Terhesnapló 3. – Tarkóredő és fanfáros angyalok

Éppen december 24-én töltöttem be a 12. hetet, ami minden terhességben vízválasztó, hiszen ezután jelentős mértékben csökken a vetélés kockázata. Ezért a Karácsonyt minden szempontból nagyon vártam.

November 23-án voltam először és utoljára a nőgyógyászomnál, aki szeretetteljes gratulációk közepette rámutatott az ultrahang képernyőjén egy maszatpacára, és bejelentette: „Itt van Dezsőke, 9,2 mm, és már van szívműködése!” A Karácsonyt megelőző héten ez volt az utolsó és egyben egyetlen hírem az új családtagról. December 23-ára írtak ki a 12. hetes ultrahangra, aminek nagyon örültem, hiszen elterveztük, hogy ha minden rendben lesz, akkor a nagy hírt karácsonyi meglepetésként közöljük a családunkkal és a barátainkkal.

Hétfőtől csütörtökig a munkahelyi évzárással kapcsolatos teendők kötöttek le, esténként pedig példás háziasszony és anya módjára süteményt sütöttem, készülve az ünnepre. Mondanom sem kell, hogy este fél tizenkettőkor, a nyolcadik tepsi mézeskalács szaggatása közben a gondolataimnak már semmi közük nem volt a Karácsony szentségéhez, viszont sűrűn szerepeltek benne trágár szakkifejezések, és apró, hisztérikus belső kacajok.

23-án már nem dolgoztam, szabadságot vettem ki a nagy napra. Ahogy bevonultam a kórházba, lobogó, földig érő, sötét kabátomban, mintha angyal-fanfárok szóltak volna az égből - de lehet, hogy csak valakinek a mobiltelefonja a Profi zenéjét játszotta. Azonnal behívtak, mintha csak rám és a magzatomra várt volna a rendelőintézet teljes személyzete.

Nagyon bizakodó voltam, egészen addig, amíg a szonográfus óráknak tűnő percekig el nem kezdte némán, rezzenéstelen arccal bámulni a monitort, amire nekem – minő kedves figyelmesség – semmilyen rálátásom nem volt. Néha a homlokát ráncolta, kattintgatta az egeret, még szemkontaktust sem tudtam vele teremteni. Végre szóra nyílt az ajka, és eltelt egy fél pillanat, mire rájöttem, hogy nem hozzám beszélt: „Botrányos, hogy a kórházban milyen állapotban vannak a személyzeti wc-k!”. Miközben az asszisztens örömmel vetette rá magát a szaftos témára, én döbbenettel vegyes csalódottsággal éreztem: most tépegetik ki a fanfáros angyalaim szárnytollait egyenként – ahogy szépen sorban feltárulnak a személyzeti wc-k állapotának részletei.

Ebben a pillanatban a szonográfus – hozzám még mindig nem szólva – bekapcsolta a doppler hangját, és majdnem elbőgtem magam: hiszen amennyire meg tudtam állapítani, az én kisbabámnak teljesen normális volt a szívverése, ami azt jelentette, hogy legalábbis él. Ez elég bátorságot adott ahhoz, hogy végre rákérdezzek, hogy minden rendben van-e. Mire közölte a hölgy, hogy úgy tűnik igen, csak nagyon kicsi a baba, éppen határeset, korán küldött az orvos, csak 49 mm. Na, ekkor már semmit se értettem, mivel a kisfiam anno ugyanezen a vizsgálaton 45 mm-es ülőmagassággal rendelkezett, és senki sem említette, hogy ez gond lenne. Még magyarázatként hozzáfűztem, hogy 33-35 naposak szoktak lenni a ciklusaim, talán emiatt később fogant a baba. Reakció erre az okfejtésre sem érkezett. Azért, mielőtt lekapcsolta a gépet, volt benne annyi emberség, hogy felém fordította a monitort egy pillanatra. Nagyon édes volt a kis öt centis, összekucorodva aludt, finom kis profilját a kezecskéjére hajtva. Legalább meggyőződhettem róla, hogy megvan a feje, mindkét keze és lába. Képet nem adtak. A szonográfus végezetül annyit mondott, hogy tarkóredő 3 alatt, a lepény hátsó falon kialakulóban, lehet öltözni.

Az asszisztens kérdezett rá, hogy orrcsont rendben volt-e, mire az a válasz érkezett, hogy orrcsontot nem látott - hogy azért, mert szerinte Down-kóros a gyermek, vagy mert kicsi, vagy mert nem is nézte, nos, ez nem derült ki. Gyorsan átfutottam a papírt, nem volt rajta semmi problémára utaló megjegyzés, viszont a tarkóredő vastagsághoz is csak ezt írták: 3 mm alatt. Szóltam, hogy ez így nem lesz jó, mert tudtommal a kombinált teszthez pontos mérési eredmény szükséges. Ne okoskodjak, új szabályok vannak. Leforrázva kullogtam a kórházi folyosókon, közben felhívtam a férjem, az anyukám, meg bőgve dühöngtem egy sort. Utálom a kiszolgáltatottságot.

Végül összeszedtem magam, és terv szerint elmentem az orvosom asszisztenséhez, aki a tervekkel ellentétben nem tudta levenni a vért, mivel nem volt a tarkóredőről pontos mérési eredmény. Hosszas telefonálgatás és egymásra mutogatás következett, amit én fásultan hallgattam végig, végül az lett a döntés, hogy 28-án újra el kell mennem ultrahangra, méghozzá egy másik helyre, ahol pontos tarkóredőt mérnek.

Még 23-án délután mentem vissza az orvosomhoz is és elmeséltem neki a kálváriámat. Megnyugtatott, hogy a gyerek nem kicsi, annak az agya kicsi, aki ilyet mond, az orrcsontját nem is biztos, hogy lehet látni, ha éppen nem úgy fordul, és örüljek, mert végül is nyertem egy extra ultrahangot. Azt kell mondanom, sikerült megnyugtatnia, egészen pozitív és bizakodó hangulatban tértem haza.

Másnap persze egész nap készültünk a szentestére, főztünk, fenyőt díszítettünk, ajándékot csomagoltunk, és eközben már ébredezett bennem a szeretet ünnepének speciális hangulata, amikor a karácsonyfa villódzó fényei alatt ülve az ember rájön: milyen sokat kapott tulajdonképpen az élettől. Szerintem a hormonok is rátehettek erre egy lapáttal, mert szokásomtól eltérően, úgy isten igazából elérzékenyülve, fátyolos szemmel néztem az ajándékot bontogató kisfiamat, és a férjem kezét megszorítva arra gondoltam: ez a Karácsonyeste különleges és megismételhetetlen, hiszen már nem leszünk hárman soha többé.

Szofi

Szofi , 2011. december 30.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(7 hozzászólás) 

2012 01 03. 20:33
:) nagyon vicces, mert most ,,visszalapozva" a blogomat, én ezt írtam az uh-ról:

>>a kórházban épp szerelik a gépet, ezért X-ba kellett mennem, ahol nem a saját dokim vizsgált, hanem egy roppant morc dokinő. Egyebekben az egész kócerájra jellemző, hogy sehol egy mosoly, egy emberi hang. Szerencsére az épületet felújították legutóbbi ottjártam óta, már nem alagsorban van, és a gép is modern. Csak épp semmit nem láthattam az egész vizsgálatból, még a képernyő legsarkát sem, annyira nem arra fordítják, amerre a kismama van :( És 3 percet sem voltam bent. És 11kor kezdődik a rendelés, amikor telt hólyaggal kell menni! Hát mit képzelnek ezek, amikor 10 percenként kell egy várandós nőnek pisilni, ki bírja ki 11-ig?! (Viszont én úgy tudtam, hogy 10től vannak, és már 1/2 10-től ott dekkoltam, bekönyörögtem magam, hogy nem bírom ki 11ig, és nagy kegyesen 1/4 11kor meguh-ztak.)
→ válasz erre
2012 01 04. 12:03
Kedves Szofi! Ez a kálvária nekem sem ismeretlen, én még nem várok picurt, de sajnos már nagyon sokszor kellett a nőgyógyászati egészségügy karmaiban lennem, és teljesen megértelek :(
Azt pedig nagyon jó volt olvasni, hogy ilyen "fátyolos tekintetű" Szent Estétek kerekedett, akkor jövőre már négyen!!! :)
→ válasz erre
2012 01 08. 16:08
Pontosan tudom, hogy várandósan az emberből pont a frappánsság illan el (helyet adva rengeteg más, csodás érzésnek, hangulatnak) de érdemes szólni ezeknek az életunt marháknak, pl. hogy fordítsa már erre a monitort. A legtöbbje azért nem gonosz, csak bamba és életunt... szerintem...
→ válasz erre
Összes hozzászólás (7) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XBabázz lazán! - Teakiadó