Kérdések-válaszok
Kislányom 4 éves múlt, van egy két és fél éves fiútestvére. A kérdésem a kislányommal kapcsolatos, aki a mai napig produkál a dackorszakra jellemző tüneteket. Ma például a fél délelőttöt áthisztizte jelentéktelen dolgok miatt, és én képtelen voltam megnyugtatni. Sem a nyugodt, vigasztaló, sem a határozott (nem ordító) szóra nem reagál ilyenkor. Általában akkor történik ilyesmi (az órákon keresztül való sírás, dobálózás, kiabálás stb...) amikor változás történik az életében, akár nagy, akár kicsi, vagy elfárad. Eszter egyébként nagyon határozott egyéniség, nagy akaratereje van, saját ötletei vannak, amiket meg is valósít, okos, precíz. Azt is tudni kell, hogy a testvére születése nagyon megviselte, akkor jelentkeztek nála a hisztirohamok először, persze sokkal töményebben, mint most. Az a kérdésem, hogy el fog e múlni ez a viselkedése, illetve mit tehetnék annak érdekében, hogy ezt minél előbb elhagyja. (Azon kívül, hogy megpróbálok türelmes maradni, biztosítani a nyugodt családi hátteret és az egyenlő elbánást a testvérek között. - nem mindig sikerül.)
Válasz
A lányánál tapasztalt jelenség két okra is visszavezethető, az egyik a testvérféltékenység, a másik az életkorából eredő fokozott önállósodási törekvés, népszerű nevén a dackorszak kezdete.
Az új testvér születése a sorban előtte lévő, tehát az addig legkisebb gyerek számára mindig a "trónfosztó", a rivális érkezését jelenti. A szülők persze azt szeretnék, ha nem lenne harc a testvérek között, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ezt nagyon ritkán lehet elérni. Fokozott a háborúskodás, ha korban közel állók, és azonos neműek a gyerekek. Általában az iskoláskor táján aztán lassan megszűnik a harc és jó esetben remek kapcsolat alakul ki a majdnem azonos korú testvérek között. Addig azonban a szülők gyakran tapasztalják a testvérek közötti agressziót, mint a féltékenység egyik megnyilvánulási formáját. "Agresszió minden olyan szándékos cselekvés, amelynek indítéka, hogy nyílt vagy szimbolikus formában kárt, sérelmet, fájdalmat okozzon valakinek vagy valaminek." A különféle elméletek szerint más-más okokra vezethetők vissza az agresszív megnyilvánulások.
A gyermekek nevelése során szükség van a korlátokra, mégpedig a jól körülhatárolt, szilárd tilalmakra. Ezektől nem sérül a gyermek személyisége, nem akadályozzuk a kibontakozását, inkább biztonságos mozgásteret biztosítunk a számára.
Az Önök esetében (is) a "mélyen szemébe nézve" nem elég, ha agresszíven viselkedik a lánya. Jó lenne megérteni a gyerek viselkedésének okát, s ehhez képest kellene változtatni az Önök magatartásán. Az jó, hogy a nagy szeret részt venni a kicsi gondozásában ezt, amennyire lehet, támogatni kell. Az agresszív megnyilvánulásoknál pedig a lánynak éreznie kell, hogy igazán haragszanak rá a felnőttek. Valamilyen büntetést is ki lehet találni, amivel nyomatékosítani lehet a "haragszom rád"-ot. A karmolást, marást, a felnőttek megütését semmiképpen sem lehet megengedni, határozottan meg kell fogni a lányzó kezét és nagyon komolyan megmondani, hogy ezt nem szabad, kilátásba helyezve a büntetést (menjen a szobájába a lány, legyen egy negyed óra "mosolyszünet").
A következetességnek itt van szerepe, hiszen, ha valamire egyszer a szülő azt mondja, hogy nem, akkor semmilyen könyörgésre, semmiféle alku ellenére se engedjenek a nem-ből. Ezért van arra is szükség, hogy a nem-ek mindig jól átgondoltak legyenek, mert az értelmetlen tiltásnak csak kára van.
Izsó Ildikó
Kislányom 4 éves múlt, van egy két és fél éves fiútestvére. A kérdésem a kislányommal kapcsolatos, aki a mai napig produkál a dackorszakra jellemző tüneteket. Ma például a fél délelőttöt áthisztizte jelentéktelen dolgok miatt, és én képtelen voltam megnyugtatni. Sem a nyugodt, vigasztaló, sem a határozott (nem ordító) szóra nem reagál ilyenkor. Általában akkor történik ilyesmi (az órákon keresztül való sírás, dobálózás, kiabálás stb...) amikor változás történik az életében, akár nagy, akár kicsi, vagy elfárad. Eszter egyébként nagyon határozott egyéniség, nagy akaratereje van, saját ötletei vannak, amiket meg is valósít, okos, precíz. Azt is tudni kell, hogy a testvére születése nagyon megviselte, akkor jelentkeztek nála a hisztirohamok először, persze sokkal töményebben, mint most. Az a kérdésem, hogy el fog e múlni ez a viselkedése, illetve mit tehetnék annak érdekében, hogy ezt minél előbb elhagyja. (Azon kívül, hogy megpróbálok türelmes maradni, biztosítani a nyugodt családi hátteret és az egyenlő elbánást a testvérek között. - nem mindig sikerül.)
Válasz
A lányánál tapasztalt jelenség két okra is visszavezethető, az egyik a testvérféltékenység, a másik az életkorából eredő fokozott önállósodási törekvés, népszerű nevén a dackorszak kezdete.
Az új testvér születése a sorban előtte lévő, tehát az addig legkisebb gyerek számára mindig a "trónfosztó", a rivális érkezését jelenti. A szülők persze azt szeretnék, ha nem lenne harc a testvérek között, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ezt nagyon ritkán lehet elérni. Fokozott a háborúskodás, ha korban közel állók, és azonos neműek a gyerekek. Általában az iskoláskor táján aztán lassan megszűnik a harc és jó esetben remek kapcsolat alakul ki a majdnem azonos korú testvérek között. Addig azonban a szülők gyakran tapasztalják a testvérek közötti agressziót, mint a féltékenység egyik megnyilvánulási formáját. "Agresszió minden olyan szándékos cselekvés, amelynek indítéka, hogy nyílt vagy szimbolikus formában kárt, sérelmet, fájdalmat okozzon valakinek vagy valaminek." A különféle elméletek szerint más-más okokra vezethetők vissza az agresszív megnyilvánulások.
A gyermekek nevelése során szükség van a korlátokra, mégpedig a jól körülhatárolt, szilárd tilalmakra. Ezektől nem sérül a gyermek személyisége, nem akadályozzuk a kibontakozását, inkább biztonságos mozgásteret biztosítunk a számára.
Az Önök esetében (is) a "mélyen szemébe nézve" nem elég, ha agresszíven viselkedik a lánya. Jó lenne megérteni a gyerek viselkedésének okát, s ehhez képest kellene változtatni az Önök magatartásán. Az jó, hogy a nagy szeret részt venni a kicsi gondozásában ezt, amennyire lehet, támogatni kell. Az agresszív megnyilvánulásoknál pedig a lánynak éreznie kell, hogy igazán haragszanak rá a felnőttek. Valamilyen büntetést is ki lehet találni, amivel nyomatékosítani lehet a "haragszom rád"-ot. A karmolást, marást, a felnőttek megütését semmiképpen sem lehet megengedni, határozottan meg kell fogni a lányzó kezét és nagyon komolyan megmondani, hogy ezt nem szabad, kilátásba helyezve a büntetést (menjen a szobájába a lány, legyen egy negyed óra "mosolyszünet").
A következetességnek itt van szerepe, hiszen, ha valamire egyszer a szülő azt mondja, hogy nem, akkor semmilyen könyörgésre, semmiféle alku ellenére se engedjenek a nem-ből. Ezért van arra is szükség, hogy a nem-ek mindig jól átgondoltak legyenek, mert az értelmetlen tiltásnak csak kára van.
Izsó Ildikó
