Kérdések-válaszok
Férjemen kívűl még senkinek nem mertem elmondani a problémámat, de úgy érzem gyermekem fejlődése érdekében tanácsot kell, hogy kérjek.
Külföldön élek, sajnos szüleim nincsenek a közelben. Barátaink nincsenek, csupán pár felületes ismerős, akikkel 2 hónapban ha egyszer találkozunk pár órára. Napjaimat a lakásban töltöm lassan kétéves fiammal, akivel itthon maradtam, nem dolgozom. Mióta megszületett férjemmel sehol sem voltunk kettesben, se mozi, semmi. Nem túlzok. Nincs kire hagynunk gyermekünket még 1 órára sem. Hármasban sem járunk sokfelé, sajnos.
Sajnos úgy érzem, sokszor nagyon türelmetlen vagyok hozzá. Azt vettem észre, hogy sokat kiabálok vele, pedig mindig megfogadom, hogy nem fogok. Viszont valahogy úgy érzem, nagyon fáradt vagyok, nem testileg, valahogy lelkileg. Próbálom türelmesen elmondani a kérésemet, de csak akkor veszi komolyan, ha már kiabálok. Épphogy leveszem az ágyról, amin ugrál, már mászik máshová, futok utána, veszem el a tévétől már...stb. Napjaim monotonná váltak, arra kelek, hogy üvölt, rohanok reggelit készíteni, délre már mindenhol kaja, kosz rumli, összetakarítok, főzök, stb. estére kezdem elölről. Közben nagyon sok ügyintézés szakad rám, ami sajnos rengeteg telefonalgatással és idegeskedéssel jár.
Úgy érzem, gyomoridegem van, sokszor azt veszem észre, hogy kezemet szorítom össze, mellkasomban nyomást érzek néha, nyakam tájékán zsibbadást. Elsírom magam, mert rossz híreket kapok otthonról vagy mert régmúlt dolgokon rágódok. Nem alszom este, mert akkor van időm kicsit lazítani, tanulni, olvasni, így sokszor hajnalig fenn vagyok, reggel nehéz a kelés.
Ez persze nem áll fenn egyfolytában, csak sűrűn. Gyermekemet imádom, soha meg nem ütném, de bárcsak le tudnék szokni a kiabálásról. Játékra, sétára nem sajnálom az időt. Szedjek nyugtatót? Soha életemben nem szedtem semmilyen gyógyszert. Férjemmel nagyon imádjuk egymást, sokat segít.
Elnézést hosszúra nyúlt levelemért, talán jólesett kiadni bánatomat. Ajánlja Ön terápia igénybevételét? Ha igen milyenfajta kezelést vegyek igénybe? Van betegbiztositásom, ami talán fedezné. Szeretnék nyugodtabb lenni. Valahol szégyenlem ezt a helyzetet, s sokszor úgy érzem nem vagyok megfelelő anya e miatt.
Válasz
Mindenekelőtt szeretném megnyugtatni, hogy jó anya! Ezt mutatja az is, hogy megírta a levelét, mert ha rossz anya lenne, eszébe sem jutna, hogy szeretne változtatni!
A gyermekkel való állandó együttlét, a folyamatos készenléti állapot nagyon kimeríti az anyákat testileg is, lelkileg is. Annak, hogy nagyon szereti a fiát, semmi köze nincs ahhoz, hogy a napjai egyhangúan, lényegében új ingerek nélkül telnek el. Egy felnőttnek szüksége van arra, hogy a világból sokféle inger érje, legyenek kapcsolatai, barátai. Egy kétéves kisgyerek, még ha a világ legédesebb gyereke is, akkor sem lehet partnere egy felnőttnek, főleg nem hosszú távon. Ön pedig szinte teljes elszigeteltségben él! Arról nem írt a levelében, hogy miért nem sikerült mélyebb kapcsolatokat kialakítania, miért nincsenek kismama barátnők, akikkel együtt lehetne sétáltatni, akikhez időnként el lehetne menni vendégségbe a fiával vagy akiket meg lehetne hívni.
Mindenképpen figyelmet érdemel az állapota, hiszen a lelki kimerültsége elérte azt a fokot, hogy már testi tünetei is vannak. Addig, amíg a saját állapotára, helyzetére nem talál megoldást, addig nem lesz türelmesebb sem! Felvetette a terápia lehetőségét is, nem rossz gondolat, legalább egy kicsit kimozdulna otthonról, s önmagával foglalkozna. Kérdés, hogy addig kire bízná a fiát? Nem írta meg, a világ melyik pontján élnek, talán nem messze, akkor az lenne a legjobb, ha a fiával hazajönne egy-két hónapra! Megoldás lehet, ha a fiát bölcsibe adja, s Ön visszamegy dolgozni. Egyszóval valamit tennie kellene, hogy az elszigeteltsége megszűnjön!
Jó lenne, ha két napra a férje elvinné a fiát valamerre kirándulni, s Ön ezalatt kipihenné magát, vagyis aludna, amikor kedve tartja, olvasna kedve szerint! A krónikus fáradtság ugyanis csak fokozza a tüneteket! Emlékszem, én ugyanígy esténként foglalkoztam azzal amivel kedvem volt, olvastam vagy varrtam, mikor mit. Másnap pedig, hogy pótoljam a kimaradt alvásidőt, lefeküdtem a fiammal aludni. Nem volt minden este friss vacsora, mert két napra főztem, néha többre is, de valahogy sikerült találnom egy olyan egyensúlyt, ami kielégítette az igényeimet. Ez persze az én megoldásom, Önnek is meg kell találnia a sajátját.
Nem tartom nyafogásnak vagy szégyellni valónak az állapotát, sőt azt hiszem, komolyan kell venni!
Izsó Ildikó
Férjemen kívűl még senkinek nem mertem elmondani a problémámat, de úgy érzem gyermekem fejlődése érdekében tanácsot kell, hogy kérjek.
Külföldön élek, sajnos szüleim nincsenek a közelben. Barátaink nincsenek, csupán pár felületes ismerős, akikkel 2 hónapban ha egyszer találkozunk pár órára. Napjaimat a lakásban töltöm lassan kétéves fiammal, akivel itthon maradtam, nem dolgozom. Mióta megszületett férjemmel sehol sem voltunk kettesben, se mozi, semmi. Nem túlzok. Nincs kire hagynunk gyermekünket még 1 órára sem. Hármasban sem járunk sokfelé, sajnos.
Sajnos úgy érzem, sokszor nagyon türelmetlen vagyok hozzá. Azt vettem észre, hogy sokat kiabálok vele, pedig mindig megfogadom, hogy nem fogok. Viszont valahogy úgy érzem, nagyon fáradt vagyok, nem testileg, valahogy lelkileg. Próbálom türelmesen elmondani a kérésemet, de csak akkor veszi komolyan, ha már kiabálok. Épphogy leveszem az ágyról, amin ugrál, már mászik máshová, futok utána, veszem el a tévétől már...stb. Napjaim monotonná váltak, arra kelek, hogy üvölt, rohanok reggelit készíteni, délre már mindenhol kaja, kosz rumli, összetakarítok, főzök, stb. estére kezdem elölről. Közben nagyon sok ügyintézés szakad rám, ami sajnos rengeteg telefonalgatással és idegeskedéssel jár.
Úgy érzem, gyomoridegem van, sokszor azt veszem észre, hogy kezemet szorítom össze, mellkasomban nyomást érzek néha, nyakam tájékán zsibbadást. Elsírom magam, mert rossz híreket kapok otthonról vagy mert régmúlt dolgokon rágódok. Nem alszom este, mert akkor van időm kicsit lazítani, tanulni, olvasni, így sokszor hajnalig fenn vagyok, reggel nehéz a kelés.
Ez persze nem áll fenn egyfolytában, csak sűrűn. Gyermekemet imádom, soha meg nem ütném, de bárcsak le tudnék szokni a kiabálásról. Játékra, sétára nem sajnálom az időt. Szedjek nyugtatót? Soha életemben nem szedtem semmilyen gyógyszert. Férjemmel nagyon imádjuk egymást, sokat segít.
Elnézést hosszúra nyúlt levelemért, talán jólesett kiadni bánatomat. Ajánlja Ön terápia igénybevételét? Ha igen milyenfajta kezelést vegyek igénybe? Van betegbiztositásom, ami talán fedezné. Szeretnék nyugodtabb lenni. Valahol szégyenlem ezt a helyzetet, s sokszor úgy érzem nem vagyok megfelelő anya e miatt.
Külföldön élek, sajnos szüleim nincsenek a közelben. Barátaink nincsenek, csupán pár felületes ismerős, akikkel 2 hónapban ha egyszer találkozunk pár órára. Napjaimat a lakásban töltöm lassan kétéves fiammal, akivel itthon maradtam, nem dolgozom. Mióta megszületett férjemmel sehol sem voltunk kettesben, se mozi, semmi. Nem túlzok. Nincs kire hagynunk gyermekünket még 1 órára sem. Hármasban sem járunk sokfelé, sajnos.
Sajnos úgy érzem, sokszor nagyon türelmetlen vagyok hozzá. Azt vettem észre, hogy sokat kiabálok vele, pedig mindig megfogadom, hogy nem fogok. Viszont valahogy úgy érzem, nagyon fáradt vagyok, nem testileg, valahogy lelkileg. Próbálom türelmesen elmondani a kérésemet, de csak akkor veszi komolyan, ha már kiabálok. Épphogy leveszem az ágyról, amin ugrál, már mászik máshová, futok utána, veszem el a tévétől már...stb. Napjaim monotonná váltak, arra kelek, hogy üvölt, rohanok reggelit készíteni, délre már mindenhol kaja, kosz rumli, összetakarítok, főzök, stb. estére kezdem elölről. Közben nagyon sok ügyintézés szakad rám, ami sajnos rengeteg telefonalgatással és idegeskedéssel jár.
Úgy érzem, gyomoridegem van, sokszor azt veszem észre, hogy kezemet szorítom össze, mellkasomban nyomást érzek néha, nyakam tájékán zsibbadást. Elsírom magam, mert rossz híreket kapok otthonról vagy mert régmúlt dolgokon rágódok. Nem alszom este, mert akkor van időm kicsit lazítani, tanulni, olvasni, így sokszor hajnalig fenn vagyok, reggel nehéz a kelés.
Ez persze nem áll fenn egyfolytában, csak sűrűn. Gyermekemet imádom, soha meg nem ütném, de bárcsak le tudnék szokni a kiabálásról. Játékra, sétára nem sajnálom az időt. Szedjek nyugtatót? Soha életemben nem szedtem semmilyen gyógyszert. Férjemmel nagyon imádjuk egymást, sokat segít.
Elnézést hosszúra nyúlt levelemért, talán jólesett kiadni bánatomat. Ajánlja Ön terápia igénybevételét? Ha igen milyenfajta kezelést vegyek igénybe? Van betegbiztositásom, ami talán fedezné. Szeretnék nyugodtabb lenni. Valahol szégyenlem ezt a helyzetet, s sokszor úgy érzem nem vagyok megfelelő anya e miatt.
Válasz
Mindenekelőtt szeretném megnyugtatni, hogy jó anya! Ezt mutatja az is, hogy megírta a levelét, mert ha rossz anya lenne, eszébe sem jutna, hogy szeretne változtatni!
A gyermekkel való állandó együttlét, a folyamatos készenléti állapot nagyon kimeríti az anyákat testileg is, lelkileg is. Annak, hogy nagyon szereti a fiát, semmi köze nincs ahhoz, hogy a napjai egyhangúan, lényegében új ingerek nélkül telnek el. Egy felnőttnek szüksége van arra, hogy a világból sokféle inger érje, legyenek kapcsolatai, barátai. Egy kétéves kisgyerek, még ha a világ legédesebb gyereke is, akkor sem lehet partnere egy felnőttnek, főleg nem hosszú távon. Ön pedig szinte teljes elszigeteltségben él! Arról nem írt a levelében, hogy miért nem sikerült mélyebb kapcsolatokat kialakítania, miért nincsenek kismama barátnők, akikkel együtt lehetne sétáltatni, akikhez időnként el lehetne menni vendégségbe a fiával vagy akiket meg lehetne hívni.
Mindenképpen figyelmet érdemel az állapota, hiszen a lelki kimerültsége elérte azt a fokot, hogy már testi tünetei is vannak. Addig, amíg a saját állapotára, helyzetére nem talál megoldást, addig nem lesz türelmesebb sem! Felvetette a terápia lehetőségét is, nem rossz gondolat, legalább egy kicsit kimozdulna otthonról, s önmagával foglalkozna. Kérdés, hogy addig kire bízná a fiát? Nem írta meg, a világ melyik pontján élnek, talán nem messze, akkor az lenne a legjobb, ha a fiával hazajönne egy-két hónapra! Megoldás lehet, ha a fiát bölcsibe adja, s Ön visszamegy dolgozni. Egyszóval valamit tennie kellene, hogy az elszigeteltsége megszűnjön!
Jó lenne, ha két napra a férje elvinné a fiát valamerre kirándulni, s Ön ezalatt kipihenné magát, vagyis aludna, amikor kedve tartja, olvasna kedve szerint! A krónikus fáradtság ugyanis csak fokozza a tüneteket! Emlékszem, én ugyanígy esténként foglalkoztam azzal amivel kedvem volt, olvastam vagy varrtam, mikor mit. Másnap pedig, hogy pótoljam a kimaradt alvásidőt, lefeküdtem a fiammal aludni. Nem volt minden este friss vacsora, mert két napra főztem, néha többre is, de valahogy sikerült találnom egy olyan egyensúlyt, ami kielégítette az igényeimet. Ez persze az én megoldásom, Önnek is meg kell találnia a sajátját.
Nem tartom nyafogásnak vagy szégyellni valónak az állapotát, sőt azt hiszem, komolyan kell venni!
Izsó Ildikó
