Terhesnapló 3. - Én és én meg a súlyom

Én és én meg a súlyom… Elég jó kapcsolatot ápolunk, kb. 18 éves korom óta. Ekkoriban törődtem bele, hogy bizony, nem leszek soha Cindy Crawford és Claudia Schiffer törvénytelen gyermeke.

14 hetes terhesen nem kellene, hogy törődjek a súlyommal, de mivel minden nő rengeteget foglalkozik ezzel, főleg ha aggódik a babavárás következtében lerakódott plusz kilók miatt, valahogy rám is rám ragadt a súlyhisztéria, és az imént megméredzkedtem.

Én egy nagylány vagyok, és ezt szó szerint értem. 175 cm magas, 80 kg felett. Ez így is volt mindig, mióta felnőtt korba értem, és megtanultam nemcsak együtt élni vele, de szeretni a testem és az alakom. Szerencsére a sors szabályos arccal, dús keblekkel, hosszú lábakkal, és arányos testalkattal áldott meg, így mindig fel tudtam öltözni úgy, hogy palástoljam a hiányosságokat - azazhogy a többleteket -, és kiemeljem az erősségeimet.

Emellett az élet olyan párt adott nekem, aki gyönyörűnek lát, és aki mellett mindig nőnek érezhetem magam, így reggelente úgy megyek el otthonról, hogy ránevetek a tükörből visszanéző csinos nőre. Én bizony nem átallok a Balaton parton bikiniben mutatkozni, és egyáltalán nem érdekel, hogyha a férfiak - általában kopaszodó, sörhasú, szőrös hátú példányok - kegyelem kettesre pontoznak a tízfokú skálájukon. Akinek nem tetszem, az forduljon bizalommal a fal felé!

Persze az orvosoktól mindig meghallgattam, hogy kicsit fogyni kellene, biztos, ami biztos, nem tesz jót a túlsúly, pláne az egészségnek, blablabla, nos, ezt egyszer sem tudtam megúszni. Se a háziorvosnál, se az üzemorvosnál, se a belgyógyásznál, de még a fül-orr-gégésznél sem.

A nőgyógyászom az első találkozásunkkor belopta magát a szívembe azzal, mikor azt mondta, hogy teljesen mindegy, hogy hány kiló vagyok, az nem számít. És amúgy is gyönyörű tetszem lenni, meg csillagom. Rendes pasi. És ezután jöttek csak a vidám érdemek. Engem a súlyom miatt előtte még senki nem dicsért meg, míg tőle folyamatosan záporoztak a gratulációk, és a bókok, mikor kiderült, hogy az első trimeszter végére csak egy kilót híztam, a második végére négyet, és szülni mindössze nyolc kiló plusszal mentem, ami le is olvadt rólam, mire hazaértünk a kórházból.

A szoptatás során további három-négy kiló lement. Miközben a csajok azért siránkoztak, hogy nem férnek bele a 36-os farmerjukba, én örömmel konstatáltam, hogy simán jó rám az egy számmal kisebb - persze még így is 46-os - nadrág. Úgy látszik, fordítva működöm. Engem nem ért csalódás, én nem nézek magamról 18 éves kori fotókat, krokodilkönnyeket sírva, hogy jaj, akkor még milyen vékony voltam. Sose voltam vékony, és így harminc felé közeledve azt látom, ezzel a tudattal sokkal könnyebb együtt élni, mint az elveszített bombasztikus alakunk emlékével.

A mostani terhességemet dekára pontosan azzal a súllyal kezdtem, mint az előzőt. Arra számítottam, hogy ahogy az már lenni szokott, most nyilván többet fogok hízni az előzőnél. Majdnem leestem a mérlegről döbbenetemben, mikor az előbb mérlegre állván azt konstatáltam, hogy eddig fél kilónyi fogyás van a számlámon. Boldogságomban ki is bontottam egy túrórudit, azután meg még egyet. Úgy látszik, ez is fordítva megy nálam… Aztán a túrórudi majszolgatás közben rájöttem, hogy mi lehet a rejtély kulcsa. Nagyon megromlott az étvágyam ez alatt a tizennégy hét alatt.

Míg az első terhességem során néhányszor émelyegtem - azt is csak az első 10 hétben -, de alapvetően vidáman faltam a pacalt savanyú uborkával, meg a töltött káposztát tejföllel, addig ez a második egészen másképpen alakult. Míg az elsőnél a legdurvább sztori az volt, hogy egyszer majdnem hánytam az olajban sülő hal szagától, addig a mostaninál három hetet konkrétan úgy adtam elő, mint egy őrjöngő lakodalmas kutya. Már a hatodik héttől kezdve rendszeresek voltak a reggeli, sőt, még az esti rosszullétek is, amik a mai napig is tartanak.

Nem vagyok az a finnyás típus, de tegnap például, éppen raktam be a mosogatógépet, mikor legalul a fiam müzlis táljában találtam egy kis benne maradt savanyú tejet, amitől olyan heves öklendezés jött rám, hogy csak most mutasd meg formátumban tudtam a férjemnek elmagyarázni, hogy mi a problémám, és hogy legközelebb megölöm, ha nem öblíti ki, amit a csapba tesz. Szegény röhögve védekezett: „nem én voltam!” - de azért befejezte helyettem a pakolást.

A legviccesebb, hogy amikor végre jó étvággyal megkívánok valamit, közvetlenül miután megettem, rá kell ébrednem, hogy mégsem esett jól. Olyan érzésem van, mintha még órákig tartana szegény gyomromnak a szenvedéssel teli feldolgozás. Pedig én imádok enni, imádom a gasztronómiát, az ízek harmóniájának élvezetét. Remélem, hogy visszakapom… De biztos, hogy nem most. Világosan érzem, hogy a túrórudik ebben a pillanatban változtak fél téglává a gyomromban.

Szofi

Szofi , 2012. január 20.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(6 hozzászólás) 

2012 01 20. 14:55
Hű, Szofi, eddig észre sem vettem, hogy ennyivel magasabb vagy nálam! : ))))
→ válasz erre
2012 01 23. 11:07
Szofi, nekem sem tűnt fel eddig, hogy magasabb vagy nálam :)
Nagyon szeretem, ahogy írsz, mégsokilyetidenekünk! :)

Most nekem is többet mutat a mérleg két kilóval, mint alapesetben, de tartalékolok, eddig mindegyik terhességemnél hánytam, így még jól is jön a plusz a következő babánál majd :))
→ válasz erre
2012 01 23. 16:36
Szofi, aztán hamarost jobbuljál már, kár a túró rudikért :) (biztos kislááány! :) )
→ válasz erre
Összes hozzászólás (6) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?