Kérdések-válaszok
14 hónapos kislányom...
14 hónapos kislányom kb. 3-4 hónapja nagyon anyás. Ha nem vagyok ott, nem hiányol, remekül elvan az apukájával, órákat is. Viszont, ha engem meglát vagy mindketten jelen vagyunk, csak én kellek. Persze játszik az apjával is, kitünteti figyelmével, de ha kilépek a szobából, már jön, sír utánam. Ha éjjel felsír, akkor is csak én tudom megnyugtatni, ugyanígy, ha napközben nyűgös vagy bármi miatt sír. (Viszont, ha nem vagyok otthon, természetesen a férjem is hamar megvigasztalja.)
A férjem imádja a lányát, s mivel itthon dolgozik, viszonylag sok időt is töltenek együtt. Mégis - vagy talán éppen ezért - bántja őt, hogy a lányunk mégis engem részesít előnyben. Szeretne ő is "Egyenrangú" lenni velem.
Nem tudom, összefügg-e ezzel, vagy egy teljesen különálló probléma, hogy a kislányunk nagyon féltékeny az apucira. Ha a férjem puszit ad, átölel, összebújunk, ő már "reklamál" is, sír, kiabál. Ha ilyenkor odavesszük őt is magunkhoz, nem használ, nem akar ott lenni a kettőnk karjában. Máskor - ha nem előzi meg ilyen féltékenység- akkor meg szereti, ha hármasban összebújunk.
Elég összetett probléma, nem is tudom megfogalmazni a kérdésem. Egyrészt talán arra lennék kíváncsi, hogy szorgalmazzuk-e, hogy de most pedig apuci fog megvigasztalni, vagy hagyjuk , hogy az legyen, ami neki jó? Mert pl. azt is megfigyeltük, hogy ha nincs semmi baj, csak pl. a férjemmel megy sétálni és én otthon maradok, a olyankor is sír, de csak rövid ideig, aztán megnyugszik és minden rendben.
Másrészt mikor várható változás, van-e jellemző kor, amikor a lányok inkább kezdenek apásak (is) lenni?
A férjem imádja a lányát, s mivel itthon dolgozik, viszonylag sok időt is töltenek együtt. Mégis - vagy talán éppen ezért - bántja őt, hogy a lányunk mégis engem részesít előnyben. Szeretne ő is "Egyenrangú" lenni velem.
Nem tudom, összefügg-e ezzel, vagy egy teljesen különálló probléma, hogy a kislányunk nagyon féltékeny az apucira. Ha a férjem puszit ad, átölel, összebújunk, ő már "reklamál" is, sír, kiabál. Ha ilyenkor odavesszük őt is magunkhoz, nem használ, nem akar ott lenni a kettőnk karjában. Máskor - ha nem előzi meg ilyen féltékenység- akkor meg szereti, ha hármasban összebújunk.
Elég összetett probléma, nem is tudom megfogalmazni a kérdésem. Egyrészt talán arra lennék kíváncsi, hogy szorgalmazzuk-e, hogy de most pedig apuci fog megvigasztalni, vagy hagyjuk , hogy az legyen, ami neki jó? Mert pl. azt is megfigyeltük, hogy ha nincs semmi baj, csak pl. a férjemmel megy sétálni és én otthon maradok, a olyankor is sír, de csak rövid ideig, aztán megnyugszik és minden rendben.
Másrészt mikor várható változás, van-e jellemző kor, amikor a lányok inkább kezdenek apásak (is) lenni?
Válasz
A kisgyermekeknél kb. 2-2,5 éves korig igen erős az a tendencia, hogy egy szülőt válasszanak ki elsődleges nyugtató és gondozó személynek, és ez még akkor is így van, ha közben jó kapcsolata van a másik szülővel. A magyar nevelési hagyományokat tekintve az elsődleges gondozó személye általában a mama, ezek szerint amit az Önök kislánya tesz, az teljesen egészséges és normális viselkedés. Azt hiszem, addig érdemes a kislány preferenciájának eleget tenni, amíg ez Önöknek nem kényelmetlen, ha ugyanis a mamának otthon dolga van, vagy éppen el kell menni, akkor a kislány, úgy tűnik, valóban jól elvan a papával is. Sír persze ilyenkor a mama után, és ez annak a jele, hogy valóban erősen kötődik a mamához, de a papával is jól megvan, hiszen hamar megvigasztalódik. Ez így van rendjén. Lassan a gyerekek, kb. a 2. életév végére a papával is erős szeretetkapcsolatot alakítanak ki, ha a papa sokat van olyan módon a gyermekkel, hogy az mindkettőjüknek örömteli esemény. Az is gyakori azonban, hogy betegség esetén azért még később is inkább csak az egyik szülőt hívja a kisgyermek, ő az, aki jobban meg tudja nyugtatni, de a másik szülővel meg esetleg jobban tud kergetőzni, vagy mesét olvasni. A féltékenységről pedig annyit, hogy az bizony igen gyakran megfigyelhető, és természetes jelenség az érzelmek és az én fejlődése során. Ezek miatt tehát nem kell különösebb figyelmet fordítani rá, úgy értem, nem kell sem túlzottan kihangsúlyozni a jelenséget, sem a gyermek akaratának eleget téve elkerülni az ilyen helyzeteket, hanem ilyenkor meg kell erősíteni a kislányt abban, hogy természetesen őt is szeretik. Lassan, igazából a kisiskoláskor elejére a gyermekek azért megértik és belátják, hogy a mama és a papa tartoznak valójában össze, kb. az óvodáskor végére oldódik fel az ellentétes nemű szülővel való különös érzelmi kapcsolat, és az azonos nemű szülő utánzása.
Dr. Kőrössy Judit
