Terhesnapló 3. - Lágyan közénk osont egy hangulat

Éva terhesnaplója lezárult, Csongor megérkezett - de nem köszönünk el tőlük, mert mostantól Éva babanaplóval fog jelentkezni. Mi pedig kiválasztottuk, ki legyen a sok jelentkező közül - akiknek ezúton is még egyszer köszönet ezért - a következő kismama, akinek várandósságát napló formájában végig kísérhetjük. És bár sok olyan bemutatkozást kaptunk, ami tetszett és így nem volt egyszerű döntés, végül Szofi naplója bizonyult a befutónak! Hogy miért, az az alábbi bemutatkozásából szerintem tökéletesen érthető - fogadjátok Őt sok szeretettel!

Hányszor, de hányszor képzeltem el azt a pillanatot, ahogyan a férjem tudtára hozom, hogy az elsőszülött gyermekünknek kistestvére lesz. A legvadabb, legsziruposabb elképzelés talán az volt, hogy a két és fél éves kisfiúnak egy táblát adok a kezébe, amire rá van írva: „Kistestvérem lesz”, és ezt az idilli képet megörökítve készíttetek neki képeslapot. A férjem pedig, könnybe lábadt szemmel ugrik a nyakamba, mikor megkapja, mikor megérti.


Képünk ez alkalommal még csak illusztráció!

Ehelyett őrjöngő dúvadként rúgtam be a hálószoba ajtaját hajnali fél hatkor - a teszt állítólag a reggeli első vizeletből mutat eredményt a leghatékonyabban -, majd az igazak álmát alvó hitvesemet rázni kezdtem, és mint egy beakadt lemez ismételgettem a csipás, csíkra nyílt szemébe, hogy „Te is látsz valamit? Te is látsz valamit?” Mint egy szélvész söpörtem körbe a szobán, hogy felkapcsoljam a nagy villanyt, a két olvasólámpát, és a biztonság kedvéért az íróasztali lámpát is, hogy jobban lássunk a novemberi sötétségben.

A férjem, az első másodpercben azt sem tudta, hogy hol van, a másodikban pánikrohamot kapott - nyilvánvalóan valami komoly baj lehet a felesége elmeállapotával -, a harmadikban pedig izgatott lelkesedéssel kezdte tanulmányozni a mindent tudó orákulumot, a terhességi tesztet. „Ha mozgatom, akkor mintha látnék egy második csíkot...”  - ezzel a mondattal indult el az élet felé második reménységünk, aki azóta már elérte a körülbelüli két centis ülőmagasságot, és a hétvége közeledtével – 10 hetesen – végre kiérdemli a megtisztelő magzat címet.

Nevetségesnek tűnne a huszonegyedik században, egy gyönyörű gyermek édesanyjaként, felvilágosult, vezető beosztásban dolgozó, 29 éves, a fővárosban élő nőként azt mondani: nem számítottam rá, hogy kisbabát várok. Hiszen egyáltalán nem védekeztünk ebben a hónapban, és a párommal valahogy üdítően, de mégis lágyan közénk osont egy hangulat, egy illat, egy érzés, amiben mindketten éreztük: most már jöhet a második, ha jönni akar.

Mégis váratlanul ért, hogy ennyi elég is a természet csodájához. Nem kezdtem el vitaminokat szedni, nem vettem ovulációs tesztet, nem hőmérőztem, még azzal sem voltam pontosan tisztában, hogy mikor volt a peteérésem. Még éppen csak rácsodálkoztam, hogy elkezdtem helyet érezni a szívem anyai rekeszében valaki másnak a kisfiamon kívül, aki eddig ott mindent maradéktalanul kitöltött. Csupán egy hónap telt el, én pedig a WC-n találtam magam hajnalban, bizonytalanul bontogatva a teszt csomagolását, senkinek sem szólva, mint egy összeesküvő, és csak nagyon-nagyon félve mertem reménykedni abban, hogy az érzékenység az illatokra és a migrénes fejfájás arra utal, hogy a következő, még el nem álmodott álmunk máris valósággá vált.

Boldog vagyok! Szeretem a férjem, imádom a kisfiam, aki két és fél éves, beszél, örül, mondókázik, és kifejezi a szeretetét. Pedig a mindennapjaink nagyon sűrűek. Felelős beosztásom miatt, mikor visszatértem a munkahelyemre, nyilván tovább számoltak velem, mint egy-másfél év. A kisfiam bölcsibe jár, és néha aggaszt, hogy milyen sok időt tölt nélkülem. Nagy, olaszos családban élünk, rengeteg a rokon, így a segítség is, de persze sok a konfliktus, a dráma, zajlik az élet. Sok barátom van, büszke vagyok rá, hogy nem vetem meg a zajos, csajos éjszakai életet még így, harminc felé közeledve sem.

Persze, tudom, hogyne tudnám, hogy most másik életszakasz vár rám. Egy olyan szakasz, amit már ismerek és szeretek. Olyan ez, mint egy szeretett helyre másodszor is elutazni. Ismerem már az útvonalat, a mérföldköveket, tudom azt, hogy melyik kanyarban merre forduljak. Éppen ezért, másodszorra lesz időm észrevenni az út mentén rügyező fákat, a délibábot a pusztában, és az összes, napfényben fürdő, ragyogó szirmú mezei virágot.

Szofi

Szofi , 2011. december 23.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(8 hozzászólás) 

2011 12 26. 13:10
Kedves Szofi! Hajár, csak így tovább az izgalmas sorokkal, legyen benne minél több örömöd, és legyen ez minden héten egy felüdülés :)
Szeretettel: Mona
→ válasz erre
2011 12 26. 22:12
Annyira jó volt olvasni, Szofi, a soraidat! Mint mindig... :D ;)
→ válasz erre
2011 12 27. 19:03
Örülök Neked, Szofi, boldogan adom át a stafétát :)
→ válasz erre
Összes hozzászólás (8) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
X