Kérdések-válaszok
Létezik-e olyan...
Létezik-e olyan betegség, amikor az újdonsült nagymama nem tudja elfogadni azt a tényt, hogy ő a baba nagymamája, nem pedig az édesanyja. Ez talán arra emlékezteti, hogy eljár felette az idő. Nagyon félek attól, hogy nálunk valami ilyesmiről lehet szó. Már terhességem alatt is többször tett megjegyzést az ötvenes évei elején tartó anyósom, hogy bárcsak ő lenne terhes.
Amióta megszületett a fiunk, azóta imádja. De nem úgy, mint egy -szerintem normális- nagymama. Nem mond neki mondókákat, nem énekelget, nem dudorászik neki, hanem csak szorítja magához és olyan arcot vág hozzá, hogy "hálás vagyok, hogy a kezemben tarthatlak". Persze mondanom sem kell, hogy a már fél éves kisfiunk erre csak bámul meredt szemekkel, csodálkozik, hogy mi történik.
Amióta megszületett a fiunk, azóta imádja. De nem úgy, mint egy -szerintem normális- nagymama. Nem mond neki mondókákat, nem énekelget, nem dudorászik neki, hanem csak szorítja magához és olyan arcot vág hozzá, hogy "hálás vagyok, hogy a kezemben tarthatlak". Persze mondanom sem kell, hogy a már fél éves kisfiunk erre csak bámul meredt szemekkel, csodálkozik, hogy mi történik.
Válasz
Azt hiszem az, amit az anyósánál tapasztal, nem betegség, mint ahogy Ön sem szorul kezelésre. A helyzet ennek ellenére nem könnyű, elsősorban Önnek, aki érzékeli a problémát.
Amikor az ember új feladatok elé kerül, olyan helyzetbe, amit eddig még nem tapasztalt, a pszichológiában úgy fogalmazzák, hogy új "szerep"-be került. Általában sokat lehet olvasni arról, hogy milyen az anyaszerep, mi mindennel jár - örömmel, felelősséggel, szorongással, gonddal. Jóval kevesebbet lehet hallani arról, hogy mivel jár a "nagymama szerep", pedig erre sincs mindig jó elképzelésünk, illetve mintánk. Az életünk tele van szerepekkel, amiket a felnövekedésünk során sajátítunk el a környezetünkben lévőktől (a szerep a szociálpszichológiában egy leíró fogalom, egy meghatározás, nem az, amit a színészeknél megszoktunk). Szerepekre azért van szükségünk, mert társadalomban élünk, ráadásul egyre "gyorsabb" társadalomban, az egymás közötti érintkezést, kapcsolatkialakítást segítik a szerepek. Mindenkinek, minden szereppel kapcsolatban vannak elképzelései (hogyan viselkedik egy nagymama) és vannak elvárásai (hogyan kellene viselkednie egy nagymamának). Az a szerencsés, ha a másik viselkedése és az én elképzeléseim nagyjából összhangban vannak, mert akkor nem nagyon fordul elő konfliktus. A bajok akkor kezdődnek, ha a másik viselkedése teljesen más, mint amit én elvárnék tőle. (akkor áll elő az "agyamra megy helyzet"). Az, hogy valakinek milyen elképzelési vannak egy-egy szerepről, s arról hogy abban hogyan kellene viselkednie nagyon sok mindentől függ: a személyiségétől, az értékeitől, az előzetes élményeitől.
Mindezt azért írtam le, mert ahhoz, hogy változtatni tudjon, először meg kell értenie a helyzetét (a sajátját és a nagymamáét is). Úgy vélem, hogy az anyósa valóban örül az unokájának, és a kicsi sok szép, vagy talán az elszalasztott, nem kihasznált lehetőségek emlékét ébresztette fel benne. Ahhoz, hogy konkrétabban tudjak fogalmazni, nagyon jó lenne, ha bővebben írna az anyósával és a férjével meglévő kapcsolatáról, arról, hogy a férje hogyan látja ezt a helyzetet, beszéltek-e erről? Milyen gyakran látogatja az unokáját az anyósa, s Ön milyen megoldási módokat próbált ki a helyzet enyhítésére? Milyen embernek látja az anyósát?
Akkor, amikor lépésre szánja el magát, elsősorban a férjére, a férjével való kapcsolatára kell gondolnia, aztán a kicsire, mert neki egy "bámuló" nagymamára is szüksége van. A nagyszülők - mivel nem őket terheli a nevelés felelőssége - általában sokkal kevésbé kritikusan fogadják a gyerek megnyilvánulásait, mint a szülők, ez pedig jót tesz a gyerek önbizalmának. Emellett a saját viselkedésünkkel, megnyilvánulásainkkal mintát is szolgáltatunk a gyerekeinknek azokról a bizonyos "szerepekről".
Izsó Ildikó
