Kislányunk három éves lesz két hónap múlva, szeptemberben megy oviba. Okos, intelligens kislány, fejből fújja a János vitéz egész első énekét, ezen kívül rengeteg verset, mesét tud, királynőket, napocskákat, sünöket, stb. rajzol. Sokszor azon kesereg, miért nem kisbaba ő még. Nem tudom, ez normális-e? Nem szolgáljuk ki, igyekszünk önállósítani, segít nekünk a tálaláskor, vetkőzéskor, stb. Túl sokat akarunk tőle? Nem szívesen engedjük mesefilmet nézni, inkább olvasunk neki, mert észrevettük, hogy a látottakat szentírásként kezeli, ha a mesében rosszalkodnak, akkor ő is azt teszi másnap, és azzal érvel, hogy a mesében is így volt. (Televíziónk nincs, csak kiválasztott népmeséket nézhet, két-háromnaponta egyet-egyet.) Tegnap este a színházban, egy táncos-zenés történelmi darab legnagyobb csendjében jókat horkantgatott, mint egy vadmalac. Mindenki nevetett, mi is. Mit tegyek ilyen helyzetben? Mi kimentünk (megjegyzem, jópárszor voltunk már színházban, mindig addig, ameddig neki jólesett, amíg tetszett neki az előadás, a néptánc, a mesejáték, stb.), de nem tudtam szigorúan nézni, úgy kellett nevetnem. Vagy kiszórja a lisztet, merthogy a mesében is így volt. Magyarázom, mi a különbség a mese és az élet között, de nem igazán tudom, mit és mennyire ért meg belőle. Sokszor nagyon elkeseredem, ha a magyarázat ellenére mégis olyat tesz, amit nem kellene, vagy nem használ a rábeszélés. Gyakran "nyervog" mostanában, mint egy kisbaba. Valamit elrontottunk?