Budapest kismama szemmel

Budapest kismama szemmel
	Nem, nemcsak a mostanában nagyon felkapott témáról szerettem volna írni. Nem, nemcsak arról, hogy milyen nehéz közlekedni Pesten a járdákra parkoló autóktól, hogy a metróba lehetetlen lejutni egy 15 kilós babakocsival benne egy felöltöztetve minimum 5 kilós bébivel. Amikor megtudtam, hogy gyermeket hordok a szívem alatt, felvetõdött bennem is - sok más kismama barátnõmhöz hasonlóan - hogy lehet, hogy le kéne költözni vidékre egy idõre a szülõkhöz, azaz a leendõ nagyszülõkhöz. Ott jobb a levegõ, nincs az a nagy rohanás, stressz, mint itt. A sok elõny ellenére én itt maradtam, és utólag elmondhatom, nem bántam meg. Sokszor mondjuk, hogy ez egy embertelen város, hogy még a szomszédainkat sem ismerjük. De a helyzet szinte varázsütésre megváltozott, amint látszani kezdett rajtam, hogy áldott állapotban vagyok.
	Nemcsak a szomszédok, de vadidegen emberek is egészen másként viselkedtek. Segítõkészek voltak, nem lökdösõdtek a tömegközlekedési eszközökön, mindenki rám mosolygott, kedvesen érdeklõdött. Nem egy, nem két fiatal és idõs is felállt a zsúfolt villamoson, buszon, hogy átadja a helyét, illetve amióta megszületett a kislányunk minden utazásunkkor van valaki, aki segít feltenni a jármûre a nagy méretû és nehéz babakocsit. Az emberek segítõkészségét mi sem példázza jobban, mint az alábbi fotó, ahol azon kínai étterem tulajdonosnõje található, ahol gyakorta ebédeltem, és amikor észrevette, hogy lassan kihûl az ételem, mert a baba sírdogál, és emiatt nem tudom megenni, felajánlotta, hogy Õ szívesen dajkálja, hiszen 8 gyerek és közel 20 unoka után van gyakorlata a gyerekek elringatásában. De azt hiszem az emberek segítõkészségével kapcsolatban a legmegdöbbentõbb tapasztalatom egy jól öltözött fiatalemberrel kapcsolatos. 4 hónapos volt a kislányom, amikor úgy döntöttem itt az idõ, kipróbálom milyen a közlekedés kenguruval. Gyerek tehát a mellkasomon a kenguruban, hátamon a hátizsák, benne a váratlan helyzetek megoldására pelenka, popsi törlõ, tiszta ruha és egyéb apróságok, jobb kezemben pedig egy bevásárlószatyor benne az aznapi vacsora alapanyagai.
	Szóval tulajdonképpen, ha ez nem szeptemberben, hanem decemberben történik, az óvatlan járókelõ akár egy feldíszített karácsonyfával is összekeverhetett volna. Így baktattam hazafelé, amikoris kioldódott a cipõfûzõm. Ez normális esetben semmiféle problémát nem okoz, de a fentebb leírt állapotot vizualizálva mindenki elképzelheti, hogy ez nem volt rutin feladat. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy pánikolós anyuka, azaz igyekszem megoldani a még megoldhatatlannak tûnõ helyzeteket is, így nem sokat haboztam és leszólítottam egy öltöny-nyakkendõs fiatalembert, aki egy mosoly eleresztése után letette a táskáját a földre, lehajolt, bekötötte a cipõmet, majd megsimogatta a gyerkõc fejét és azt mondta: „Nem semmi anyukád van, de jól csinálja! Ha én ezt egyszer a klubban elmesélem…” Az emberek segítõkészségén kívül a másik nagyon jó dolog, amit azt hiszem nem kaphattam volna meg vidéken az az óriási programkínálat. Amíg egyben voltunk a lányommal, részt vettünk kismamáknak szervezett speciális tornán, jógán, sõt hastáncon is. Miután már kibújt a hasamból, eljártunk baba-úszásra, baba-mama tornára, állatkerti játszóházba és még nincs fél éves!
		Persze ezen programok többsége nincs ingyen, de, hogy jó példát is hozzak: a kórházban, ahol szültem ingyenes a baba-mama torna, amit egy nagyon kedves és szakmájához nagyon értõ gyógytornász tart. A mamára ráfér egy kis mozgás, a babák pedig csillogó szemmel figyelik a többi babát és élvezik a legkülönbözõbb féle gyakorlatokat. Arról nem is beszélve, hogy ez egy nagyszerû találkozási lehetõség egyrészt, hogy a többi anyukával megosszuk aktuális problémáinkat, másrészt pedig elkerülendõ az úgynevezett kismama-depressziót, amirõl én csak könyvekben olvastam.
	További ingyenes lehetõség a kisvárosokra szintén kevésbé jellemzõ hatalmas parkok és zárt játszóterek. Ki ne élvezné egy szép napsütéses délután a Margitszigetet, vagy éppen a Városligetet. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbihoz vezetõ úton még egy térítésmentes hullámvasutat is felfedeztünk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy itt minden rózsaszín. Sõt. Nekem is ellopták Pest egyik legexkluzívabb kávéházában a digitális fényképezõgépemet, kihasználva, hogy úgysem futok utánuk, mert nincs az a drága szerkezet, amiért egy pillanatra is egyedül hagynám a kislányom. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy egy kis odafigyeléssel nagyon kellemesen lehet eltölteni azt a bizonyos 9 hónapot, majd az azt követõ gyönyörû hónapokat, még ebben a rohanó nagyvárosban is…
	Fotók és szöveg: Komócsin Laura 2004.09.28