Pszichoanalízises babák: élmények

Pszichoanalízises babák

Szile
Hidas doktor kedves volt, aranyos (bár az egy kicsit rosszul esett, hogy engem közgazdászként lerealistázott, és mikor mondtam, hogy a férjem mérnök, akkor meg megjegyezte, hogy akkor õ még realistább lehet, de sebaj, s amúgy is eléggé izgultam.
Amikor relaxálni kellett és a babára meg a méhemre koncentrálni, akkor én egyáltalán nem éreztem azt, hogy én most tényleg relaxálnék, inkább nagyon is járt az agyam. Végülis úgymond "láttam" olyan dolgokat, amelyek tényleg a terhességre utaltak, de inkább úgy éreztem, mintha csak ezt képzelném, talán egyszerûen erre gondolnék.
De azért mégis úgy jöttem el, hogy éreztem, hogy van az a kis magocska, és ez határtalanul jó volt

Kata
Maga az óra nekem hatalmas élmény, a kapcsolatfelvétel a babával egy csoda. Mivel én még a terhességem korai szakaszában olvastam a könyvet, hamar elkezdtem beszélgetni a babához, szerintem az is nagyon sokat jelent, de ami az órán történik össze sem hasonlítható ezzel. Raffai doktor egy fotelben ül, te pedig fekszel egy ágyon, õ mögötted van. Elõször megkérdezi, hogy hogy vagy, mi történt veled a múltkori találkozás óta, aztán nagyon nyugodt hangon segít abban, hogy átadd magad a testednek, kikapcsold a külvilágot. Én már eddig is csináltam relaxációs gyakorlatokat, úgyhogy ez az ellazulás könnyen megy, talán ebbõl adódóan hamar fel tudtam venni a kapcsolatot a babával.
Ez szerintem tulajdonképpen egy, a freudihoz hasonlítható analitikus állapot, amikor a benned elõjövõ érzéseket az agy képekké transzformálja és ezekben a képekben látható a baba, a méhed. Amiután megtalálom így a babát, beszélek hozzá, ezt nem hangosan, mert Raffai szerint a belsõ hang sokkal erõsebb. Nekem fontos, hogy a dokit folyamatosan tudósítsam a bennem zajló dolgokról, de ezt mindenki maga döntheti el, lehet végig csendben maradni és semmit nem kimondani is.
Az én kis Bogyókám általában alszik, néha "látom" azt, hogy pillanatokra kinyitja a szemét és "észreveszi" azt, hogy vele vagyok.
Nekem egy nagyon erõs tudatalatti szorongásom jött elõ a második alkalommal, ez az, amirõl részletesen nem szeretnék beszélni.
Nagyon fontosnak tartom, hogy Raffai doktor segítségével sikerült ezt megfogalmaznom és lelkesen várom, hogy az órákon dolgozzunk ezen, mert úgy gondolom, hogy ha "így maradnék", nagyon nehéz szülésem lenne.

A mai élményemet mindenképpen szeretném megosztani veletek, szerintem nagyon tanulságos! Most járunk a 26. héten, lassan két hónapja járunk analízisbe, nagyon szépen alakul a kommunikáció köztem és Bogyóka között, vannak kellemes és nehéz részei is, de nagyon hasznosnak érzem a Raffai doktornál töltött órákat.
Szóval, ma is éppen valami nyûgömrõl beszéltünk Bogyókával és Raffai doktor egy nagyon jókor jött mondattal új irányt adott a baba és a köztem áramló érzéseknek, szó szerint azt mondta: "Mondja meg neki, hogy nem kell a maga összes nehéz érzését neki is átélnie." ezt megmondtam neki, mire õ teljesen elképedt: hogyhogy nem, hát õ mi mást érezhetne, mint én. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy õ nem én vagyok (ismerõs, Krisztina?), õ két emberbõl lett, belõlem és az Apukájából, és lehet, hogy most csak engem érzékel intenzíven, de fontos lenne, hogy felfedezze magában mindazt, ami az Apukájából van benne. Kérte, hogy meséljek neki Apáról, néhány kedves vonását elmeséltem és úgy lett vége az órának, hogy Bogyóka próbálta ezeket befogadni. Nagyon nagy élmény volt így ott hagyni õt látni, ahogy gondolkodik és biztos vagyok benne, hogy megtalálja a helyes választ a benne felmerülõ kérdésekre és nagyon várom, hogy jövõ kedden újra beszélhessünk errõl.

Egyébként tegnap beszéltünk Kingával a mai uh-ról is. Kértem, hogy mutassa meg magát, mert nagyon szeretnénk már õt a teljes valójában elképzelni és tudni, hogy milyen néven szólíthatjuk. Miután az utóbbi két analízisen mindig kislánynak láttam õt, egyáltalán nem lepett meg, amikor a "Kinga vagy Kornél vagy?" kérdés feltételekor a Kinga név "hallatán" egy hatalmasat rúgott a pocimba...
És ma kiderült, hogy Kinga. 
Valaki kérdezte, hogy milyennek látjuk a babákat. Én egy csecsemõt látok, aki pont akkora a "lelki szemeim" elõtt, mint Kinga most. Látom, ahogy a méhemben elhelyezkedik, látom, ahogy ott bent él. Ez a kép most is elõttem van.
Raffai doki szerepével kapcsolatban: nekem azért fontos az õ jelenléte, mert számomra õ biztosítja azt a nyugalmat, hogy el tudjak jutni arra a tudati szintre, amikor a külvilág kizárásával, a testem teljes ellazításával csak a méhem rezdüléseire figyelek és azokon keresztül a kislányomra. Azt hiszem, annak, aki ilyet még nem élt át nehéz elmagyarázni, hogy ez milyen is, de az biztos, hegy nem az, amit egy külsõ segítõ jelenléte nélkül el lehetne érni. Ez egy megváltozott tudatállapot, amit nagyon jó átélni újra és újra.

A mai óra is nagyon jó volt, Kinga nagyon boldog, hogy végre tudjuk a nemét, tudjuk, hogy õ kicsoda is valójában, örül, hogy a nevén szólítjuk és hogy mindenkinek boldogság, hogy kislány. Kicsit nehéz volt túllépni ezen az eufórián, amit én is maximálisan átéreztem, mivel azonban volt egy kérdés, ami engem különösen foglalkoztatott, rákérdeztem nála. Pontosan arra, hogy õ mit kezd az én érzéseimmel. Kinga azt válaszolta, hogy a boldogságomnak nagyon örül, azt teljes mértékben átéli, ám amikor valami miatt szomorú leszek, azt nagyon nehéz nem beengednie a saját érzései közé és nem átvenni azt. Egy olyan kép jelent meg elõttem, hogy Kinga a két kezével próbál eltolni magától egy nagy, sötét színû gömböt. Végül abban maradtunk, hogy a következõ alkalomra kitalálom, hogy tudnék neki ebben segíteni és addig is mindig, amikor valami nehéz érzés fog el, figyelmeztetem arra, hogy ez nem neki és nem róla szól.
Úgy tûnik, drága kicsi lányunk meglepõ gyorsasággal feldolgozta a kicsoda is õ valójában kérdést, mára feldolgozta, hogy õ két emberbõl lett, nem csak belõlem és nagyon örül az apukájának.

Szóval elég nyomi voltam, de ennek ellenére nagy örömmel fogadtuk egymást Kingával, egymás nyakába borultunk, vagyis úgy éreztem, hogy a karjaimban tartom õt, nagyon szép, hosszú öleléssel köszöntöttük egymást. Próbáltam megbeszélni vele a sötét gömb-ügyet, ami a múlt héten abbamaradt, de éreztem, hogy õ nem nagyon pörög a kérdésre, ezért megkértem, hogy egész egyszerûen adja át nekem ezt a gömböt, majd én cipelem, neki nem kell foglalkoznia az én problémáimmal. Ezt õ elég könnyen elfogadta és úgy éreztem, mindketten megkönnyebbültünk. Én attól szabadultam meg, hogy állandóan féltettem õt akkor, amikor valami miatt elszomorodtam vagy fáradt voltam, õ pedig attól, hogy elszakadt ettõl az érzéshalmaztól.
A múlt héten voltunk dokinál és a doki mondta, hogy Kinga az uh-n észlelt méretei és a méhem kitapintott nagysága alapján kb. két héttel idõsebb az eddig tudott koránál. Kicsit félve attól, hogy sürgetésnek érzi megkérdeztem õt arról, hogy most õ tulajdonképpen mennyi idõs. Ezt a kérdést nem értette, így Raffai doktor tanácsára azt kérdeztem tõle, hogy tudja-e, hogy mikor fog megszületni. Erre azt mondta, hogy tudja és amikor megkérdeztem tõle, hogy május végén-e vagy június közepén az elõbbinél egy nagyot rúgott a pocimba és azt mondta, hogy május végén. Hihetetlen, de napra pontosan meg tudta mondani az érkezése idõpontját. Mondtam neki, hogy nem kell elõbb megszületni, de õ nagyon kemény elhatározással kötötte az ebet a karóhoz, egyre erõsködött, azt mondta, hogy õ akkor akar megszületni és kész, mert addigra már elég nagy lesz a világrajövetelhez. És innentõl egy fantasztikus kép jelent meg elõttem: a méhem hatalmas lett, Kingával együtt, nagyobb, mint én magam és ez a kép azt sugallta nekem, hogy ebbe nekem nincs beleszólásom, ha Kinga így akarja, így lesz. Raffai doktor nagyon helyes volt, azt mondta, hogy fogadjam ezt el és intézzem úgy, hogy addigra nem legyen más dolgom, mint szülni.
Nagyon jó volt ilyen elszántnak és magabiztosnak látni a lánykánkat, az Apukája is nagyon örült a jó hírnek.

Az óra megint nagyon érdekes volt, egy kiadós nátha közepén, némi fejfájással érkeztem és nagy lelkesen beszámoltam Raffai doktornak a Kinga születéséhez kapcsolódó eseményekrõl, elõkészületekrõl. Ahogy felvettük a kapcsolatot Kingával, az elsõ mondata az volt, hogy õ még nem akar megszületni. Nagyon megsajnáltam szegényt, a "karjaimba vettem" és próbáltam neki elmagyarázni, hogy az, hogy mi már ennyire várjuk az õ érkezését és ilyen rövidnek érezzük a még hátra lévõ idõt nem jelenti azt, hogy neki már meg kéne születni. Mondtam neki, hogy akkor jön a világra, amikor csak akar és hosszasan ringattam õt. Szegényke nagyon meg volt ijedve, csak az óra legvégén bújt ki a karjaimból és akkor azt mutatta meg nagy, fizikailag és érezhetõ attrakciók közben, hogy milyen jól érzi magát a méhemben. Az óra végére úgy érzem, sikerült megnyugtatnom õt, azóta mindig, amikor a születésérõl álmodozom, elmondom neki, hogy ez nem arról szól, hogy már meg kéne születnie. 

A tegnapi óra megint csak nagyon szép volt, bár rosszul indult, a bús-borongós idõben nagyon álmosnak éreztem magam. Amikor felvettük a kapcsolatot, Kingus éppen az álom és az ébrenlét határán volt, hagytam, hogy eldöntse, mit szeretne csinálni. Elaludt. Az alvása közben végig a karjaimban tartottam õt, hatalmas szeretet sugároztam felé, közvetítettem az apukája imádatát is és jó alaposan megnéztem a kis porcikáit magamnak, nagyon jó volt. Aztán körülnéztem kicsit a méhemben is, hogy milyen is Kinga lakosztálya, ez is nagyon megnyugtató érzés volt látni. Aztán az óra vége elõtt 6 perccel Kingus felébredt és úgy láttam õt, mintha jót lubickolna egy gyönyörû; tiszta vízben. Nagyon nagy szeretet sugárzott felém. Megkérdeztem, hogy sikerült-e feldolgoznia a múltkori születéssel kapcsolatos traumát és azt mondta, hogy igen, elhiszi nekem, hogy az õ kezében van a döntés, hogy mikor akar megszületni, de azért hallja ám, amikor a Papijával arról álmodozunk, hogy milyen lesz, amikor õ már kint lesz. Mondtam neki, hogy már nagyon várjuk, ettõl van ez az állandó beszédtémánk. Nagyon feltöltõdve és hatalmas boldogságban búcsúztam el tõle.

Szóval Kingus az elején aludt, aztán néha felébredt, rám mosolygott és visszaaludt. Én csak néztem, csodáltam õt és próbáltam felé sugározni, hogy milyen jó, hogy itt van a testemben, mekkora öröm ezt minden nap újra és újra megtapasztalni és érezni.
Aztán felébredt és megkérdezte, hogy kik azok a gyerekek, akiket mostanában a karomban tartok és szeretgetek. (A barátnõm kislánya és az unokatesóm kisfia) És hogy õket miért szeretem. Mondta, hogy azért, mert nagyon helyes gyerekek és hogy majd ha megszületik, õt is így fogom tartani a karomban, ahogy õket és hogy õt is nagyon-nagyon szeretem.
És ekkor jött újra a nyakamba csimpaszkodás, ami a múltkor is volt, Kingus nagyon hevesen elmondta, hogy õ még nem akar megszületni. És úgy tûnt, hiába magyarázom el neki, hogy még nem is kell, nem hitte el nekem, nagyon pánikolt a kis drága. Kérdeztem Raffait, hogy hogyan segíthetnék rajta és nagyon elgondolkodtató választ kaptam: mivel a gondolataim sokat járnak a szülés és a Kingus megszületése idõszakon, õ ezt érzi. És hogy gondolkodjak el a következõ órára, hogy miért szaladok ennyire elõre az idõben és miért nem a jelen kapcsolatot építem Kingával.

Cili2, persze, hogy ezt mondogatom neki, írtam is, de képzeld, annyira pánikol, hogy nagyon okosan bólogat, hogy persze, érti, de aztán újra rátör ez az érzés. Raffai szerint attól, hogy nekem állandóan ezen jár az eszem és nem a mának élek, hanem a jövõbe merengek... Egyébként a jövõbe tekintés okainak egy részét én is normálisnak tartom vagy legalábbis érthetõnek, de azért vannak közte olyanok is, amik a félelmeimbõl adódnak (pl. látni szeretném már, hogy minden ép, egyben van, épp akkora, stb.) és ezek eddig csak tudat alatt motoszkáltak a fejemben. Márpedig Kingus ezeket is érzi, és a félelmek neki biztosan még félelmetesebbek.

Ma nagy várakozással mentem, hiszen az elmúlt hetem mással sem telt, mint annak "felderítésével", hogy mi a fene okozza bennem Kinga születésének sürgetését. Végül is két dologra jöttem rá, két olyanra, ami tartósan is a felszínen maradt: egyrészt nagyon várom már, hogy megláthassam õt és végre biztos legyek benne, hogy minden ép, pont akkora, stb. A másik pedig a saját születésemre vezethetõ vissza: az egész életemben mindig az elõttem levõ dolgokra készültem teljes intenzitással, ahelyett, hogy az adott pillanatokat, helyzeteket elveztem volna és ez attól van, hogy amikor én születtem nagyon túl akartam már lenni az egészen. Azt nem mondom, hogy elmúlt belõlem a sürgetõ érzés, de azóta, amióta kimondtam, próbálom kordában tartani és kíváncsi voltam, hogy Kinga mit érzett meg ebbõl.
De hogy ne legyen egyszerû az élet, most járok ugye az otthonszülés felkészítõre és ma a Geréb Ági beszélt nagyon profin, okosan, élvezetesen, de persze bennem ettõl függetlenül elõjöttek a szokásos izgalmak, hogy vajon Kingussal minden rendben van-e. Így érkeztem az órára, és a kapcsolatfelvétel elején egy nagyon érdekes képet láttam: Kinga vagányan állt és azt a bizonyos sötét gömböt próbálta eltartani magától, amirõl még a múltkorjában kiderült, hogy az én nehéz érzéseimet szimbolizálja. Nem volt könnyû félretenni a gömböt, és amikor végre nagy nehezen sikerült, Kinga elkezdett ficánkolni és nagyon boldognak, egészségesnek tûnt, olyan volt, mintha produkálta volna magát, meg is beszéltük R-val, hogy ezt az én megnyugtatásomra tette. Nagyon helyes volt, kicsi életvidám tündér. Aztán kicsit megállt és akkor meg az Apukájáról kezdett el áradozni, hogy mennyire szereti és mennyire közel érzi magához és mennyire örül mindig, ha meghallja a hangját és megérzi a kezét. A héten megyek még egyszer, mert a jövõ héttõl már úgyis kétszer fogok járni egy héten, kezdõdik a búcsúzkodás...

Most voltam megint órán, de most már kétszer járunk egy héten, mert közeledik a nagynap. Szóval csütörtökön is voltam, akkor éppen nagyon boldog volt Kinga, mert végre sikerült a vele kapcsolatos aggodalmaimat a lehetõ; legjobban levenni a válláról, rájöttem, hogy mindaz, ami miatt aggódom még az elsõ babának szól, aki 7 hetesen halt el közvetlenül Kinga fogantatása elõtt.
Ma mikor elõször megláttam Kingát egy várótermi padon ült és látszott rajta, hogy valamit nagyon vár. Elmondta, hogy most már teljesen részese a késülõdésünknek, annak, ahogy õt várjuk. Eddig csak kívülrõl figyelte ezt, de most már minden pillanatát átérzi. Mondtam neki, hogy ez nagyon jó, de nyugodtan készülõdjön csak, akkor születik meg, amikor akar, õ dönti el ezt a kérdést.
Utána kicsit elszomorodott és mondta, hogy nagyon szomorú a testvére elvesztése miatt és hogy úgy érzi, nem tud megbirkózni ezzel a problémával, segítsek neki. Persze nagyon meglepõdtem, mert én sem vagyok túl okos ebben a témában. A karomba vettem és elmondtam neki, hogy én is szomorú vagyok emiatt. Raffai mondta, hogy igazából a gyászt nekem is és Kingának is magunkban kell megélnünk és hogy ebben nagyon nehéz segíteni neki. Ekkor Kinga azt kérdezte, hogy mondjam el, milyen az, amikor valaki meghal. Elmondtam neki, hogy akkor nem láthatjuk többé az illetõ; arcát, kezét, mosolyát, de ha szerettük õt, akkor mindig emlékezni fogunk rá és a gondolatainkban továbbra is velünk él majd. Ettõl Kinga megnyugodott kicsit és játszani kezdett. Így ért véget az óra.

Csütörtökön nem tudtam elmenni az órára, ma pedig elkezdtük az elbúcsúzást, ami nagyon érdekesnek és szépnek ígérkezik. Minden órán innentõl kezdve a születésre fogunk felkészülni. Az óra menete annyiban változott, hogy Raffai felolvas egy szöveget, minden órán mást és én, ha egyetértek vele, azt mondom el Kingának. A mai szöveg arról szólt, hogy bizonyára már õ is érzi, hogy hamarosan meg fog születni és hogy ez valójában azt jelenti, hogy kibújik a hasamból és az életünk innentõl kezdve egy új közös térben fog folytatódni. Nem fogunk elszakadni egymástól, csak máshol, másképp folytatódik a kapcsolatunk. Kinga azt mondta, hogy õ ezt mar tudja, hogy így lesz, de igazából nagyon fél a kibújástól. Mondtam neki, hogy legyen nyugodt, azt is el fogom neki mondani, hogy hogyan fog kibújni és hogy biztos vagyok benn, hogy az õ teste és az enyém nagyon jól fog majd együttmûködni. Ekkor megkérdezte, hogy mi az a test. Elmondtam neki, hogy a keze, a lába, a hasija, a feje, a popsija, amikkel eddig talán csak játszott. Éppen azt kezdtem el mesélni neki, hogy a megszületéséig még milyen vizsgálatok várnak ránk, amikor véget ért az óra. Majd csütörtökön innen folytatjuk.

Én olyan mély szintre nem nagyon tudok egyedül eljutni, mint az órán. Mostanában egyre könnyebben megy, de csak rövid idõkre és akkor is inkább Kingus aktuális hogyléte felöl érdeklõdöm + elmesélem neki, hogy éppen hol vagyunk, mit csinálunk. De ez is csak az utóbbi idõben történik, néhány hete. Másrészt én azt a fajta kapcsolatépítést fontosnak tartom a megszokott keretek között tartani, mert így csak addig fogok kommunikálni vele, amíg meg nem szülteik. Ami utána jön szerintem fontos, hogy ettõl jól elkülönüljön a saját gondolataimban is.

Folytatódik a búcsúzkodás, ma volt az utolsó óra, ami az "elválás" lelki részére készített fel bennünket. A múltkoriról sem írtam még, akkor az óra nagy része arról szólt, hogy Kinga mérgelõdött, amiért annyit aggódtam miatta és közben nem is igazán neki szólt ez az egész. Megnyugtattam és meghallgattam a sirámait, és nagyon örültem, hogy ilyen õszintén megmutatta az érzéseit.
Ma pedig arról szólt az óra, hogy külön-külön mindketten visszaemlékeztünk a várandósság idejére. Kinga azt kérte, hogy meséljem el neki, mi történt addig, amíg elkezdtünk Raffaihoz járni, mert onnantól õ is emlékszik mindenre. Elmeséltem neki, és nagyon érdekes volt, mert a nagyobb eseményekre õ is emlékezett. Onnantól pedig külön folyt az emlékezés. A következõ órától már magára a születésre fogunk felkészülni.

Krisztina
Arra gondoltam, leírom ide nektek a saját tapasztalataimat és kétségeimet a kapcsolatanalízissel kapcsolatban. Amikor elõször mentem a foglalkozásra, már kezdtem elbizonytalanodni, valóban szükségem van-e az analízisre, mert ugye már van egy kisfiam, akivel kezdettõl nagyon jó a kapcsolatom, és ezzel a második babámmal meg ösztönösen megtaláltam a kapcsolatot már a fogantatása után pár nappal. Ezenkívül a környezetem, barátok, sõt, a férjem is szükségtelennek tartotta a kapcsolatanalízist. Én is sokat töprengtem, milyen pluszt fog majd adni ez a foglalkozás, de úgy gondoltam, mindenképp ki szeretném próbálni, elsõsorban egy traumamentes szülés érdekében.
Az elsõ órán máris tapasztaltam a különbséget aközött, amikor én magam foglalkoztam a babával, illetve amikor kapcsolatanalízis keretében történt mindez. Amikor otthon magam próbáltam kapcsolatba lépni a babámmal, akkor csak érzelmeket tudtunk cserélni egymással. Vagyis szeretetet sugároztam felé, és éreztem, hogy õ is visszasugározza ezt énfelém. Ez nagyszerû érzés volt, fõleg, mert TUDTAM, éreztem, hogy a kapcsolat valóban kétirányú, vagyis érzékeltem a babám reakcióit. Volt olyan is, amikor hiába sugároztam a szeretetet felé, neki nem volt kedve válaszolni, így meg tudtam különböztetni azokat az alkalmakat, amikor tényleg reagált a babám azoktól, amikor csak én szerettem volna, ha reagál.
A kapcsolatanalízisen is így kezdtem a kapcsolatfelvételt a babámmal, hogy szeretetet sugároztam felé, és azonnal válaszolt is. Ami megdöbbentett, az az volt, hogy ezúttal gondolatokat is sugárzott felém. Zavarbaejtõ gondolatokat. Megkérdezte például, hogy az apja szereti-e. (Érdekes módon elõzõ este a férjem tett egy olyan kijelentést egy hisztis kifakadásom után, hogy ez a baba miatt van, miatta vagyok ilyen ingerlékeny.) Aztán megkérdezte, egyek vagyunk-e. Hazudni már ilyenkor se szabad a babának, így aztán azt feleltem, nem, de nagyon szeretem, és mindaddig vele maradok, amíg csak akarja, amíg szüksége van rám.
A babának legkésõbb a születésekor meg kell emésztenie, hogy nem azonos az édesanyjával, különben pszichés problémák merülnek fel benne a késõbbiek során. Ha a baba már magzat korában meg tudja emészteni és le tudja küzdeni azt a traumát, amit ez a tény benne óhatatlanul kelt, akkor a szülés megpróbáltatása kevésbé fogja megviselni (nem a születésekor kell még ezzel is megbirkóznia).
Most biztos felmerül bennetek a kérdés, vajon hogyan zajlott ez a kommunikáció a babám és köztem, és honnan tudom, hogy nemcsak saját magammal beszélgettem.
Nehéz ezt szavakkal megfogalmazni, mert a kommunikáció gondolati úton történt. Ha van gondolatátvitel, az ilyen lehet. Én gondolatokat fogtam fel a babám felõl, és saját magam fogalmaztam meg. Sokszor beletelik kis idõ, amíg meg tudom fogalmazni magamban a babám gondolatait. Néha elõször csak érzetek formájában kapom meg, pl. szorongás, felrémlõ képek és reakciók a babámtól, aztán lassan körvonalazódik a valódi mondanivaló, és érzem, amikor helyesen fogtam fel a baba mondanivalóját - mintha pozitív visszajelzést kapnék tõle, hogy igen, ezt akartam mondani, kérdezni.
Hogy nem magammal beszélgetek, arra bizonyíték számomra a babám viselkedése, pl. ezután a trauma után, amit a "nem vagyunk egyek" felfedezése okozott (akkor én még nem éreztem, hogy ez trauma neki), a következõ héten végig nyomott volt a hangulatom, kellemetlenül éreztem magam, szorongásos álmaim voltak, amelyeket semmilyen külsõ hatásra nem tudtam ráfogni.
A következõ foglalkozáson még mindig nem sejtettem, hogy a babám szorongása vetült át belém. Az viszont azonnal feltûnt a kapcsolatfelvételnél, hogy a babám szokatlanul heves ragaszkodással fordult felém. Mintha csimpaszkodott volna a nyakamba, olyan érzelmi vihart zúdítva rám, hogy sírni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy még nem dolgozta fel, hogy nem vagyunk egyek. Ezen a foglalkozáson végig vigasztaltam õt, és próbáltam erõsíteni az önbizalmát, azt sugalltam felé, hogy õ külön egyéniségként is értékes, pótolhatatlan, szeretetre méltó lény, akit én feltétel nélkül szeretek. Olyan furcsa módon közvetítettem neki ezeket a gondolatokat, mintha én egy tükör lennék, amelyen keresztül õ, a babám láthatja magát, és éreztem, hogy tetszik neki, amit lát, kezdi õ is elfogadni magát. Már nem "csimpaszkodott" annyira, éreztem, hogy gondolkodik, emészti a hallottakat. Sajnos az a foglalkozás nagyon hamar elrepült, és a búcsúzáskor még rémületet éreztem átsuhanni a babám gondolatain, nem szívesen eresztett el.
Utána még pár napig kellemetlen volt a hangulatom, de próbáltam sokat foglalkozni a babával, szeretgettem, játszottam vele, és az egyik reggel arra ébredtem, hogy újra visszaköltözött a derû a pocakomba, és így belém is. A szorongásos álmaim is megszûntek.
A következõ foglalkozás igazolta a megérzésem. Amikor felvettem a kapcsolatot a babámmal, mintha egy lelkileg sokkal érettebb baba lett volna, és már nem ragaszkodott annyira. Ennek nagyon örültem. Látszott rajta, hogy még élvezi is önálló egyéniségét. Elõjött viszont egy újabb kérdéssel, ami ismét zavarba ejtett, mert azt próbáltam magamban is az agyam leghátsó zugába számûzni. Elõször azt a gondolatot közvetítette felém a baba, hogy szeretne olyan okos, ügyes, szép nagyfiú lenni, mint Olivér fiam. Miután megvizsgáltam ezt a gondolatot, és próbáltam rájönni, mi állhat mögötte, megdöbbentem. A babám érzékelte a bennem a nagyfiamról élõ idealizált gyerekképet, és úgy érezte, azt várom el tõle, hogy õ is ilyen legyen, és ha mélyen magamba nézek, igaza is volt (gondolatban korábban már felmerült bennem, hogy mi lesz, ha a második gyermekem nem lesz olyan "tökéletes", mint az elsõ, fogom-e tudni õt ugyanúgy szeretni stb.). Ezen a foglalkozáson megpróbáltam elõször magamban tisztázni õszintén, hogy a babámat feltétel nélkül elfogadom úgy, ahogy van, és nem fogom összehasonlítgatni Olivérrel. Persze ezt mindigis így gondoltam, de más tudatosan így gondolni, és megint más ténylegesen, õszintén, teljes szívbõl el is fogadni és megvalósítani ezt a dolgot. Tehát elõször magamban tisztáztam, mert a baba megérzi, ha nem õszinte gondolatot sugárzunk feléje, hanem "csak mondjuk", amit helyesnek tartunk.
Ezen az órán végül sikerült tudatnom a babámmal, hogy úgy szeretem õt, ahogy van, feltétel nélkül, tiszta szívvel. Ez alkalommal mosolyogva búcsúztunk el egymástól az óra végén.
Azért írtam le ezeket a saját tapasztalatokat, hogy láthassátok, egy nagyon várt, tervezett babának is lehetnek oldásra váró feszültségei, traumái, amirõl az anyuka nem is gondolná, hogy léteznek. És tudunk segíteni a babának ezek feldolgozásában. Én õszintén hiszek benne, hogy ezek a kapcsolatteremtõ órák nem hiábavalóak, és segíteni fogják a babámat abban, hogy traumamentes, kiegyensúlyozott, boldog gyermek lehessen.

Én is voltam kapcsolatanalízisen hétfõn. Én a koraszüléstõl való félelmemben nem térek ki a szülés és elválás témakörére még a babámmal, Dominikkal, ha erre terelõdnek a gondolataink, mindig lezárom, hogy errõl majd beszélünk, ha eljön az ideje. Dominik egyelõre még ott tart, hogy nagyon szeret odabenn lenni. Már észrevette, hogy egyre kisebb a helye odabenn (már a 33. héten vagyok), és csak azért aggódott picit, mi lesz, ha már akkora lesz, hogy nem fog elférni. Persze megnyugtattam, hogy akkor majd más formában folytatódik a kapcsolatunk, és ezt még meg fogjuk beszélni. Egyébként Dominik minden kapcsolatanalízises foglalkozáson egyre érettebbnek és öntudatosabbnak látszik, aminek nagyon örülök.

Voltam tegnap Raffainál, és képzeljétek, az én Dominikom az EGÉSZ órát átaludta! Ilyen még nem történt eddig. Viszont Raffai mondta, hogy így is felfogja a baba, amit sugallok felé, így aztán megnyugtató, szeretetteljes gondolatokat küldtem neki, miközben átéreztem a mély és önfeledt álmát, szinte éreztem, ahogy növekszik, fejlõdik a pocakomban. Azt is éreztem, hogy minden rendben vele, gondtalan és jól érzi magát, és hogy most minden energiáját a növekedésre fordítja.

Traumája továbbra sincs, viszont nagyon nem akar tudomást venni arról, hogy egyszer majd meg kell születnie. (Kata Kingájával ellentétben Dominik nem értette, mire akarok kilyukadni, amikor megkérdeztem tõle tegnap, hogy tudja-e mikor fog megszületni.) Nem igazán értette, miért akarom õt már a karjaimban látni, õ úgy érzi, ennél közelebb nem is lehetnénk egymáshoz, és nem értette, mit jelent "látni". (Na, ezt nem is sikerült pontosan elmagyaráznom neki.) Most elõször vettem észre, hogy Dominik az analízis alatt odafigyel arra is, amit Raffai mond, és többnyire fel is fogja (gondolom rajtam keresztül). Amikor meséltem Dominiknak, hogy a nagytestvére, Olivér mennyire örült, amikor a napokban látta õt a csupasz hasamon keresztül mocorogni, Dominik nagyon felvidult, és megkérdezte, hogy "Amikor így csináltam?", és közben éreztem, hogy ugyanúgy kinyomja a hasfalam, mint akkor.
Úgy érzem, most (az utóbbi héten) nagyot fejlõdött Dominik szellemileg. Annál is inkább, mert képzeljétek, Dominik ma reggel magától felvette velem a kapcsolatot. Éppen reggeliztünk Olivér fiammal, egészen máshol járt az eszem, azt hiszem éppen beszélgettem Olivérrel, mikor éreztem egy nagyon határozott "külsõ" gondolatot a fejemben, hogy "itt vagyok, felébredtem, és jól érzem magam", majd kisvártatva elkezdett mocorogni. Engem még most is bámulatba ejt, hogy ilyenek történnek velem.
Ildi, lehet, hogy mégis megtanulható a kommunikáció a babával, legalábbis nekem most elõször sikerült gondolatokat is váltanom Dominikkal külsõ segítség nélkül. Persze az is lehet, hogy "embere" és "babája" válogatja, szóval lehet, hogy nem mindenkinek, és nem minden babával sikerül (mint ahogy Olivérrel annak idején nekem se).

Mi már elkezdtük a szülésre/születésre felkészítõ "búcsúzós" órákat Dominikkal. Szerdán volt az elsõ. Ez abból áll, hogy minden óra azzal kezdõdik, hogy Raffai felolvas egy elõre összeállított szöveget, amit aztán kapcsolatanalízis során tudatok a babámmal (miközben Raffai lassan olvassa fel a mondandót). Ezután megy minden a régi szerint. Dominik elõször annyira szomorú volt a "búcsú" miatt, hogy én magam is elkezdtem bõgni. Aztán lassan megnyugodott, elõször erõsen gondolkodott a hallottakon, aztán kíváncsisággal próbálta "elhessegetni a szomorúságát", végül aztán úgy érzem, valamennyire elkezdett napirendre térni felette, és legnagyobb örömömre nem belém csimpaszkodással és pánikszerû ragaszkodással reagált, inkább önállóan próbálta feldolgozni a hallottakat. Érdekes volt érezni, hogy "fordítom át" Dominik nyelvére azt, amit Raffai mondott, tényleg a tolmácsoláshoz hasonló érzés volt, mintha egy másik, érzelmekbõl és képekbõl összetevõdõ nyelvre raktam volna át a mondottakat Dominik számára. Dominik pedig végig feszülten figyelt. Nagyon izgalmas és érdekes érzés volt!

Cili2
Tehát én még csak 3 alkalommal voltam babaanalízisen, mindezt 4 hét alatt, tehát nem túl sûrûn, és a picurkám még csak 17. hetes.
A mi eddigi kapcsolatunk nem szavakban megfogalmazódó kommunikáció volt, hanem én elõttem jelentek meg képek, képzetek. Mindig mondom is R.-nek, hogy lehet, hogy csak azért, mert különbözõ könyvekben láthattam ilyesmi képeket? Õszerinte viszont az ilyen racionális ellenõrzõ gondolatokat mindig ki kell zárni, és ami kép jön, az a baba és az én közremûködésünk eredménye, vagyis csak azt láthatom, amit a baba is láttatni akar. Az elsõ alkalommal a méhem egy elkülönült kis gömbkent jelent meg, amely leginkább homályos volt, néhol pedig átsejlett rajta némi testszerû dolog, bár ezt nem láttam pontosan. Mindenestre ezt simogattam, közben és elõtte pedig fizikai bizsergést éreztem ugyanott. R. szerint ezt azért láthattam így, mert a baba már hagyta magát elkülönült lényként láttatni, vagyis már feldolgozta azt, hogy mi két külön lény vagyunk.
Második alkalommal megint bejött ez a gömb, homályos volt, aztán kezdtem egy bizonyos részén belátni a belsejébe. És láttam egy kis édes bébi pofit, meg orrocskát, de olyan közelrõl, hogy semmi mást nem is láttam. Aztán boldogan ram mosolygott. A további test részeit nem igen láttam, bár késõbb az arcát szinte teljesen. A vége fele még röviden láttam az egész testet egy picit, a lábai fel voltak "hajtva" és mintha a nemét is láttam volna. De ebben nem vagyok biztos. Ezt amúgy még nem tudom más forrásból (UH-ról). Aztán egyszer csak mintha elaludt volna, én meg békésen vele voltam. A 3. alkalommal egy kis idõ után megint ugyanitt folytatódott a dolog, láttam a gömböt, ami egy foltban nem volt csak homályos, és ott beláttam az arcocskájára. Láttam, hogy figyel. Én persze gondolatban beszélek hozzá, de még sosem éreztem az õ gondolatai megfogalmazódását. Késõbb a gömb egy másik része vált átlátszóvá, ott pedig láttam a lábacskáit. Mindeközben fizikailag is éreztem olyan kis tapogató mozgásokat, amilyeneket máskor is szoktam. A testét egészben viszont nem láttam. Megölelgettem, aztán késõbb egyszer az egész testét egyben láttam már. Ez alkalommal eddig meg nem mosolygott, de aztán hirtelen elvigyorodott, és a két kezét 2x kinyújtotta elõre és kitárta a tenyereit. Eközben minden olyan napsütötte színt öltött. Aztán megöleltem, megfogtam a kis kezeit. Késõbb elkomorodott, és szinte teljesen elhomályosodott a gömb. R. szerint azért, mert tudja, hogy csak 2 hét múlva jövök újra. Hát én nem tudom. Mindenesetre mondtam neki, hogy õ mindig velem van és talán közben is tudunk kapcsolatot teremteni.

Szóval ezeket láttam eddig, de racionális agyammal sosem vagyok teljesen biztos, hogy ez valóban így történt, vagy pedig a sok olvasott könyv, látott kép hatása alapján látom mindezt. Kérdeztem R.-t, hogy én miért nem tudok vele ténylegesen kommunikálni, mint mások, nem csak látni õt. R. szerint talán, mert ritkán járok, és lehet, hogy fogok tudni, lehet, hogy sosem...
Én az egészet kísérletként kezdtem el, nyitott vagyok bármilyen tapasztalatra, meglátjuk, mi lesz, bár az igaz, hogy az egyes foglalkozásokon mindig egy kicsit tovább jutunk.

Az analízisen látott baba képe szerintem nagyjából megfelelhet egy ilyen korú magzatka fejlõdési fokának. Ezt a különbözõ könyvekben látott fényképek alapján feltételezem. Ekkorra már különben teljesen ki van fejlõdve (most ne érts félre, tudod, hogy értem: emberke "alakú", kifejlõdtek a kezecskéi, ujjacskái, szemöldöke stb, bár úgy tudom, a szeme pl. meg zárva van; ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nincs meg "teljességgel" kifejlõdve, tehát kinn még nem tudna élni), csak még kisebb, soványabb és a bõre pl. nagyon vékony, áttetszõ, és mint olvasom, finom szõr szerû dolog borítja. Tehát kb. ilyennek láttam én is, bár a szõr-pihe nélkül. Korábban már megfogalmaztam, nem tudom, mindez valós látás volt-e, vagy a könyvekben látott képek által alátámasztott, nem szándékos képzelõdés.

Szombaton nekem is új fázisba lépett az analízises kapcsolatom Bébikémmel. Most egybõl elõjött a már ismert gomb, de most egyáltalán nem volt homályos, teljesen jól láttam benne Bébit. Aztán nagyon hamar egy spontán gondolatomra, amikor átölelve tartottam és csak úgy magamnak azt mondtam, milyen jó is együtt, egyszer csak elöntött egy érzelem hullám, de nem a saját érzelmem volt, hanem valahogy "megcsapott". Most már tudom, milyen lehetett Krisztinának még az analízis elõtti rendszeres kommunikációja Dominikkal.
Szóval aztán szinte végig a karomban tartottam és az érzelemhullámos dolog majdnem egyfolytában megismétlõdött, de akkor már szándékosan tettem fel kérdéseket. Kb. a kérdések 65-70%-ára jött ilyen válasz, ezt én (R. egyetértésével) igennek vettem minden esetben és R. tanácsára mindig meg is erõsítettem Bébikének, hogy észleltem a reakcióját és igennek veszem. A többi kérdésre nem jött ilyen válasz, ezeket nemnek vettem vagy úgy, hogy még nem érett meg erre a témára. Egyszer megkérdeztem arról, van-e neki kérdése, és azt "mondta" igen, de persze ezzel a csak "igen" kommunikációval én meg az õ konkrét kérdéseit nem tudom érzékelni, de szerintem innen már gyors lesz. A feltett kérdéseim, amikre igennel válaszolt pl. ilyenek voltak: jól érzi-e magát ott bent, megérti-e, hogy még ugyanennyi ideig ott kell maradnia, ismeri-e a papáját és tudja-e, hogy õ is mennyire szereti, stb. Az egész annyira intenzív és gyors volt és annyira hirtelen, váratlanul ért (mert már amúgy is 2 hete voltam legutóbb), hogy közben el is sírtam magam. Aztán amikor el kellett "búcsúznunk", kérdeztem, megérti-e és hogy OK-e, hogy most búcsúzunk, de nemsokára megint találkozunk, erre megint igennel válaszolt.
Szóval ez az egész nagyon nagy élmény volt számomra, annyira közel éreztem magamhoz, és most is közelebb érzem, mint korábban.

Nálunk amúgy mostanában annyi történt - otthon, nem R.-nál -, hogy megtudtam, hogy Dávid egyrészt örül, hogy majd meg fog születni, másrészt ugyanakkor szomorú is, mert nagyon szeret ott benn lenni. A másik érdekes dolog pedig az volt, hogy egyszer spontán mondtam neki, hogy hasonlít a papájára (ez biztos hülyeség, de amikor magam elõtt látom, számomra tényleg mindig rá hasonlít). Erre teljesen meglepetésszerûen tiltakozni kezdett. Aztán megfejtettem: úgy hitte, hogy mivel mi egy testben vagyunk, õ és én némileg egyek vagyunk, tehát õ rám hasonlít. Aztán elmeséltem neki, hogy félig belõlem és félig a papából "származik". Ez megnyugtatta.

Csicsó
Születés után, az elsõ hat hónapban nem is volt semmi problémánk, probléma alatt olyasmit értek, ami egy csecsemõvel merülhet fel "normálisan" a mindennapokban. Lilus nem sírt, nem fájt semmije...
Hihetetlenül angyali kislány volt. Olyan, aminek az analízis során láttam.
Félév elteltével azonban az esti lefekvéskor, szoptatás után felébredt és sírdogált rendszeresen.
Annak idején ezért is nyitottam a topicot, hogy találkozhassam hasonló problémával küszködõ mamákkal, akiknél ott van a háttérben az analízis.
Végül beszéltem Raffai doktor úrral is, õ azt tanácsolta, beszéljem meg Lilivel.
Annak idején, mikor nálunk járt - születés után minden babát meglátogat - elhangzott ugyan, hogy a kommunikáció, ami a terhesség során kialakult közöttünk, folytatható, csak most már "hangosan", de ezt akkor nem vettem komolyan.
Elmagyarázta, hogy Lilus ebben a korban azt hiszi, hogy amit képzel rólam, az meg is történik. Hogy például, ha kimegyek a szobából, akkor már nem is létezem. És ettõl fél esténként.
Még aznap elmeséltem Lilusnak szoptatás közben, hogy én mindig vagyok, akkor is , ha nem lát, stb.
Meg még két napig.
Harmadik naptól újra békésen aludt el.
A történet azoknak szól, akik analízisre járnak, hogy tudják, milyen jó is lesz szülés után is.
Azoknak is, akik most szülnek és hiányzik nekik az analízis.
És persze a kérdést feltevõknek is, akiket mint kívülállókat érdeket a téma.

Magdi
Mikor a kislányomat vártam, magunk is részt vettünk a kapcsolat analízisben.
Sohasem felejtem el az elsõ ülések (fekvések) egyikén megéreztem a szívdobogását kisgyermekemnek, akit akkor még nagyon gyorsan pulzáló energiacsomagnak tapasztaltam (16 hét körül).
A találkozások ünnepnappá varázsolták a megszokott életemet. Olyan volt, mint az elsõ szerelem, kapcsolatunk sokszínûsége, változatossága meglepetéseket okozott.
Hétköznap is ha valamiért feszülten, idegesen viselkedett, „lemerültem" hozzá, és megnyugtattam.