5 fontos dolog, amit megtanultam a dackorszakról és ami neked is hasznos lehet

„Nem! Nem akarom. Azért, mert nem! Most inkább nem. Nem megyek. Nem kérek. Már nem jó így...” – soroljam még? Biztosan sokatoknak ismerős a nagybetűs dackorszak időszaka, amikor nagyjából minden második mondat nemmel kezdődik, amit a gyerkőcötök felétek kommunikál. Úgy tudom, ezt a korszakot jellemzően a gyerekek 1-3 éves korukig élik legjobban, bár akad arra is példa, hogy valamilyen oknál fogva kitolódik ez az életkor határ. 


Nos, az én gyermekem határozottan az utóbbi csapatot erősíti, nála ugyanis nagyjából az ovikezdéssel egybeesve, kicsivel 3 éves kora után kezdődött a velünk való dacolás. Ahogy azt az óvodapszichológusunk is megerősítette, esetében nagy valószínűséggel közre játszik még némi idegrendszeri éretlenség, illetve az is, hogy korábban nem járt közösségbe. Gondolom nem kell ecseteljem, hogy milyen nagy pofonként éltem meg anyaként, amikor egyszerre szakadt a nyakamba az óvodai beilleszkedés, némi szeparációs szorongás és még az egyre fokozódó dackorszak is. De persze, ahogy minden életkori sajátosság, ez utóbbi is múlni, legalábbis enyhülni látszik lassacskán, ugyanakkor nagyon fontos megemlíteni, hogy idővel szülőként is képes lesz az ember belesimulni az új, de szerencsére átmeneti „élethelyzetbe”. Mindenképpen tervezem, hogy pszichológus szakértők bevonásával is lesz ennek a cikknek folytatása, hivatalos ajánlásokkal, tippekkel; felvezetőként azonban most engedjétek meg, hogy elmeséljem, miket tanultam meg a dackorszakról és annak kezeléséről a saját bőrömön, az elmúlt bő fél évben.

1)) Váratlanul jön és nem lehet felkészülni rá

Azaz minden bizonnyal fel lehet rá készülni sok-sok gyereknevelési irodalom elfogyasztásával, azonban az egészen biztos, hogy nem minden élethelyzet úgy alakul majd, ahogyan az a „nagy könyvben” megvan írva. Azért írtam, hogy váratlanul jön, mert nálunk például egy igen békés, nyári időszak után kopogtatott be az ajtón, amitől úgy éreztem, mintha leforráztak volna.

2)) Nem ciki, ha úgy érzed, képtelen vagy kezelni

Jól akarod csinálni. Tudom. Mindenki így érez ezzel kapcsolatban. Nem akarod „szar-anyának”, vagy „szar-apának” érezni magad, mert esetleg nem tudsz jól lereagálni egy-egy nehéz pillanatot. Szerintem jó, ha legtöbbször képes vagy a körülmények, vagy az aktuális szituáció ellenére is nyugodt maradni, emlékeztetni magadat arra, hogy te vagy a felnőtt, akinek képesnek kell lennie békésen, tudatosan, megértően uralni a helyzetet. Rendben van az is, ha ehhez minden alkalommal 10-ig, vagy 20-ig kell elszámolnod magadban, vagy ha azt kell mantráznod ki tudja meddig, hogy „ő még csak óvodás, nem tudja szabályozni az érzelmeit, ez az én felelősségem, ahogy az is, hogy miként viselkedem előtte”. Ugyanakkor ne ostorozd magad, ha nem mindig jön össze: te is emberből vagy, aki hibázhat. Ha így alakulna, még mindig odaállhatsz a gyereked elé és ezt mondhatod: „hibáztam”, vagy „ne haragudj, hogy felemeltem a hangomat”, „sajnálom, hogy türelmetlen voltam veled...” Nekem sokat segít, hogyha azon van a fókuszom, hogy képes vagyok a legpocsékabb pillanatban is kapcsolódni, megértéssel közeledni a gyerekemhez.

3)) Nem ciki segítséget kérni sem

És akkor az előző gondolatokhoz már hozzá is fűzném: egyáltalán nem vagy selejtes, ha mindezek nem mennek zsigerből, ösztönből, vagy ha nem mindig tudod, mikor, mire hogyan reagálj. Az viszont nagyon jó, ha képes vagy ezt felismerni, vagy beismerni magadnak és el tudod fogadni, hogy külső segítségre van szükséged a dackorszak kezeléséhez. Nem kell rögtön pánikba esni: első lépésként az is óriási segítség lehet, ha elbeszélgetsz a gyermekedről azzal az óvodapszichológussal, aki már amúgy is ismeri valamennyire a kicsit. Biztosan javasol majd egy-két trükköt, technikát, amikkel jobban tudod uralni a „káoszt”, vagy könnyebben venni a mindennapokat: ehhez egyébként általában csak te kellesz, hiszen a pszichológus első körben veled beszélget el a fennálló nehézségeitekről.

4)) Érdemes lazábbra venni a figurát

Nem baj, ha kicsit kevésbé veszed most magadra a dolgokat. Jó, ha tudatosítod, hogy a dac egyáltalán nem neked szól, vagy nem annak az aktuális valaminek, amin fennakadtatok. Csak a csíkos pulóvert hajlandó felvenni reggel, miközben te mindenáron a pirosat adnád rá? Ez legyen a legnagyobb probléma, de tényleg! Csak kézzel jó enni a ragacsos gyümölcsöt, semmiképp sem villával? Hát akkor most ez lesz, majd megmossa a kezét. Tudom, bagatell dolgok, de tényleg ilyeneken megy sokszor a vita. Ha képes vagy fejben eldönteni, hogy nem akadsz fenn minden apróságon, neked is sokkal könnyebb lesz átvészelni ezt az időszakot.

5)) Van, amihez akkor is ragaszkodnod kell, ha te is és a gyerek is „fejre állsz”

Persze vannak olyan dolgok, amikben nem tudsz és amikben nem is kell engedned. Ilyenek például a napirenddel kapcsolatos dolgok (fürdés, fekvés ideje; gyógyszerek bevétele stb), vagy hogy akkor is muszáj bekötnie magát az autóban, ha akkor éppen nem akarja, mert állítólag szorítja az öv. Szerintem jó, ha bizonyos esetekben az ember a dackorszak alatt is minden áron következetes marad, mert utána sokkal nehezebb visszaterelni a helyesnek vélt mederbe a dolgokat, ha már egyszer engedtünk valamin, amin nem kellett volna. Lehet, hogy az ilyen helyzetekben végül kénytelen-kelletlen el kell viselnünk némi ellenállást, hosszútávon mégis beérik a gyümölcse, ha kitartóak vagyunk. Plusz tipp: nekem már a kezdetektől fogva sokat segít, hogy mindig igyekszem megmagyarázni a gyerkőcnek mi miért történik: vagyis ok-okozatokat mutatni neki. Még ha kicsiként nem is mindig érti még a mondandóm lényegét, akkor is éreztethetem vele, hogy „partnerként” kezelem az élet minden területén.

K.V. , 2022. április 06.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
X Karácsonyi könyvvásár