Családunkban szomorú esemény történt. Két hónappal ezelőtt a kisunokám (akkor 13 hónapos volt) anyukája úgy döntött, hogy lemond a továbbiakban a gyermekéről, nem kívánja tovább az anyaszerepet. Fiam az unokánkkal együtt hozzánk költözött. A kis Fanny a világ legtüneményesebb gyermeke, de gondolom ezzel minden nagyszülő így lehet. Természetesen mindent megkap tőlünk, igyekszünk pótolni az elvesztett anyát, és igazából ezzel van a problémám. Én, mint nagyanyja (41 éves vagyok, tehát még akár saját kisbabám is lehetne), nem tudom hogy mi lenne a helyes. Sokszor úgy érzem, hogy Fanni most már engem tekint az anyukájának, és nem tudom ez helyes lesz-e a későbbiek folyamán. Napközben a dédimamával van, ugyanis én még aktív dolgozó vagyok. Délután, éjjel, reggelig pedig én vagyok vele, és természetesen az apukája. Egy szobában alszanak, de a fiam munkája miatt sokszor napokig vidéken van, ilyenkor én alszok a kislánnyal. Azt vettük észre, hogyha a fiam van itthon, és nem én kelek fel éjjel Fannihoz, akkor sokkal nehezebben nyugszik meg. Én azt szeretném, ha a fiamat is úgy el tudná fogadni, mint engem, hiszen mégiscsak ő az apukája. Lehet, hogy ez nem nagy baj, de eléggé tanácstalan vagyok, hogy kéne ezt a dolgot kezelni. Az anyukája valószínű nem nagyon hiányozhat neki, mert a 2 hónap alatt 3-szor találkoztak, de akkor is hozzánk menekült, nem akart az anyjával maradni.
A másik kérdésem: a gyermekelhelyezési keresetet benyújtottuk a bíróságra, várjuk a tárgyalást, de a jogász akitől tanácsot kértünk azt mondta, hogy a kéthetenkénti láthatást valószínűleg meg fogja ítélni a bíróság. Szerintem ez nem lesz jó a gyereknek, hiszen most már jószerint elfelejtette az anyját, és nem értem, hogy miért kellene kéthetente egy ilyen stressznek kitenni ezt a pici babát.