Kérdések-válaszok

Elég sok emberrel...

Elég sok emberrel beszéltem a problémámról, voltam vele orvosnál is, de segíteni nem tudott. A lényeg az, hogy a gyerekeket én csak ideig-óráig viselem el. Nagyon félek tőle, hogy a saját (még nincs, pedig 26 éves vagyok) gyerekemet nem tudom majd kellőképpen szeretni. Nem vagyok kicsapongó emberke, a nővérem 1 éves picurját nagyon szeretem. De tudom, hogy nem az én gondom a későbbi etetés, fürdetés, stb. Valaha meg fogom szeretni a gyerekeket? Vagy ha netalán szülök, én is kárt teszek majd a gyerekemben, mint ahogy a tévében olyan sok esetről hallani? Nem vagyok anyatípus? Kaptam egy kutyát az édesanyámtól, hogy hátha az által megszeretem a gyerekeket is, de ennek már 3 éve, változás nem történt. Szeretem a kutyámat, látom, hogy viszont ragaszkodik hozzám, velem alszik, stb. De egy gyerek miért nem tudja így megfogni a szívem? Van valami bajom. Nem vagyok egy ideges típus, de amikor a párom a gyerek fogalmát szóba hozza, a falra tudnék mászni. Áradozik egy gyerekről, ami lehet, hogy fontos eleme egy családnak.

Válasz

Többször is elolvastam a levelét, s én nem hiszem, hogy Önnek baja lenne! A környezetének Önre nehezedő nyomása viszont nagyon nagy! Az ember általában úgy működik, hogy minél jobban akarnak tőle valamit, annál nagyobb lesz a kérdéses dologgal kapcsolatos ellenállása. Olyan ez, mint amikor valaki nagyon szerelmes, s szinte már levegőhöz sem engedi jutni a partnerét. Ez a másikban egy szabadulási vágyat ébreszt, s minden erejével azon van, hogy kikerüljön a helyzetből. Valami ilyesmit érzek az Ön esetében is. Ha a környezete, a szülei, a kedvese békén hagynák, s elfogadnák az Ön döntését, akkor talán közelebb jutnának a megoldáshoz. Ez az állandó nyomás azért sem jó, mert tulajdonképpen nincs is ideje önmagával, az érzéseivel foglalkozni, egy kicsit önmagára figyelni. Mindig tiltakoznia kell, mindig ellen kell állnia a környezete nyomásának. Ezért is jó lenne, ha békén hagynák!
Annak ellenére, hogy három gyermekem van, és nagyon szívesen vállalnék még (sajnos, én egy korosztállyal előbbre járok!) úgy gondolom, hogy a gyermekvállalással kapcsolatos döntés kizárólag a férfi és a nő ügye. Kettőjük között kell eldőlnie, hogy akarnak-e gyereket vagy sem. Ha közülük az egyik nem akar, akkor a másiknak ezt tudomásul kell vennie, s rajta a döntés: elfogadja-e így a partnerét, vagy keres valaki mást, mert számára fontosabb a gyerek. Annak semmiképpen nincs értelme, hogy állandóan ezt mondogatja Önnek, mert csak az ellenállását növeli.
Ezek a sorok persze csak feltételezéseken alapulnak, hiszen nem ismertjük egymást, nem tudom, hogy mi áll a háttérben. Azt, hogy valaki anyatípus-e vagy sem, egy levél alapján, de még egy személyes beszélgetés alapján sem lehetne eldönteni, (azt nem hiszem, hogy kárt tenne a gyermekében!). A döntés mindenképpen az Öné! Az talán jó lenne, ha találna a környéken egy olyan pszichológust, akivel egy kicsit átbeszélhetné a szorongását, ami a gyermekkel kapcsolatban él Önben! Olyan gondolat is megfordult a fejemben, talán egy önismereti munkával sikerülne tisztázni az érzéseit (esetleg kiderülne, hogy a szorongás nem is a gyereknek szól?). Nem akarom rábeszélni a gyerekre, de azt látnia kell, hogy dönteni Önnek kell, akár a gyerek mellett, akár ellene dönt. A döntés felelősségét és a következményeit ugyanis senki nem veheti át Öntől!
Mindenképpen kérje meg a környezetét, hogy adjanak haladékot - ez lehet egy év is - s addig szóba se kerüljön, még utalás szintjén sem a gyerek! Nincs elkésve, nem ritka a 30 utáni első gyerek!

Izsó Ildikó