|
Kérdés:
Kislányom
4 éves múlt, van egy két és fél éves fiútestvére. A kérdésem
a kislányommal kapcsolatos, aki a mai napig produkál a
dackorszakra jellemzõ tüneteket. Ma például a fél délelõttöt
áthisztizte jelentéktelen dolgok miatt, és én képtelen
voltam megnyugtatni. Sem a nyugodt, vigasztaló, sem a határozott
(nem ordító) szóra nem reagál ilyenkor. Általában akkor történik
ilyesmi (az órákon keresztül való sírás, dobálózás,
kiabálás stb...) amikor változás történik az életében,
akár nagy, akár kicsi, vagy elfárad. Eszter egyébként
nagyon határozott egyéniség, nagy akaratereje van, saját ötletei
vannak, amiket meg is valósít, okos, precíz. Azt is tudni
kell, hogy a testvére születése nagyon megviselte, akkor
jelentkeztek nála a hisztirohamok elõször, persze sokkal töményebben,
mint most. Az a kérdésem, hogy el fog e múlni ez a viselkedése,
illetve mit tehetnék annak érdekében, hogy ezt minél elõbb
elhagyja. (Azon kívül, hogy megpróbálok türelmes maradni,
biztosítani a nyugodt családi hátteret és az egyenlõ elbánást
a testvérek között. - nem mindig sikerül.)
|
|
Válasz:
A
lányánál tapasztalt jelenség két okra is visszavezethetõ,
az egyik a testvérféltékenység, a másik az életkorából
eredõ fokozott önállósodási törekvés, népszerû nevén a
dackorszak kezdete.
Az új testvér születése a sorban elõtte lévõ, tehát az
addig legkisebb gyerek számára mindig a "trónfosztó", a
rivális érkezését jelenti. A szülõk persze azt szeretnék,
ha nem lenne harc a testvérek között, de a tapasztalat azt
mutatja, hogy ezt nagyon ritkán lehet elérni. Fokozott a háborúskodás,
ha korban közel állók, és azonos nemûek a gyerekek. Általában
az iskoláskor táján aztán lassan megszûnik a harc és jó
esetben remek kapcsolat alakul ki a majdnem azonos korú testvérek
között. Addig azonban a szülõk gyakran tapasztalják a testvérek
közötti agressziót, mint a féltékenység egyik megnyilvánulási
formáját. "Agresszió minden olyan szándékos cselekvés,
amelynek indítéka, hogy nyílt vagy szimbolikus formában kárt,
sérelmet, fájdalmat okozzon valakinek vagy valaminek." A különféle
elméletek szerint más-más okokra vezethetõk vissza az
agresszív megnyilvánulások.
A gyermekek nevelése során szükség van a korlátokra, mégpedig
a jól körülhatárolt, szilárd tilalmakra. Ezektõl nem sérül
a gyermek személyisége, nem akadályozzuk a kibontakozását,
inkább biztonságos mozgásteret biztosítunk a számára.
Az Önök esetében (is) a "mélyen szemébe nézve" nem elég,
ha agresszíven viselkedik a lánya. Jó lenne megérteni a
gyerek viselkedésének okát, s ehhez képest kellene változtatni
az Önök magatartásán. Az jó, hogy a nagy szeret részt
venni a kicsi gondozásában ezt, amennyire lehet, támogatni
kell. Az agresszív megnyilvánulásoknál pedig a lánynak éreznie
kell, hogy igazán haragszanak rá a felnõttek. Valamilyen büntetést
is ki lehet találni, amivel nyomatékosítani lehet a
"haragszom rád"-ot.
A karmolást, marást, a felnõttek megütését semmiképpen
sem lehet megengedni, határozottan meg kell fogni a lányzó
kezét és nagyon komolyan megmondani, hogy ezt nem szabad, kilátásba
helyezve a büntetést (menjen a szobájába a lány, legyen egy
negyed óra "mosolyszünet").
A következetességnek itt van szerepe, hiszen, ha valamire
egyszer a szülõ azt mondja, hogy nem, akkor semmilyen könyörgésre,
semmiféle alku ellenére se engedjenek a nem-bõl. Ezért van
arra is szükség, hogy a nem-ek mindig jól átgondoltak
legyenek, mert az értelmetlen tiltásnak csak kára van.
Izsó Ildikó
2002.07.30
|
|
