Kérdések-válaszok
A kislányom 1 éves és 8 hónapos. A gondom, hogy kezdenek gyakoriak lenni az összeütközéseink. Ha nem engedek meg neki valamit (például hogy papucsban kifusson a hidegbe, vagy elveszek tőle valamit, amivel kárt tehetne magában), jeleneteket rendez. Ordít, eldobja ami a kezében van, vagy éppen a földhöz veri magát. Tudom - dackorszak, minden gyerek átesik rajta. De hogyan kezeljem? Ha próbálom megmagyarázni, hogy nem elfogadható a viselkedése, már az első szavak után még jobban ordít. Próbáltam nem figyelembe venni - egy idő után abbahagyja, így ez elég jó módszernek bizonyult. A baj ott van, hogy egyre inkább elvesztem a türelmem. Rákiáltok, néha kap is a kezére vagy a szájára. Emiatt aztán nagyon lelkiismeretfurdalásom van. Amúgy nagyon érzékeny kislány, hacsak felemelem a hangomat, már sír. A férjem eddig türelmesebb volt hozzá, de már nála is fogytán a türelem. Mit tehetnék, hogy ne rontsam teljesen el a kettőnk kapcsolatát és ne tegyem tönkre a dühkitöréseimmel? Szinte minden könyvben azt olvastam, hogy ha türelmesek vagyunk a gyerekhez, hamar kinövi. Nagyon szép, elméletben egyet is értek vele. De hogyan lehet ezt megvalósítani? Én amúgy is nagyon lobbanékony természetű vagyok, hamar eljár a kezem meg a szám (de csak a családban, máshol inkább meghúzódom). Hat hete visszatértem dolgozni, azóta napi 10 órát egy fiatal nővel van, akinek még nincs gyereke. Sokat viszi magához, többet vannak nála, mint otthon. Amikor én hazaérek, már csak 3 óra marad a lefekvésig. Ezalatt igényelné, hogy vele foglalkozzam (szeretném is), de vár rám a vacsora- és ebédkészítés, meg a mosogatás. Mivel még nincs rá lehetőségem, hogy külön szobába tegyem (építkezünk és jelenleg csak egy szoba lakható), muszáj elvégeznem a dolgomat, amíg ébren van. Ő persze nem ezt szeretné, és itt kezdődnek a bajok. A hétvégék csendesebbek, pedig a férjem szombaton sincs otthon és én is egész nap dolgozom.
Tudom, hogy nekem kell megváltoznom, de hogyan? Kérem, segítsen.
Válasz
Többször elolvastam a levelét, azért is került a válaszom címe után a kérdőjel. Arról nem írt, hogy lányánál mikor kezdődtek a hisztik? Valamiért az a gyanúm, hogy az Ön munkába állása után, s ebben az esetben a tapasztalt viselkedésváltozások nem írhatók egyértelműen az önállósodási törekvés számlájára. A dackorszak egyébként is később, két-hároméves kor körül kezd kibontakozni.
Úgy gondolom, s ebben lehet, hogy nem ért velem egyet, a kislányának "anyahiánya" van. Több mint másfél évig zavartalan volt az együttlétük, ezután hosszabb-rövidebb szoktatás után az anya, akihez a legszorosabban kötődött, egyszerűen odaadja őt valaki másnak. Gondoljon bele, hogy amióta Ön dolgozik, szinte alig van a kicsivel. Mint írja, amikor hazaér, el kell végeznie a házimunkát, s a rövid három órás együttlétüket is jócskán megkurtítja a főzés, mosogatás stb. Ön pedig biztosan fáradt, mert napi 10 órai munka/távollét után nem is lehet más. Gondoljon azonban bele, hogy a lányának szinte ugyanúgy szüksége van az Önnel való együttlétre, az Ön figyelmére, mint mondjuk a tiszta pelenkára vagy az ebédre. Mivel beszélni még nem tud, nem sok eszköze marad ahhoz, hogy az Ön figyelmét magára vonja. Mivel okos kislány, gyorsan megtanulta, hogy ha valami olyat tesz, amit nem szabad, akkor, ha csak átmenetileg is, és ha nem is a legjobb formában, de Ön és persze az apukája is legalább rá figyelnek, vele foglalkoznak.
A másik, ami kitűnt a leveléből, hogy az Ön vállán nagyon sok van most a családban. Van ideje pihenni, kikapcsolódni, regenerálódni? Nem arra gondolok, hogy napokra utazzon el, de egy héten legalább 2-3 óra jut-e saját magára, amikor nem kell mással foglalkoznia? Az energiái így csak fogynak, ami szintén okozhatja, hogy egyre türelmetlenebbé válik.
Mindezt nem azért írtam le, mert lelkiismeret furdalást akarok kelteni Önben, hanem azért, hogy a helyzetet jobban megértve könnyebben találjon kivezető utat. A lányának szüksége van Önre, mert Ön az édesanyja, akihez a legszorosabban kötődik. Belátom, hogy ördögi körben forognak, mert ha most nem dolgoznak sokat, nem lesz házuk, ahol zavartalanul együtt lehetnek majd a lányukkal.
Milyen megoldást lehet találni? Ilyen távolságból ezt nem tudom megmondani. Talán annyit javasolnék, hogy próbálja átszervezni az otthoni munkáját, s amikor hazaér a lányával legyen egy fél-háromnegyed óra, amikor csak vele foglalkozik, minden mást tegyen félre. Munka közben is meséljen neki, hagyja ott néha amit éppen csinál, meséljen énekeljen neki, vonja be, amennyire lehet a munkába, mutasson meg neki ezt-azt.
A türelem azonban így sem nélkülözhető. S még csak annyi: próbálják ne bántani a kicsit, a testi fenyítés nem használ, csak árt. (Önnek is és a lányának is).
Válaszomat átolvasva még valami feltűnt. Nincs esetleg a közelben rokonság, nagyszülő, testvér, aki segíthetne Önnek? Gondolom, az a hölgy, aki a kislányra vigyáz megbízható.
Remélem tudtam valamelyest segíteni, ha bármilyen kérdése, észrevétele van, kérem írjon.
Izsó Ildikó
A kislányom 1 éves és 8 hónapos. A gondom, hogy kezdenek gyakoriak lenni az összeütközéseink. Ha nem engedek meg neki valamit (például hogy papucsban kifusson a hidegbe, vagy elveszek tőle valamit, amivel kárt tehetne magában), jeleneteket rendez. Ordít, eldobja ami a kezében van, vagy éppen a földhöz veri magát. Tudom - dackorszak, minden gyerek átesik rajta. De hogyan kezeljem? Ha próbálom megmagyarázni, hogy nem elfogadható a viselkedése, már az első szavak után még jobban ordít. Próbáltam nem figyelembe venni - egy idő után abbahagyja, így ez elég jó módszernek bizonyult. A baj ott van, hogy egyre inkább elvesztem a türelmem. Rákiáltok, néha kap is a kezére vagy a szájára. Emiatt aztán nagyon lelkiismeretfurdalásom van. Amúgy nagyon érzékeny kislány, hacsak felemelem a hangomat, már sír. A férjem eddig türelmesebb volt hozzá, de már nála is fogytán a türelem. Mit tehetnék, hogy ne rontsam teljesen el a kettőnk kapcsolatát és ne tegyem tönkre a dühkitöréseimmel? Szinte minden könyvben azt olvastam, hogy ha türelmesek vagyunk a gyerekhez, hamar kinövi. Nagyon szép, elméletben egyet is értek vele. De hogyan lehet ezt megvalósítani? Én amúgy is nagyon lobbanékony természetű vagyok, hamar eljár a kezem meg a szám (de csak a családban, máshol inkább meghúzódom). Hat hete visszatértem dolgozni, azóta napi 10 órát egy fiatal nővel van, akinek még nincs gyereke. Sokat viszi magához, többet vannak nála, mint otthon. Amikor én hazaérek, már csak 3 óra marad a lefekvésig. Ezalatt igényelné, hogy vele foglalkozzam (szeretném is), de vár rám a vacsora- és ebédkészítés, meg a mosogatás. Mivel még nincs rá lehetőségem, hogy külön szobába tegyem (építkezünk és jelenleg csak egy szoba lakható), muszáj elvégeznem a dolgomat, amíg ébren van. Ő persze nem ezt szeretné, és itt kezdődnek a bajok. A hétvégék csendesebbek, pedig a férjem szombaton sincs otthon és én is egész nap dolgozom.
Tudom, hogy nekem kell megváltoznom, de hogyan? Kérem, segítsen.
Tudom, hogy nekem kell megváltoznom, de hogyan? Kérem, segítsen.
Válasz
Többször elolvastam a levelét, azért is került a válaszom címe után a kérdőjel. Arról nem írt, hogy lányánál mikor kezdődtek a hisztik? Valamiért az a gyanúm, hogy az Ön munkába állása után, s ebben az esetben a tapasztalt viselkedésváltozások nem írhatók egyértelműen az önállósodási törekvés számlájára. A dackorszak egyébként is később, két-hároméves kor körül kezd kibontakozni.
Úgy gondolom, s ebben lehet, hogy nem ért velem egyet, a kislányának "anyahiánya" van. Több mint másfél évig zavartalan volt az együttlétük, ezután hosszabb-rövidebb szoktatás után az anya, akihez a legszorosabban kötődött, egyszerűen odaadja őt valaki másnak. Gondoljon bele, hogy amióta Ön dolgozik, szinte alig van a kicsivel. Mint írja, amikor hazaér, el kell végeznie a házimunkát, s a rövid három órás együttlétüket is jócskán megkurtítja a főzés, mosogatás stb. Ön pedig biztosan fáradt, mert napi 10 órai munka/távollét után nem is lehet más. Gondoljon azonban bele, hogy a lányának szinte ugyanúgy szüksége van az Önnel való együttlétre, az Ön figyelmére, mint mondjuk a tiszta pelenkára vagy az ebédre. Mivel beszélni még nem tud, nem sok eszköze marad ahhoz, hogy az Ön figyelmét magára vonja. Mivel okos kislány, gyorsan megtanulta, hogy ha valami olyat tesz, amit nem szabad, akkor, ha csak átmenetileg is, és ha nem is a legjobb formában, de Ön és persze az apukája is legalább rá figyelnek, vele foglalkoznak.
A másik, ami kitűnt a leveléből, hogy az Ön vállán nagyon sok van most a családban. Van ideje pihenni, kikapcsolódni, regenerálódni? Nem arra gondolok, hogy napokra utazzon el, de egy héten legalább 2-3 óra jut-e saját magára, amikor nem kell mással foglalkoznia? Az energiái így csak fogynak, ami szintén okozhatja, hogy egyre türelmetlenebbé válik.
Mindezt nem azért írtam le, mert lelkiismeret furdalást akarok kelteni Önben, hanem azért, hogy a helyzetet jobban megértve könnyebben találjon kivezető utat. A lányának szüksége van Önre, mert Ön az édesanyja, akihez a legszorosabban kötődik. Belátom, hogy ördögi körben forognak, mert ha most nem dolgoznak sokat, nem lesz házuk, ahol zavartalanul együtt lehetnek majd a lányukkal.
Milyen megoldást lehet találni? Ilyen távolságból ezt nem tudom megmondani. Talán annyit javasolnék, hogy próbálja átszervezni az otthoni munkáját, s amikor hazaér a lányával legyen egy fél-háromnegyed óra, amikor csak vele foglalkozik, minden mást tegyen félre. Munka közben is meséljen neki, hagyja ott néha amit éppen csinál, meséljen énekeljen neki, vonja be, amennyire lehet a munkába, mutasson meg neki ezt-azt.
A türelem azonban így sem nélkülözhető. S még csak annyi: próbálják ne bántani a kicsit, a testi fenyítés nem használ, csak árt. (Önnek is és a lányának is).
Válaszomat átolvasva még valami feltűnt. Nincs esetleg a közelben rokonság, nagyszülő, testvér, aki segíthetne Önnek? Gondolom, az a hölgy, aki a kislányra vigyáz megbízható.
Remélem tudtam valamelyest segíteni, ha bármilyen kérdése, észrevétele van, kérem írjon.
Izsó Ildikó
