Kérdések-válaszok
Kislányunk januárban lesz két éves. Az apukája imádja őt. Lányunk viszont elég furán viselkedik vele.
Ha én nem vagyok otthon, nagyon jól elvannak, játszanak, nem is hiányol engem. Viszont, ha ott vagyok velük, akkor ha az apja pl. oda akarja venni az ölébe v. csak megpuszilni, akkor elküldi őt, sőt még a kezét is ellöki. Pl. ha reggel felébredünk és kicsit hancúroznánk hármasban az ágyban, akkor is csak hozzám bújik, apát nem kéri. Ha viszont kimegyek a szobából, már semmi baj.
A férjemet ez nagyon bántja, pedig tényleg mindent megtesz. Azért is érdekes a helyzet, mert én sokkal lobbanékonyabb vagyok, hamarabb rákiabálok, az apja viszont nyugodt, türelmes.
Este csak velem hajlandó elaludni (addig nem engedi, hogy kijöjjek a szobájából, amíg ébren van). ha néha a férjem altatja, akkor nagyon sír és csak nehezen alszik el.
Vajon miért van ez? A nagymamákkal pl. nagyon jól elvan akkor is, ha jelen vagyok, tehát nem hiszem, hogy minden esetben az én jelenlétem a zavaró. Viszont ha pl. ellöki magától az apja kezét, és mondjuk neki, hogy emiatt apa szomorú, akkor odabújik hozzá és mondja, hogy szereti.
Az él a köztudatban, hogy a lányok sokkal inkább apásak, vagy legalábbis vannak ilyen korszakaik. A mi lányunk kb. egy éves koráig nem tüntette ki figyelmével egyikőnket sem jobban a másiknál, azóta viszont anyás.
Miért van ez így és mit lehet tenni? Vagy hagyjuk? De néha úgy sajnálom a férjemet és hát nekem is jó lenne, nem csak akkor kikapcsolódni, ha elmegyek otthonról, hanem akkor is, ha együtt a család, de a férjemmel játszik a gyerek.
Válasz
Az, amit alig kétéves lányánál tapasztalnak, nem ritka dolog. A pszichológiában ezt a jelenséget kötődésnek nevezik, s az egészséges pszichés fejlődés alapja. Minden gyerek esetében kell lenni egy kitüntetett személynek, aki kiemelkedik a környezetből, aki fontosabb mindenki másnál. Feltételezem, hogy Ön otthon van a kicsivel, így egész nap együtt vannak, ugyanúgy, mint eddig a két év nagy részében. Ön az, akitől a lánya megkapta - megkapja a testi-lelki komfortérzéséhez szükséges összes tényezőt (étel, ital, tiszta pelus, biztonság, szeretet). Ez egy stabil érzelmi kapcsolat kialakulását biztosítja, s ez az anya gyerek kapcsolat lesz az összes későbbi szociális kapcsolat alapja, mintája. Az, hogy lánya remekül eljátszik az apukájával is, azt bizonyítja, hogy jó kapcsolatban van környezete többi tagjával is. Amikor azonban a számára legfontosabb személy jelen van, akkor a kicsi hozzá fordul. Nem lesz ez már sokáig így, mert ahogy nő a lányuk, a pszichés fejlődése során, kb. 4-5 évesen, amikor anyját riválisának érzi, valóban az apjához fordul majd, vagyis tényleg apás lesz.
Levelében írta, hogy lányuk egy éves koráig nem vették észre, hogy bárkihez is különösebben vonzódott volna. Az általam említett kötődés már korábban, kb. 5-6 hónaposan kialakul. Ebben az időben általában az anyák még nem hagyják hosszabb időre magukra a gyermeküket, másrészt még a gyereknek sincsenek olyan egyértelmű, a felnőttek számára is érthető jelzései, amivel ki tudnák fejezni érzelmeiket. Lányuknál is már sokkal korábban kialakult az Önhöz kapcsolódó kötődése, mint ezt észrevették volna.
A leírtakból következik, hogy nem kell semmit tenniük az, amit tapasztalnak a fejlődés természetes velejárója. Próbálják természetesen felfogni a helyzetet, az biztos jó, ha a férje néha elmegy kettesben a lányukkal sétálni, kirándulni. Azonban ezt sem kell erőltetni, mint ahogy az "apa szomorú, ha nem játszol vele"-t sem. Továbbra is biztosítsanak lányuk számára nyugodt, harmonikus otthont. Ha néha nehéz elviselni a ragaszkodását, gondoljon arra, hogy ez nemsokára megváltozik, mindössze egy-két év és hiányozni fog a feltétlen szeretet.
Izsó Ildikó
Kislányunk januárban lesz két éves. Az apukája imádja őt. Lányunk viszont elég furán viselkedik vele.
Ha én nem vagyok otthon, nagyon jól elvannak, játszanak, nem is hiányol engem. Viszont, ha ott vagyok velük, akkor ha az apja pl. oda akarja venni az ölébe v. csak megpuszilni, akkor elküldi őt, sőt még a kezét is ellöki. Pl. ha reggel felébredünk és kicsit hancúroznánk hármasban az ágyban, akkor is csak hozzám bújik, apát nem kéri. Ha viszont kimegyek a szobából, már semmi baj.
A férjemet ez nagyon bántja, pedig tényleg mindent megtesz. Azért is érdekes a helyzet, mert én sokkal lobbanékonyabb vagyok, hamarabb rákiabálok, az apja viszont nyugodt, türelmes.
Este csak velem hajlandó elaludni (addig nem engedi, hogy kijöjjek a szobájából, amíg ébren van). ha néha a férjem altatja, akkor nagyon sír és csak nehezen alszik el.
Vajon miért van ez? A nagymamákkal pl. nagyon jól elvan akkor is, ha jelen vagyok, tehát nem hiszem, hogy minden esetben az én jelenlétem a zavaró. Viszont ha pl. ellöki magától az apja kezét, és mondjuk neki, hogy emiatt apa szomorú, akkor odabújik hozzá és mondja, hogy szereti.
Az él a köztudatban, hogy a lányok sokkal inkább apásak, vagy legalábbis vannak ilyen korszakaik. A mi lányunk kb. egy éves koráig nem tüntette ki figyelmével egyikőnket sem jobban a másiknál, azóta viszont anyás.
Miért van ez így és mit lehet tenni? Vagy hagyjuk? De néha úgy sajnálom a férjemet és hát nekem is jó lenne, nem csak akkor kikapcsolódni, ha elmegyek otthonról, hanem akkor is, ha együtt a család, de a férjemmel játszik a gyerek.
Ha én nem vagyok otthon, nagyon jól elvannak, játszanak, nem is hiányol engem. Viszont, ha ott vagyok velük, akkor ha az apja pl. oda akarja venni az ölébe v. csak megpuszilni, akkor elküldi őt, sőt még a kezét is ellöki. Pl. ha reggel felébredünk és kicsit hancúroznánk hármasban az ágyban, akkor is csak hozzám bújik, apát nem kéri. Ha viszont kimegyek a szobából, már semmi baj.
A férjemet ez nagyon bántja, pedig tényleg mindent megtesz. Azért is érdekes a helyzet, mert én sokkal lobbanékonyabb vagyok, hamarabb rákiabálok, az apja viszont nyugodt, türelmes.
Este csak velem hajlandó elaludni (addig nem engedi, hogy kijöjjek a szobájából, amíg ébren van). ha néha a férjem altatja, akkor nagyon sír és csak nehezen alszik el.
Vajon miért van ez? A nagymamákkal pl. nagyon jól elvan akkor is, ha jelen vagyok, tehát nem hiszem, hogy minden esetben az én jelenlétem a zavaró. Viszont ha pl. ellöki magától az apja kezét, és mondjuk neki, hogy emiatt apa szomorú, akkor odabújik hozzá és mondja, hogy szereti.
Az él a köztudatban, hogy a lányok sokkal inkább apásak, vagy legalábbis vannak ilyen korszakaik. A mi lányunk kb. egy éves koráig nem tüntette ki figyelmével egyikőnket sem jobban a másiknál, azóta viszont anyás.
Miért van ez így és mit lehet tenni? Vagy hagyjuk? De néha úgy sajnálom a férjemet és hát nekem is jó lenne, nem csak akkor kikapcsolódni, ha elmegyek otthonról, hanem akkor is, ha együtt a család, de a férjemmel játszik a gyerek.
Válasz
Az, amit alig kétéves lányánál tapasztalnak, nem ritka dolog. A pszichológiában ezt a jelenséget kötődésnek nevezik, s az egészséges pszichés fejlődés alapja. Minden gyerek esetében kell lenni egy kitüntetett személynek, aki kiemelkedik a környezetből, aki fontosabb mindenki másnál. Feltételezem, hogy Ön otthon van a kicsivel, így egész nap együtt vannak, ugyanúgy, mint eddig a két év nagy részében. Ön az, akitől a lánya megkapta - megkapja a testi-lelki komfortérzéséhez szükséges összes tényezőt (étel, ital, tiszta pelus, biztonság, szeretet). Ez egy stabil érzelmi kapcsolat kialakulását biztosítja, s ez az anya gyerek kapcsolat lesz az összes későbbi szociális kapcsolat alapja, mintája. Az, hogy lánya remekül eljátszik az apukájával is, azt bizonyítja, hogy jó kapcsolatban van környezete többi tagjával is. Amikor azonban a számára legfontosabb személy jelen van, akkor a kicsi hozzá fordul. Nem lesz ez már sokáig így, mert ahogy nő a lányuk, a pszichés fejlődése során, kb. 4-5 évesen, amikor anyját riválisának érzi, valóban az apjához fordul majd, vagyis tényleg apás lesz.
Levelében írta, hogy lányuk egy éves koráig nem vették észre, hogy bárkihez is különösebben vonzódott volna. Az általam említett kötődés már korábban, kb. 5-6 hónaposan kialakul. Ebben az időben általában az anyák még nem hagyják hosszabb időre magukra a gyermeküket, másrészt még a gyereknek sincsenek olyan egyértelmű, a felnőttek számára is érthető jelzései, amivel ki tudnák fejezni érzelmeiket. Lányuknál is már sokkal korábban kialakult az Önhöz kapcsolódó kötődése, mint ezt észrevették volna.
A leírtakból következik, hogy nem kell semmit tenniük az, amit tapasztalnak a fejlődés természetes velejárója. Próbálják természetesen felfogni a helyzetet, az biztos jó, ha a férje néha elmegy kettesben a lányukkal sétálni, kirándulni. Azonban ezt sem kell erőltetni, mint ahogy az "apa szomorú, ha nem játszol vele"-t sem. Továbbra is biztosítsanak lányuk számára nyugodt, harmonikus otthont. Ha néha nehéz elviselni a ragaszkodását, gondoljon arra, hogy ez nemsokára megváltozik, mindössze egy-két év és hiányozni fog a feltétlen szeretet.
Izsó Ildikó
