|
Kérdés:
Azt
írja, hogy egy anyának mindig "elérhetõnek" kell
lennie a gyermeke számára, amivel 100 százalékig
egyetértek, ezért is tudtam elõre, hogy Lilivel itthon
maradok három éves koráig. Csakhogy most kaptam egy lehetõséget:
szeptembertõl (Lili két éves és egy hónapos
lesz) álmaim munkahelyére léphetnék be, (magyar szakos
tanár vagyok)a Magyar Intézet könyvtárosa és
irodalmiprogram-szervezõje lehetnék, körülvéve a kortárs
magyar irodalom és mûvészet minden formájával, ráadásul
befejezhetném PhD-tanulmányaimat, amit nem csak rettenetesen
hanyagolok Lili mellett, de nem is bírok hozzájutni a
fáradtságtól.
Ilyen lehetõség egyszer adódik, de kínzó
lelkiimeret-furdalásom van a kislányom miatt. Férjem
mindenben támogat, mert látja, hogy ismét "élni"
szeretnék. Lilire a munkanélküli 20 éves húgom és
délutánonként férjem édesanyja vigyázna, akiket Lili
nagyon szeret. De az utazással együtt reggel nyolctól este
hatig (pénteken kettõig) mégiscsak rengeteg idõ!!! Az sem
biztos, hogy Lilinek jobb lenne, ha egy évvel késõbb mennék
vissza tanítani, amit nagyon szeretek ugyan, ezt a
könyvtárosi-programszervezõi munkát csak kiruccanásnak
tekintem, de holtfáradtan, az iskolai és a gyerekek személyes
gondjaitól terhelten, dolgozatjavítás és órakészületek
közt töltenénk kettesben a délutánjainkat. (Tanárnak
ugyanis nagyon lelkiismeretes vagyok, nem tudnék nem 100
százaklékosan készülni minden órámra, és - sajnos-
képtelen vagyok kivonni magam a gyerekeim magánproblémáinak
bûvkörébõl...)
Óvodába még nem akarom adni, korainak tartom.
Sajnos, a munkahely miatt júniusra tervezem a szoptatás
abbahagyását is, hogy szeptemberig szokja meg így az életet
és az altatást, ne egyszerre érje a trauma, ami nem is tudom,
trauma lesz-e, hiszen egész délutánokat elvan a nagyszülõkkel
minden nyûg nélkül (akkor is csak én izgulok és
telefonálgatok, hogy minden rendben van-e).
Lelkem mélyén még nem döntöttem, félek Lilit "magam
nélkül" hagyni (most jut eszembe, képzelje el, pár
hónapos koráig még a férjemnek sem engedtem, hogy kivigye
sétálni, nehogy felsírjon, és én ne legyek ott, hogy
megvigasztaljam).
Lili most már hatalmas, fejlett, nagyon okos és értelmes
gyerek.
Kérem, segítsen, még van idõm, mit tegyek??? Elmehetek
dolgozni - vagy maradjak még vele? Azt szeretném, ha neki jó
lenne, ha lelkileg egészséges gyerek lenne, aki tudja, hogy
imádjuk, és mindig hozzánk tud fordulni minden gondjával.
|
|
Válasz:
Levele végén azt kérdezi, mit tegyen? Nem
tudom megmondani, dönteni Önnek kell.
Az a csapda(?), amibe most került, azt hiszem minden hivatást
talált, hivatást folytatott nõnek ismerõs, pláne, ha még
lelkiismeretes is. Az ember lánya egy csomó energiát fektet
be, hogy pályát válasszon, megtanuljon minél többet abból,
amit lehet, hogy helytálljon a munkahelyén, s amikor
megszületik a gyereke, elõbb utóbb felmerül a kérdés, mi
legyen a pályával? (Szándékosan nem karriert írtam, mert
azt hiszem, aki karrierben gondolkodik, annak könnyebb ez a
kérdés, illetve fel sem merül benne, hogy mit válasszon.)
El tudom képzelni, hogy hiányzik Önnek a szakma, jó lenne
újra belefeledkezni a munkába, valami alkotó, produktív
dolgot csinálni, ami kivételesen független a gyerektõl, akit
persze az ember imád, minden gondolata körülötte forog, ezer
szállal kapcsolódik hozzá. A másik oldalon ott a kicsi, akitõl
a 10 órás távollét valóban sok, akinek az életébõl az
ember óhatatlanul kiesik. Mással él át egy csomó élményt,
más lesz a fontos az életében, még ha átmenetileg is. (A
félállás lehetõségét, gondolom próbálta?)
Gondolja végig, mit érezne, ha elmenne dolgozni, s mit
érezne, ha otthon maradna? Lelkiismeret furdalás kontra be nem
teljesült vágy? A levelében ilyesmit írt. Melyikkel tudna
könnyebben megbarátkozni? Mi a hosszabb távú befektetés az
Ön számára: a munka, a személyes építkezés, vagy még egy
év a lányával? (Nem biztos, hogy az utóbbi az egyértelmû válasz.
Nincs rosszabb, mint a frusztrált, türelmetlen anya.) Nem
könnyû kérdések, a válaszok sem egyszerûek. Egy biztos,
sem a lelkiismeret furdalás, sem a beteljesületlen vágyak
miatt érzett feszültség nem tenne jót sem Önnek, sem
Lilinek.
Azt is írja, hogy ezt a lehetõséget, bár ideálisnak tartja,
csak kiruccanásnak tekintené. A pedagógusi munkának (magam
is tanítok a felsõoktatásban), az az elõnye adott, hogy
bizonyos keretek között kötetlen, jobban összeegyeztethetõ
a családdal. Sajnos az életben mindig rangsorolni kell, s elõbb
utóbb meg kell tanulni nem-et mondani. Elõször a
környezetnek, aztán egy idõ után a családnak is.
Vannak külsõ kényszerítõ körülmények is, ebben az
esetben talán könnyebb a döntés, mert meg van annak a lehetõsége,
hogy legalább részben átháríthatjuk a döntésünk felelõsségét.
(Azért írom a többes számot, mert én is hasonló cipõben járok,
így van "saját élményem" a kérdésben. Ismerõs a
lelkiismeret furdalás, meg a rossz érzés is, amikor a két
éves lányom, ha valami baja van, az apját hívja, az apjával
alszik el, vele hancúrozik a déli elalvásnál, elõször azt
mondta, hogy édesapa, tovább nem is sorolom.)
Aztán, ha visszamegy dolgozni, az, amit most nap közben el tud
végezni, be tud osztani (a háztartás), megvárja esténként.
Egyébként a döntést nehezíti -errõl Ön is írt - a
gyerekünkrõl való leválás is. Többet lehet olvasni arról,
hogy a gyereknek milyen trauma az óvodakezdés, az anyáról,
szülõrõl való leválás kezdete, arról már kevesebbet
olvashatunk, hogy hányszor ül az ember sírva az óvoda elõtt
a kocsiban, vagy megy le bõgve a lépcsõn, ha otthagyja a
gyerekét, mondjuk a nagymamánál. Elõször azért bõgünk,
mert a gyerek ordít, aztán azért, mert már nem ordít.
Azt hiszem, nem sokat segítettem ez alkalommal, talán, mert
nem is nagyon lehet. Próbáltam szempontokat, lehetõségeket
felvetni, leírni a tapasztalataimat, gondolataimat. Ha
véleménye, észrevétele, kérdése lenne a leírtakkal
kapcsolatban, kérem írja meg, azt hiszem sok anyuka küzd
hasonló kérdésekkel.
Izsó
Ildikó
2002.05.16
|
