Terhesnapló 3. - Életem egyik legszebb napja

Pénteken betöltöttem a 34. hetet, délután ötkor bezártam az irodaajtót, letettem a kulcsot a recepción, és magam mögött hagytam a munka világát egy időre. Mindenki azt kérdezte, hogy „és, milyen érzés?” De ha egészen őszinte akarok lenni, semmi különöset nem éreztem.

A főnököm virágcsokorral és 135%-os teljesítményértékeléssel köszönt el tőlem, minden kismamának azt kívánom, hogy így távozhasson a munkahelyéről. Fontos a tudat, hogy ha tények szintjén nem is ígérhetnek most semmit, érzéseikben visszavárják az embert. Hogy meg is érdemeltem? Megérdemeltem. De hányszor fordul elő olyan, hogy az ember hiába érdemelné meg, mégsem kap megbecsülést? Számtalanszor.

Én már azért is hálás vagyok a sorsnak, hogy én a jogos önbecsülésem teljes birtokában távozhattam. Ültem az autóban a férjem mellett, kezemben három csokor virág, két doboz csokoládé, apró ajándékok, és a személyes holmiijaim utolsó, apró darabjai, egy korszak emlékei, ami bár minden nehézségével együtt is szép volt, most mégis jól esett magam mögött hagyni. Jó érzés volt ülni a kocsiban, fújta a szél a hajam, sütötte a nap a bőröm, olyan volt, mintha két világ közti átmenetben lebegnék a naplemente felé. Filmekben látunk ilyet, a végén. Az én filmem azonban folytatódott.

Másnap volt ugyanis a harmincadik születésnapi bulim, amit a férjem szervezett, életem egyik legszebb napja. Rengetegen eljöttek a barátaink közül, anyósomék kertjében, grilleztünk, a gyerekek trambulinoztak, ittuk a citromos sört a zöldben, énekeltünk a tábortűznél, és nem törődtünk azzal, hogy lóg a fejünk felett az eső lába. Csodálatos ajándékokat kaptam, nem szeretném mindet felsorolni, csak a két leghihetetlenebbet emelném ki.

A gimnáziumi barátaim dalt írtak nekem, az a címe, hogy Gyermekszív, és bár az előadást enyhén kappanhangú, ötszólamú dörmögéshez tudnám hasonlítani, nekem ez volt a legszebb dal, amit valaha hallottam. Hadd idézzek a szövegből: „A világ így kerek, lehetsz még gyerek, a számok semmit nem jelentenek. Őrizzük neked gyermek szívedet, tárd ki, hisz arra való”.

Közvetlenül ezután a férjem vetíteni kezdett, és a projektor életnagyságú képén az anyukám állt velem szemben, 22 évesen. A filmen apával Pesten kirándultak, majd összeházasodtak, azután megszülettem én. Olyan szeretettel vettek körül, amilyen szeretettel én is fogadtam a gyermekemet. Veszprémben laktunk, mikor néhány hónapos voltam, egy másfél szobás lakás fél szobájában (ne legyenek illúzióink: a nagyobb szobában a főbérlők laktak), és ennek a lakásnak a teraszán készült az a felvétel, ahol két oldalról puszilgatják a kerekded babaképemet.

Később már nagyobb vagyok, Csani korú, fehér kendőben és piros nadrágban szaladok az Állatkertben, amit a mai napig imádok, és a legmeghatóbb kép tárul elém: lehet, hogy a kisfiam arcra és alkatra az édesapjára hasonlít, de a mozgásában, a habitusában, a mosolyában egészen intenzíven jelen vagyok én is.

Hogy hogyan lehetett mindez, és hogyan talált el hozzám ez az ajándék? Szinte csodával határos módon. Volt régen egy 8mm-es tekercses filmvetítőnk, és ahhoz készültek 25-30 éve felvételek - ezt tudtam. De az utolsó információm az volt, hogy ezek a felvételek, sőt, a vetítő maga is elvesztek a költözésnél hatéves koromban. Nem tudom, hogy hogyan, de anyukám megtalálta őket, anyósom a technika fejlődésének köszönhetően digitalizáltatta, a férjem pedig koordinálta kettejük munkáját.

Rengeteg fényképet láttam arról, ami a 25 perces filmen játszódik, és persze, tudtam, hogy volt egyszer egy szerelem, egy házasság, amiből születtem, és bár válással végződött, mind a két fél őriz róla szép emlékeket. Mégis, hiába tudtam mindezt, úgy élt a fejemben, mint a tudományos tények a történelemkönyvek lapjain. Filmen látni - magam is megdöbbentem - mennyivel élőbb, mennyivel testközelibb, szinte húsbavágó, már nemcsak elhittem, hogy a szüleim voltak fiatalok és én is voltam kisbaba, hanem ez az egész korszak beleivódott a tudatomba, beleégett az elmémbe. Csodálatos ajándékot kaptam, csak folytak a könnyeim, ahogy néztem, és nem tudtam mit kezdeni velük, pedig szinte soha nem szoktam sírni, de most még beszélni se nagyon sikerült, csak éreztem, hogy valami nagyon fontos dolog történik a lelkemben.

Aztán a csodák után a hétköznapok is elindultak, itthon. Valahogy nem volt ez se furcsa. Valószínűleg azért, mert reggel ugyanúgy felkeltem, elvittem a fiúkat bölcsibe, illetve dolgozni, azután pedig a felhalmozódott teendőkkel foglalkoztam. Autót vittem a szervizbe, háziorvosnál és védőnőnél jártam, eljutottam végre kozmetikushoz, megvettem a hiányzó babaholmikat Micónak, a kínainál gombos hálóingek között válogattam, és futottam egy kört a drogériában mindenféle gusztustalan eszközt vásárolva a szülőszobára és a gyermekágyra. Aki nem tudja, mire gondolok, az vagy férfi, vagy nincs gyereke, vagy mindkettő.

Amit a legfontosabbnak tartok, hogy végre eljutottam kismama-relaxációra, ahová Csanival a félidőtől rendszeresen jártam. Energikus, dinamikus személyiség révén ugyanis képtelen vagyok egyedül relaxálgatni, meg elmélkedni, nekem ehhez segítségre van szükségem, amit maximálisan megad a relaxáció.

Ez volt az első óra, amit igazán együtt töltöttem Micóval, méghozzá csak vele. Nem gondoltam senkire, és semmire, kiürítettem az elmém, a gondolataim elpárologtak, mint a ködfoszlányok, és nem létezett semmi, csak a kisbabám és én. Nagyon jól esett, és valahogy még több energiát adott.

Ma kipakoltam a gyerekszobában a neki szánt szekrénykéket, és a jól megérdemelt, extra sajtos, kalóriadús pizzám megevése közben már ismerősen kacsintgatott rám a sarokból a félig összekészített kórházi csomag, továbbá a gombos hálóingek, a szoptatós melltartók és - engedelmet kérek - az óriás fenekű bugyik illatosan lengedezve intettek felém a szárítókötélről. Ezt a babaváró-ámokfutást követően viszont úgy aludtam két és fél órát, mint akit fejbe vágtak.

Szofi

Szofi , 2012. június 08.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(4 hozzászólás) 

2012 06 08. 16:28
Boldog születésnapot! Megkönnyeztem a soraidat! Átérzem azt a boldogságot amit a fényképek nézegetésekor érezhettél. Én is most voltam 30 éves, bár nekem és a Nővéremnek, az Anyukánk, egyik Karácsonyra csinált egy-egy vastag fénykép albumot, ahol mindenki és minden ott volt gyerekkorunktól kezdve. Meghatódtam amikor megnéztem és a mai napig valami megfoghatatlan érzés lesz úrrá rajtam, amikor megnézem... Szép ajándékot kaptál.... Még egyszer Isten éltessen!!!!
→ válasz erre
2012 06 08. 16:37
csodálatos :)
→ válasz erre
2012 06 11. 20:28
Szepen irsz, Szofi!
→ válasz erre
Összes hozzászólás (4) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XBabázz lazán! - Teakiadó