TeakiadóBabázz lazán! - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóKamaszmentő - Teakiadó
Nem születtél anyának! - Teakiadó