Kérdések-válaszok
4 hónap híján 4 éves...
4 hónap híján 4 éves kislányom szobatisztaságával kapcsolatos lenne a kérdésem. A problémánk az, hogy elvileg ugyan szobatiszta, azaz pontosan tudja, hogy mikor fog pisilni, kakilni, vissza is tudja tartani, sőt egy hónapja már éjjelre sem kell pelenkát adni, viszont kakilni nem akar bilibe, vécébe, csak pelenkába.
Az előzmények röviden: a szobatisztaságra való szoktatást a bili megmutatásával úgy másfél éves kora körül kezdtük. Arra soha nem volt hajlandó, hogy csak úgy üldögéljen a bilin, hátha lesz eredmény, nem is forszíroztuk, akkor még érdekes módon pont kakilni próbált lelkesen- néha egy mogyorónyit sikerült, nagyon büszke volt magára, meg mi rá. Aztán hidegebb lett, és az egész úgy elfelejtődött, majd két éves kora körül kezdte pelenkában is észrevenni, hogy mikor pisil, és ő jelezte, mikor akar bilibe pisilni. Két éves korában külföldre költöztünk, akkor volt némi visszaesés a szobatisztaságra való hajlandóságban, de néhány hónap után eljutottunk odáig, hogy a rajta levő pelusba nem pisilt bele, nyárra el is hagytuk a pelenkát. Kakiláshoz azonban mindig pelenkát kért . Itt valószínűleg hibát követtünk el azzal, hogy nagy jutalmat ígértünk, mikor először bilibe sikerül kakilni (csokit, amit különben nagyon ritkán kap) meg is próbálta, utána el is kérte a megérdemelt csokit- de ezt követően is csak pelenkát kért. Azóta is emlegeti különben, hogy ő már egyszer tudott bilibe kakilni.
Mivel pelenka nélkül tényleg nem kakilt, és nem akartam, hogy ebből túl nagy ügy legyen, ez a rendszer (immár kb. másfél éve) állandósult. Az egyik babaújságban a "visszalépés a siker érdekében" módszert javasolták, azaz, hogy ilyen esetben a már szobatiszta gyereket kezdjék újra pelenkázni, de nálunk ez garantáltan nem válna be, mert az én lányom a kakilás céljából ráadott pelenkába néha képes belepisilni, ha a kaki mégsem sikeredik.
Annyira nem meri megpróbálni, hogy egyszer egy vendéglőben háromszor mentünk vécére, ahol nem sikerült pisilni, pedig ő kérte, hogy menjünk. Már nem értettem, hogy mi a baj, aztán sírva mondta, hogy, hogy kakilnia is kell, és pelenkát kér. És a végén az étterem vécéjében kellett a (szerencsére nálam levő) pelenkába intéznie a dolgát.
Két és fél éves korától délelőttönként oviba jár, és ott soha nem kakil, vissza tudja tartani. Más gyerekeket, mind az óvodában, mind ismeretségi körben látta hogyan kakilnak ügyesen bilibe.
A kistestvére pont három éves korában született, mikor ez a szokás már több mint fél éve megvolt, úgyhogy nem hiszem, hogy ez rontott volna a helyzeten.
Szoktunk beszélgetni arról, hogy miért jó nagynak lenni (a kistestvérével elég jól össze tudjuk hasonlítani, mennyivel ügyesebb, mennyivel több mindent szabad neki csinálni) és ő általában szeret is nagy lenni, de mikor pelenkát kér, akkor csak kicsi baba akar lenni.
Azt lelkesen mondja utánam, hogy majd megnő, és akkor bilibe fog kakilni, de megpróbálni nem akarja. A kistestvére miatt azt sem akarom mondani, hogy nincs több pelenka, hiszen ott a nagy csomag pelenka- egyelőre oda jutottunk, hogy neki már nem veszünk pelenkát, de a húga ad neki kölcsön.
Én eddig nem aggódtam túlzottan (végül is most sem), mert előbb utóbb, csak sikerül megbarátkozni a gondolattal. Túlzottan nem akarom, hogy ekörül forogjon a világ, de mivel most már úgy különben egész nagylány, szépen és választékosan beszél, egyedül öltözik, más dolgokban is önálló, lassan szerintem már ideje lenne.
Az előzmények röviden: a szobatisztaságra való szoktatást a bili megmutatásával úgy másfél éves kora körül kezdtük. Arra soha nem volt hajlandó, hogy csak úgy üldögéljen a bilin, hátha lesz eredmény, nem is forszíroztuk, akkor még érdekes módon pont kakilni próbált lelkesen- néha egy mogyorónyit sikerült, nagyon büszke volt magára, meg mi rá. Aztán hidegebb lett, és az egész úgy elfelejtődött, majd két éves kora körül kezdte pelenkában is észrevenni, hogy mikor pisil, és ő jelezte, mikor akar bilibe pisilni. Két éves korában külföldre költöztünk, akkor volt némi visszaesés a szobatisztaságra való hajlandóságban, de néhány hónap után eljutottunk odáig, hogy a rajta levő pelusba nem pisilt bele, nyárra el is hagytuk a pelenkát. Kakiláshoz azonban mindig pelenkát kért . Itt valószínűleg hibát követtünk el azzal, hogy nagy jutalmat ígértünk, mikor először bilibe sikerül kakilni (csokit, amit különben nagyon ritkán kap) meg is próbálta, utána el is kérte a megérdemelt csokit- de ezt követően is csak pelenkát kért. Azóta is emlegeti különben, hogy ő már egyszer tudott bilibe kakilni.
Mivel pelenka nélkül tényleg nem kakilt, és nem akartam, hogy ebből túl nagy ügy legyen, ez a rendszer (immár kb. másfél éve) állandósult. Az egyik babaújságban a "visszalépés a siker érdekében" módszert javasolták, azaz, hogy ilyen esetben a már szobatiszta gyereket kezdjék újra pelenkázni, de nálunk ez garantáltan nem válna be, mert az én lányom a kakilás céljából ráadott pelenkába néha képes belepisilni, ha a kaki mégsem sikeredik.
Annyira nem meri megpróbálni, hogy egyszer egy vendéglőben háromszor mentünk vécére, ahol nem sikerült pisilni, pedig ő kérte, hogy menjünk. Már nem értettem, hogy mi a baj, aztán sírva mondta, hogy, hogy kakilnia is kell, és pelenkát kér. És a végén az étterem vécéjében kellett a (szerencsére nálam levő) pelenkába intéznie a dolgát.
Két és fél éves korától délelőttönként oviba jár, és ott soha nem kakil, vissza tudja tartani. Más gyerekeket, mind az óvodában, mind ismeretségi körben látta hogyan kakilnak ügyesen bilibe.
A kistestvére pont három éves korában született, mikor ez a szokás már több mint fél éve megvolt, úgyhogy nem hiszem, hogy ez rontott volna a helyzeten.
Szoktunk beszélgetni arról, hogy miért jó nagynak lenni (a kistestvérével elég jól össze tudjuk hasonlítani, mennyivel ügyesebb, mennyivel több mindent szabad neki csinálni) és ő általában szeret is nagy lenni, de mikor pelenkát kér, akkor csak kicsi baba akar lenni.
Azt lelkesen mondja utánam, hogy majd megnő, és akkor bilibe fog kakilni, de megpróbálni nem akarja. A kistestvére miatt azt sem akarom mondani, hogy nincs több pelenka, hiszen ott a nagy csomag pelenka- egyelőre oda jutottunk, hogy neki már nem veszünk pelenkát, de a húga ad neki kölcsön.
Én eddig nem aggódtam túlzottan (végül is most sem), mert előbb utóbb, csak sikerül megbarátkozni a gondolattal. Túlzottan nem akarom, hogy ekörül forogjon a világ, de mivel most már úgy különben egész nagylány, szépen és választékosan beszél, egyedül öltözik, más dolgokban is önálló, lassan szerintem már ideje lenne.
Válasz
Nem könnyű megválaszolni a feltett kérdést, mert a szobatisztaságra szoktatás lépéseit, változását ugyan részletesen leírta, de nagyon keveset írt a kislányról, a kislány viselkedéséről, az önökhöz való viszonyáról, így csak találgatni tudok, hogy mi lehet a lányka szokásának hátterében, és mivel lehetne orvosolni a helyzetet. Mindenesetre leírom az elképzeléseimet és következtetéseimet a dolog "megfejtéséről", hátha ez is segítséget nyújt.
A szobatisztaság elérése, megtanulása nemcsak azt jelenti, hogy megtanulja a kisgyermek az ürítést szabályozni, hanem azt is, hogy kifejezheti és gyakorolhatja az önállóságot, a saját akaratát. Mivel a kislánya pontosan érzi az ürítési ingert, és szól is, így azt lehet gondolni, hogy valahogyan az akarat kifejezésével, az autonómia gyakorlásával lehet valami probléma.
Arra gondolok, hogy talán azért kakil még most is az elkért pelenkába a kislány, mert máshogyan nem tudja, vagy jóval nehezebben, gyakorolni a szülőkkel szembeni ellenérzést, dacot, haragot, vagy egyszerűen csak az önálló döntést. Az óvodáskornak talán az az egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy nagyon szélsőséges érzelmek váltják egymást, nagyon változékony a gyerekek érzelemvilága. Vagyis a gyerekek akkor, amikor nagyon szeretik a szülőket, ragaszkodnak hozzájuk, néha azt is megélik, hogy haragszanak a szülőre, hogy nem szeretik őket, hogy néha azt kívánják, bárcsak elmennének és ne is jönnének vissza. Ezeket az érzéseket valahogyan meg is jelenítik a gyerekek, kimondják, amit éreznek, eljátsszák, lerajzolják a félelmeiket, indulataikat, dacolnak sokszor a szülői akarattal és elvárással szemben.
Ha egy kisgyermek valamilyen oknál fogva nem tudja a haragját, ellenérzését, ellenkezését az előbb leírt módon kifejezni, akkor elképzelhető, hogy az általa szabályozott székelési szokásokkal próbál meg valamiféle kontrollt szerezni a szülők felett, és így fejezi ki az érzelmi konfliktusait. Az ilyen eset akkor szokott előállni, ha a gyermek nem túlzottan impulzív, viszont érzékeny, értelmes, a szülő pedig szinte túlzott gondoskodással és odafigyeléssel megy elébe a gyermek kívánságainak, elképzeléseinek, vágyainak, és így nem lehet a szülőre soha haragudni, nem lehet, nincs értelme dacolni vele, és szinte mindig csak jónak lehet lenni.
Ha úgy látja, hogy ez az okfejtés valamennyire érvényes az Önök esetére, akkor a következőket javasolnám. El kellene érni, hogy a kisgyermek máshol tudjon akaratot, ellenkezést, haragot kifejezni, és ne a székelésben jelenjenek meg az autonómia törekvések. Vagyis kicsit jobban szabadjára lehetne engedni otthon a természetesen jelentkező érzelmeket. A szülőknek és a gyerekeknek is lehet haragudni, szomorúnak, csalódottnak vagy indulatosnak lenni, hiszen ezek is éppen olyan érzelmek, mint az öröm, és ezeket is ki kell tudni fejezni, hogy aztán megtanuljuk őket feldolgozni, kordában tartani, és megtanuljunk másokkal empatizálni. Emellett még azt is fontosnak érzem, hogy Önöknek talán erőteljesebben kellene kifejezni az elvárásaikat, az igényeiket a kislánnyal szemben. Persze nem haragosan, vagy a gyermek akaratát legyőzve, hanem határozottan és szilárdan, amivel szemben a gyerek képes ellenérzést, akaratot kifejezni. Egy nagyon gyerekközpontú és puha elvárással szemben nem alakulhat ki erős és szilárd gyermeki akarat, illetve a nagyon árnyalt és finom elvárásokkal kapcsolatban a 4 éves gyermek nem is tud jól tájékozódni, hiszen a finom különbségeket még nem érti, könnyebben felfogható és meglátható számára a markáns különbség.
Egy másik lehetséges dolog, ami itt még közrejátszhat, az a testvérrel kapcsolatos ellenérzés, féltékenység. Elképzelhető, hogy a pelenka kérés mögött elsősorban a testvérrel szembeni irigység húzódik meg, nem tudja a kislány máshogyan, pl. szóban, játékban kifejezni a negatív érzéseit. Ez esetben is hasonló a javaslatom, azt kell elérni, hogy merje kifejezni a negatív érzéseit, hogy tudjon dacolni, haragudni. Amikor pelenkát kér, meg lehet pl. azt kérdezni, hogy "Te is kisbaba szeretnél lenni?", és a válasz alapján továbbkérdezni "Miért jó a kisbabáknak?", és így lassan talán kiderülhet, hogy miben látja ő a kisbabaság előnyeit, és miben vannak érzelmi "hiányai". Azért írom ezt a szót zárójelben, mert a leggondosabb, legszeretettelibb nevelés mellett is meg kell küzdenie a testvéreknek a féltékenységgel, az anya "elvesztésével". Ebben a megküzdésben az az első lépés, hogy kifejezi a gyermek az érzéseit.
Talán arra is lehet a kislányt késztetni, hogy babázzon csecsemő babával, hátha abban meg tudnak jelenni az érzelmei, és ugyanakkor az anya szerepet eljátszván egy kicsit meg is oldódnak ezek az ellenérzések. Még egy lehetőség az előzőek mellé: érdemes a 4 éves kislánynak külön programokat szervezni, olyanokat, amelyre a kicsi nem mehet, hiszen az csak a nagyoknak való. A testvérféltékenység könnyebben feldolgozható akkor, ha a szülők erősen megkülönböztetik a gyerekeket, hiszen a testvérek úgyis nagyon különböző személyiségűek, más-más gondoskodást, más nevelést igényelnek tehát.
Lehet, hogy furcsának tűnik az, amit most leírtam, de az Ön részletes beszámolója nekem ezt az értelmezést tette lehetővé: a gyermekre nagyon érzékeny, nagyon megértő nevelésről, és kicsit a szülői követelmények folyamatos elodázásáról szóló történet olvastán jutottam tulajdonképpen erre a következtetésre. Ha úgy találják, hogy más van a háttérben, akkor természetesen a javaslataim is érvényüket vesztik. Ez tehát, ahogy már a válasz elején is jeleztem, egy "ha..., akkor" válaszadás, és nem egy pontos és biztos feltérképezése a szituációnak.
Dr. Kőrössy Judit
