Kérdések-válaszok
Férjem előző házasságából van egy tíz éves kislánya. A szülők immár öt éve nem élnek együtt, mégis a kislány a mai napig nem dolgozta fel a traumát, azt hiszem. Sőt, a viselkedése egyre negatívabb irányban fejlődik, ha szabad így fogalmazni. Tény, hogy Édesanyja nem igazán foglalkozik a gyerekkel, teljesen magára maradt. Nálunk szeret ugyan lenni, és nem is nagyon akar utána hazamenni, de egyre kevésbé tudjuk kezelni a viselkedését: szinte olyan, mint aki depressziós, egyszerűen nem csinál semmit, csak leül a fotelba és néz maga elé. Amikor megismertem, sokkal több élet volt benne, vidámabb is volt. Amióta megszületett közös kisbabánk, aki most egy éves, a helyzet tovább romlott, pedig mi a mai napig elkövetünk mindent, hogy a kedvében járunk, próbálunk vele beszélgetni, mit szeretne csinálni, mik a vágyai, milyen dolgok foglalkoztatják, de borzasztóan nehezen lehet belőle egy-két szót kihúzni. Most ott tartunk, hogy ha elhozzuk, pár óráig rendben van minden, aztán hirtelen durcás lesz- senki sem tudja, min sértődik meg, és ő sem árulja el (vagy ha mégis, akkor olyanokat mond, hogy hiányzik az Anya... stb. csak hogy válaszoljon valamit.), és utána borzasztó durcás képpel ül, hogy mindenki lássa, hogy valaki bántotta. Miközben tényleg nem bántotta senki. Olyan is történt, hogy nálunk volt egy hétig, az utolsó nap egész nap az apját nyúzta, hogy még ne vigye haza. Sikerült is megbeszélni a kislány édesanyjával, hogy csak másnap visszük haza. Amikor boldogan mondjuk a gyereknek, hogy még maradhat egy napot, váratlanul iszonyú durcás lett, sírva fakadt, majd később kibökte, hogy haza akar menni. Tudom, nem igazán lehet ismeretlenül tanácsot adni, de már nem nagyon tudom, hogyan viselkedjünk vele, hogyan tehetnénk őt vidámabbá, érdeklődőbb gyerekké, ha már az édesanyját nem érdekli, mi történik a kislánya lelkében. Látom a férjemen is, hogy neki is nagyon fáj látni, hogy milyen a gyermeke- és hogy a volt felesége gyakran azt dörgöli az orra alá, hogy mindez azért van , mert ő elhagyta őket. Én azt gondolom , hogy ez nem igaz, és hogy elvált szülők gyermeke is lehet boldog és jókedvű, és igenis fontos kell, hogy maradjon, hogy zajlik egy gyerek fejében- és nemcsak az, hogy milyen kabátot vegyek neki. Szeretnénk nagyon segíteni neki, hogy megtalálja önmagát és egészséges érzelmi világú felnőtt váljék belőle, de most már nagyon tanácstalanok vagyunk.
Válasz
Többször elolvastam a levelét és mindig arra jutottam, hogy az érintettek közül senki nincs könnyű helyzetben. Tényleg nehéz tanácsot adni - ez egyébként minden "babanetes" kérdésre igaz - megpróbálok azonban néhány gondolatot leírni, ha konkréten nem is, talán okok és indítékok megértésében hasznukra lesz.
Először Önökről, akik még a legkönnyebb helyzetben vannak: férje a válása után megtalálta Önt, akivel új életet tudott kezdeni. Megtalálta az érzelmi biztonságot, a hátteret, az új családot. A láthatások ugyan felbolygatják a nyugalmukat, a leveléből azonban az tűnik ki, hogy nyugodta, kiegyensúlyozottan, boldogan élnek. A férjén keresztül érzelmileg Ön is érintve van, hiszen a kislány helyzete, viselkedése biztosan szóba kerül két láthatás között is.
A volt feleség helyzete nehezebb: a levele alapján úgy gondolom, hogy Ő nem talált tartós kapcsolatot lehet, hogy egyedül van, hiányzik a párkapcsolat nyújtotta érzelmi biztonság. (a volt feleség még öt év után is a férjét hibáztatja).
Egy válás, a házasság kudarca sosem csak egy ember hibája, abban mindkét fél "leteszi a magáét". S akármilyen megfontoltan jutnak is el a felek a válásig, az érzelmi sérülés, a kudarc mindkettőjükben ott marad. Fokozottan érvényes ez akkor, ha valamelyik fél nem tud új kapcsolatot kialakítani, vagy nem sikerül érzelmileg leválnia a másik félről. Ekkor kezdődnek a vádaskodások, a gyerek "hergelése", a másik hibáztatása. Az Önök esetében a kislány valószínűleg egy-egy elejtett szóval tudósítja az anyukáját, hogy jól vannak, ráadásul itt a kisbaba, aki élő példája a házasságuk sikerének. Ez talán még jobban ébren tartja a volt feleségben a veszteség érzését. Miért gondolom ezt? Azért, mert ha megtörtént az érzelmi leválás a másik félről, akkor egy bizonyos távolságból, objektívebben tudjuk szemlélni a másikat, a kapcsolatot, az új párt. Valószínűleg a volt feleség azért nem tud eleget foglalkozni a kislánnyal, mert önmagával kell foglalkoznia. Nem egyszerű egyedül, vagy bizonytalan kapcsolatban élni, ez nagyon sok érzelmi energiát felemészt. ( Itt jegyzem meg, hogy Önök szerint nem foglalkozik az anyuka eleget a kislánnyal lehet, hogy ez az anya-lány viszonyban elég.)
S végül a kislány: Ő van a legnehezebb helyzetben, mivel érzelmileg a legkiszolgáltatottabb és neki vannak a leggyengébb védekezési stratégiái. Látja az Önök családját, látja az anyját, ellentétes hatásoknak van kitéve, ami érzelmileg Őt nagyon igénybe veszi. Már ez is elég ahhoz, hogy szomorú, sértődékeny legyen. A kisbaba pedig féltékennyé teszi Őt, mint minden testvért. Nem csodálkoznék, ha feleslegesnek érezné magát itt is ott is.
Ráadásul lassan belép a serdülőkorba. A nemi hormon termelődése már jóval az éretté válás előtt megindul, érzelmi labilitást, kiegyensúlyozatlanságot okozva.
Mit tehetnek - feltételezve, hogy a leírtakban nem tévedtem túl nagyot? Mindenképpen tartsák tiszteletben a kislány hangulatváltozásait, ne akarjanak tőle mindent megtudni, ne kérdezgessék, csak ajánlják fel, hogy beszélgethetnek, ha Ő is akarja. Akkor azonban, ha beszélni kezd, csak rá figyeljenek. Semmivel se kommentálják az anyja viselkedését, hallgassák meg mit mond róla, s igyekezzenek pozitívan nyilatkozni róla.
Amennyiben lehetséges, vonják be a kicsi gondozásába, legyen Ő a nagylány. Jót tesz, ha a kislánynak és az apukájának vannak külön közös programjaik. Nem kell minden alkalommal valamit kitalálni, de azért egy hónapban egyszer-kétszer menjenek el kettesben moziba, színházba, állatkertbe. Ha esetleg hét közben találnak valami vonzó programot, akkor soron kívül vigyék el rá.
Ha a kislány megnyílik, azt csak lassan teszi, könnyen bezárul, megbántódik, ezért mindig figyelmesen hallgassák meg. S még egyszer, tartsák tiszteletben a hangulatváltozásait, ne kérleljék, csak ajánlják fel, hogy ha akar, jöjjön játszani, főzni segíteni, stb. Indirekt módon fejezzék ki fontosságát az Önök számára, vagyis nem kell ezt szóban megfogalmazni, hanem inkább a kislányra figyeléssel, a közös programokkal erősítsék benne ezt az érzést.
Remélem sikerült valami használhatót írnom, sok sikert és türelmet kívánok.
Izsó Ildikó
Férjem előző házasságából van egy tíz éves kislánya. A szülők immár öt éve nem élnek együtt, mégis a kislány a mai napig nem dolgozta fel a traumát, azt hiszem. Sőt, a viselkedése egyre negatívabb irányban fejlődik, ha szabad így fogalmazni. Tény, hogy Édesanyja nem igazán foglalkozik a gyerekkel, teljesen magára maradt. Nálunk szeret ugyan lenni, és nem is nagyon akar utána hazamenni, de egyre kevésbé tudjuk kezelni a viselkedését: szinte olyan, mint aki depressziós, egyszerűen nem csinál semmit, csak leül a fotelba és néz maga elé. Amikor megismertem, sokkal több élet volt benne, vidámabb is volt. Amióta megszületett közös kisbabánk, aki most egy éves, a helyzet tovább romlott, pedig mi a mai napig elkövetünk mindent, hogy a kedvében járunk, próbálunk vele beszélgetni, mit szeretne csinálni, mik a vágyai, milyen dolgok foglalkoztatják, de borzasztóan nehezen lehet belőle egy-két szót kihúzni. Most ott tartunk, hogy ha elhozzuk, pár óráig rendben van minden, aztán hirtelen durcás lesz- senki sem tudja, min sértődik meg, és ő sem árulja el (vagy ha mégis, akkor olyanokat mond, hogy hiányzik az Anya... stb. csak hogy válaszoljon valamit.), és utána borzasztó durcás képpel ül, hogy mindenki lássa, hogy valaki bántotta. Miközben tényleg nem bántotta senki. Olyan is történt, hogy nálunk volt egy hétig, az utolsó nap egész nap az apját nyúzta, hogy még ne vigye haza. Sikerült is megbeszélni a kislány édesanyjával, hogy csak másnap visszük haza. Amikor boldogan mondjuk a gyereknek, hogy még maradhat egy napot, váratlanul iszonyú durcás lett, sírva fakadt, majd később kibökte, hogy haza akar menni. Tudom, nem igazán lehet ismeretlenül tanácsot adni, de már nem nagyon tudom, hogyan viselkedjünk vele, hogyan tehetnénk őt vidámabbá, érdeklődőbb gyerekké, ha már az édesanyját nem érdekli, mi történik a kislánya lelkében. Látom a férjemen is, hogy neki is nagyon fáj látni, hogy milyen a gyermeke- és hogy a volt felesége gyakran azt dörgöli az orra alá, hogy mindez azért van , mert ő elhagyta őket. Én azt gondolom , hogy ez nem igaz, és hogy elvált szülők gyermeke is lehet boldog és jókedvű, és igenis fontos kell, hogy maradjon, hogy zajlik egy gyerek fejében- és nemcsak az, hogy milyen kabátot vegyek neki. Szeretnénk nagyon segíteni neki, hogy megtalálja önmagát és egészséges érzelmi világú felnőtt váljék belőle, de most már nagyon tanácstalanok vagyunk.
Válasz
Többször elolvastam a levelét és mindig arra jutottam, hogy az érintettek közül senki nincs könnyű helyzetben. Tényleg nehéz tanácsot adni - ez egyébként minden "babanetes" kérdésre igaz - megpróbálok azonban néhány gondolatot leírni, ha konkréten nem is, talán okok és indítékok megértésében hasznukra lesz.
Először Önökről, akik még a legkönnyebb helyzetben vannak: férje a válása után megtalálta Önt, akivel új életet tudott kezdeni. Megtalálta az érzelmi biztonságot, a hátteret, az új családot. A láthatások ugyan felbolygatják a nyugalmukat, a leveléből azonban az tűnik ki, hogy nyugodta, kiegyensúlyozottan, boldogan élnek. A férjén keresztül érzelmileg Ön is érintve van, hiszen a kislány helyzete, viselkedése biztosan szóba kerül két láthatás között is.
A volt feleség helyzete nehezebb: a levele alapján úgy gondolom, hogy Ő nem talált tartós kapcsolatot lehet, hogy egyedül van, hiányzik a párkapcsolat nyújtotta érzelmi biztonság. (a volt feleség még öt év után is a férjét hibáztatja).
Egy válás, a házasság kudarca sosem csak egy ember hibája, abban mindkét fél "leteszi a magáét". S akármilyen megfontoltan jutnak is el a felek a válásig, az érzelmi sérülés, a kudarc mindkettőjükben ott marad. Fokozottan érvényes ez akkor, ha valamelyik fél nem tud új kapcsolatot kialakítani, vagy nem sikerül érzelmileg leválnia a másik félről. Ekkor kezdődnek a vádaskodások, a gyerek "hergelése", a másik hibáztatása. Az Önök esetében a kislány valószínűleg egy-egy elejtett szóval tudósítja az anyukáját, hogy jól vannak, ráadásul itt a kisbaba, aki élő példája a házasságuk sikerének. Ez talán még jobban ébren tartja a volt feleségben a veszteség érzését. Miért gondolom ezt? Azért, mert ha megtörtént az érzelmi leválás a másik félről, akkor egy bizonyos távolságból, objektívebben tudjuk szemlélni a másikat, a kapcsolatot, az új párt. Valószínűleg a volt feleség azért nem tud eleget foglalkozni a kislánnyal, mert önmagával kell foglalkoznia. Nem egyszerű egyedül, vagy bizonytalan kapcsolatban élni, ez nagyon sok érzelmi energiát felemészt. ( Itt jegyzem meg, hogy Önök szerint nem foglalkozik az anyuka eleget a kislánnyal lehet, hogy ez az anya-lány viszonyban elég.)
S végül a kislány: Ő van a legnehezebb helyzetben, mivel érzelmileg a legkiszolgáltatottabb és neki vannak a leggyengébb védekezési stratégiái. Látja az Önök családját, látja az anyját, ellentétes hatásoknak van kitéve, ami érzelmileg Őt nagyon igénybe veszi. Már ez is elég ahhoz, hogy szomorú, sértődékeny legyen. A kisbaba pedig féltékennyé teszi Őt, mint minden testvért. Nem csodálkoznék, ha feleslegesnek érezné magát itt is ott is.
Ráadásul lassan belép a serdülőkorba. A nemi hormon termelődése már jóval az éretté válás előtt megindul, érzelmi labilitást, kiegyensúlyozatlanságot okozva.
Mit tehetnek - feltételezve, hogy a leírtakban nem tévedtem túl nagyot? Mindenképpen tartsák tiszteletben a kislány hangulatváltozásait, ne akarjanak tőle mindent megtudni, ne kérdezgessék, csak ajánlják fel, hogy beszélgethetnek, ha Ő is akarja. Akkor azonban, ha beszélni kezd, csak rá figyeljenek. Semmivel se kommentálják az anyja viselkedését, hallgassák meg mit mond róla, s igyekezzenek pozitívan nyilatkozni róla.
Amennyiben lehetséges, vonják be a kicsi gondozásába, legyen Ő a nagylány. Jót tesz, ha a kislánynak és az apukájának vannak külön közös programjaik. Nem kell minden alkalommal valamit kitalálni, de azért egy hónapban egyszer-kétszer menjenek el kettesben moziba, színházba, állatkertbe. Ha esetleg hét közben találnak valami vonzó programot, akkor soron kívül vigyék el rá.
Ha a kislány megnyílik, azt csak lassan teszi, könnyen bezárul, megbántódik, ezért mindig figyelmesen hallgassák meg. S még egyszer, tartsák tiszteletben a hangulatváltozásait, ne kérleljék, csak ajánlják fel, hogy ha akar, jöjjön játszani, főzni segíteni, stb. Indirekt módon fejezzék ki fontosságát az Önök számára, vagyis nem kell ezt szóban megfogalmazni, hanem inkább a kislányra figyeléssel, a közös programokkal erősítsék benne ezt az érzést.
Remélem sikerült valami használhatót írnom, sok sikert és türelmet kívánok.
Izsó Ildikó
