Van egy 10 hónapos kisfiam, és van egy 6 éves is. Most a kisebbikről, Gergőről lenne szó; ő nem egy bújós, cicáskodó kisfiú, ellentétben a nagyobbik gyermekemmel. Kíváncsi lennék, hogy ilyen tényezők mint fogantatás, terhesség mennyire befolyásolják a kialakuló személyiségét egy csecsemőnek. Most már imádom a kicsi Gergőt, de félek én "okoztam" neki azt, hogy ő ilyen kissé vadócabb lett/lesz. A férjem akarta hogy ő legyen nekünk, házasságunk egy igen mélypontján fogant meg a kicsim. Terhességem első szakaszában nem igazán akartam hogy legyen ő, bár fizikailag nem tettem semmit ellene. Aztán terhességem végén ismét a mélybe zuhant a kapcsolatom férjemmel, így igaz a szüléskor velem volt, de kettőnk közt semmi nem volt rendben. Édes kis pici jövevény volt Gergő, de nem éreztem az azonnali "szerelmet" iránta, ami csak lelkiismeretfurdalást okozott nekem. Aztán hazajöttünk, férjemmel elkezdett visszaalakulni a kapcsolatunk, segített sokat, mégis úgy éreztem Gergő miatt hanyagolom el szemem fényét, a nagyobbik fiucskát. Csak két és fél hónapig szoptattam, mert izületi problémáim lettek, vagy gyógyszert szedtem és tudtam mozogni vagy szoptattam - ez volt a választási lehetőségem, de titokban örültem annak, hogy abbahagyjuk, mert iszonyatos kötöttségnek éreztem. (A  másik fiam 6 hónapos koráig szopott, és az sem volt annyira leányálom) Amit viszont már akkor is sajnáltam, az az volt hogy 4 hetes koráig Gergő az ágyam mellett aludt a mózeskosárban, de 3 rövid hét után a saját szobájába kellett tennünk a picit, mert annyit nyögött, nyögdécselt, csámcsogott álmában, hogy amikor végre aludt, mi akkor sem tudtunk, a nagy zajtól amit csapott. ( A nagyobbik fiammal 6 hónapos koráig egy szobában voltunk és ő olyan csendben aludt, mintha ott sem lett volna). Úgy Gergő 1.5 hónapos korában kezdtem el érezni azt az igazi köteléket köztünk, amitől elválaszthatatlanokká váltunk, ami olyan nagyon hiányzott már. Azóta kiegyensúlyozott lett a kapcsolatunk, megtanultam úgy élni hogy megosztom a figyelmemet a két gyerkőc közt, és a férjemmel is rendeződtünk. Az egésznek a lényege az lenne, hogy végül is ezek a szeparációk, a rövid szoptatás, meg egyáltalán az én korai hozzáállásom ehhez a kis lényhez okozhatja-e azt, hogy ő nem az bújós , "anya kisfia" fajta gyerek, hanem egy igen önálló, akaratát kifejezésre juttató (lehet egy 10 hónaposra azt mondani erőszakos???) , minden lében két kanál, eleven kis fickó lett? Imádom én így is, csak kíváncsi vagyok, hogy okoztam-e én ebben valamit, vagy ez ilyen tényezőktől teljesen független, csak a géneknek köszönhetjük?