|
Kérdés:
Végsõ
elkeseredésemben fordulok Önhöz.
Kislányom, aki jelenleg két és fél éves, egyre
kezelhetetlenebbé válik számomra. Soha nem volt egy könnyû
eset, de elismerem, hogy egy kicsit el is lett kényeztetve,
mivel elsõ gyerek, elsõ unoka és ráadásul lány. Ez az elkényeztetés
nem azt jelenti, hogy mindent ráhagytunk, minden úgy volt,
ahogy õ akarta, meg ilyesmi, de egy-két dolgot azért
elrontottunk: "-De aranyos, hogy köztünk alszik...".
Gondolom ismeri ezeket a dolgokat.
Ez még nem is jelentene problémát. Egy évvel ezelõtt lecseréltük
a rácsos ágyát, amibe már addigra egyedül elaludt, (ha
akart, viszont ha nem, akkor kimászott belõle), hátha az új
ágya leköti annyira, hogy hajlandó legyen benne aludni. Ez be
is vált egy kis idõre, de aztán inkább úgy döntött, hogy
jobb neki velünk. Próbálkoztunk, hogy odaülünk mellé, mesét
olvasunk, majd jöttek a drasztikusabb módszerek: rácsuktuk az
ajtót, fenyegettük, hogy ha kijön, akkor ez lesz meg az lesz,
de mivel felérte az ajtókilincset, ez nem vezetett eredményre.
Utána az volt az ötletünk (már megbántuk ezt is), hogy ha
lefekszik a TV elé az ülõgarnitúrára, akkor egyszer csak elálmosodik
és elalszik. Ez ment is egy darabig, elég könnyen elaludt, de
mivel 1 év 9 hónaposan a szobatisztaság kezdeti stádiumában
volt, és csak az ágyán volt gumilepedõ, így átvittük
elalvás után észrevétlenül a saját ágyába. Ez is bevált.
Örültünk, ha csak egyszer kelt fel egy éjszaka.
Februárban kivették az orrmanduláját. Elõtte kb. 2 liter teát
ivott egy éjszaka alatt. A mûtét után úgy döntöttem, hogy
én nem fogok holtkórosan kimászkálni a konyhába éjjel, ha
a bekészített tea mennyiség elfogy, úgyhogy igyon vizet, ha
szomjas. Hosszas vergõdés és éjszakázás, toporzékolás után
sikerült leszoktatni a teáról. Most ott tartunk, hogy este
kap egy cumisüvegnyi (ehhez sajnos még nagyon ragaszkodik, egyébként
gyönyörûen iszik pohárból és 100 %-osan szobatiszta kb. 4
hónapja éjszakára is) kakaót és jó éjszakát. Legalábbis
ezt szeretnénk. Viszont sajnos ez úgy néz ki, hogy fürdés
után lefektetjük a TV elé, megkapja a kakaóját, odaülünk
mellé, és lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogy mikor alszik
el. Neki persze esze ágában sincsen, menne játszani, vagy
kitalál valami kifogást, hogy miért nem akar ott feküdni. Jönnek
a szép beszédek, a mesék, a szigor, a kiabálás, a hiszti,
erre válaszul egy-egy pohár víz, majd az átöltözés, a
fenyegetõzés. Bevisszük a szobájába, erre õ sírva megigéri,
hogy alszik. Adunk neki még egy esélyt. Lefekszik, becsukja a
szemét. Fél perc múlva kinyitja, amikor szólunk neki, hogy
aludjál, mert mész a szobádba, elkezd nevetni és csak azértse
csukja be a szemét. A vége az esti tortúrának, ami kb. 7 órától
szerencsés esetben csak 10 óráig tart az, hogy a gyerek azt
csinál, amit akar, az idegeink felmondták a szolgálatot, és
egyszer csak elalszik.
Próbáltuk azt is, hogy napközben nem hagyjuk aludni, de ez
sem vált be. Semmi változást nem jelentett.
1 éve bölcsõdébe jár, ahol állítólag a legjobb gyerek a
csoportba, de otthon, olyan, mint egy kisördög. És a
legnagyobb bánatom, hogy ezt fõleg velem, az édesanyjával
csinálja. Már az anyósomtól is azt kell hallgatnom, ha ott a
gyerek, hogy: "Nem volt semmi probléma, amíg anyád nem
volt itt..."
Fenti probléma sajnos nem csak az alvásra vonatkozik, hanem
egyre több mindenre. Nem fogad szót, az utcán cipelteti magát,
pedig 1 éves kora óta próbálom rávenni, hogy sétáljon, azóta
nincsen babakocsija. Akaratos, makacs, önfejû, kezelhetetlen.
Már ott tartok, hogy elõre félek az esti lefekvéstõl.
Egyszerûen úgy kitud borítani, hogy nem vagyok egy sírós
fajta, de sírva tudok miatta fakadni. Szeretem, imádom, az életemet
adnám érte, ezért is nem értem, hogy miért csinálja ezt
velem.
Arra is gondoltam, hogy kb. 1 hónapja elvettem a cumiját
(elvitte az oroszlán), mert nagyon csúnyán beszélt, mivel állandóan
a szájába volt. Elõtte sem volt jó a helyzet, de azóta csak
romlott. Nem szeretném már neki visszaadni, ezért írtam Önnek,
hátha tudna nekem valami jó tanácsot adni, hogy tanítsam meg
a gyermekemet szót fogadni.
Szeretnénk majd neki a párommal 1-2 éven belül egy kistestvért,
de mellette nem merném bevállalni, amíg õ így viselkedik.
Most már dolgozom is, és nem bírom munka mellett csinálni
ezt az egész esti tortúrát is, hulla fáradt vagyok és
ez kihat mind a munkámra, mind pedig a magánéletemre.
|
|
Válasz:
A szülõk fegyelmezési,
tekintélytartási sikertelensége közvetlenül vagy áttételesen,
egyre többször jelenik meg a hozzám érkezõ kérdésekben.
Egyszóval, - bár ez Önnek nem segít - nincs egyedül a
problémájával!
A jelenség hátterének jobb megértése szempontjából egy
kicsit messzebbrõl kezdem a válaszadást. A szülõk általában
kétféle módon próbálják gyermeküknél elérni azt, hogy
megfelelõen viselkedjenek, ez a dicséret (mondhatjuk úgy is,
hogy jutalmazás) és a büntetés. Már pontosan ismerik azokat
a technológiákat, amelyek hatásossá teszik egyik vagy másik
módszert, a következõkben ezeket veszem sorra. A kutatások
azt mutatják, hogy a jutalmazás csak akkor hatásos, ha közvetlenül
a kívánt viselkedést követi. Ráadásul eleinte minden
alkalommal adagolni kell a jutalmat, késõbb már elég csak véletlenszerûen
adni. Ráadásul biztosítani kell azt is, hogy a nem kívánt
viselkedés sose kapjon megerõsítést valamilyen jutalom révén.
Ez a viselkedésmódosítás rendkívül idõigényes folyamat,
nagyon kevés, megkockáztatom, hogy szinte egyetlen szülõ sem
tudja megvalósítani azt, hogy minden feltételnek megfeleljen.
A jutalmazással való viselkedésmódosításnak buktatói is
vannak: a jutalmak elveszíthetik értéküket (általában
akkor kell ezzel számolnunk, ha túl távolinak tûnik a
jutalom, pl. "ha jó leszel, a Mikulás hoz neked sok ajándékot"),
vannak olyan esetek is, amikor a felnõttek számára el nem
fogadható viselkedés beválik (pl. amikor a gyerek bohóckodik,
amiért mindenki figyelmét magára tereli), aztán van olyan
eset is, fõleg akkor, amikor a gyerekek már nagyobbak, hogy
saját maguk is meg tudják szerezni a jutalmat (pl. egyedül
elmennek moziba), vannak olyan esetek is, amikor az elfogadható
viselkedést nem követi jutalom (ez törvényszerû, hiszen s
gyereket nem lehet folytonosan "szemmel tartani"). A
folytonos dicséret eredményeként a gyerek egy idõ után csak
a jutalomért hajlandó bármit is tenni, s ha elmarad a
jutalom, a gyerek úgy érzi, hogy valamit mégsem tett
helyesen. A jutalom megvonása büntetésként élhetõ át, míg
a túl gyakori jutalom önmaga hatását gyengíti. Nagyon
sokszor elõfordul az a szülõi megoldás is, hogy az elismerõ
szavak mellé bírálat is kapcsolódik, vagyis "duplafenekû"
a dicséret. Ezzel a szülõ azt szeretné elérni, hogy
gyermeke jobban teljesítsen, vagy jobban viselkedjen, azonban
nem biztos, hogy ez a módszer eredményes. A gyerekek, már egészen
kicsi korban "kihallják" a bíráló szavakat, tisztában
vannak azzal, hogy az elhangzott dicséret valóbája bírálat.
Azok a szülõk, akik túlságosan gyakran alkalmazzák ezt a módszert,
hiteltelenné válnak gyermekeik elõtt. Gyakran hangzanak el
dicsérõ szavak akkor is, amikor a gyerek teljesítménye vagy
viselkedése "nem az igazi, de valami alakul" szintjén van.
Amikor a dicséret nem egyezik a gyerek önértékelésével,
akkor ezt annak értékelheti, hogy nem értik meg. Ez pedig a
kommunikáció gátjává válhat szülõ és gyermek között.
A dicséret fokozhatja a testvérek közötti rivalizálást és
versengést is. Amikor az egyik gyereket megdicsérik, a másikat
pedig nem, az utóbbiban joggal keletkezhet harag, irigység,
bosszúság a másik iránt. Amennyiben messzebbre tekintünk, a
gyakran dicsért gyerek a késõbbiekben "függõvé" válhat
a szüleitõl, vagyis amikor már elvárnánk tõle, hogy önállóan
cselekedjék, akkor sem lesz képes rá, mert mindig a szülõi
egyetértésre, jóváhagyásra várnak.
Ezután nézzük a büntetést! Amikor a szülõ büntetést ad
a gyerekének, akkor annak nem kívánatos viselkedését próbálja
szankcionálni. Ezzel a módszerrel is csak egyetlen probléma
van, az, hogy nagyon sok feltételnek kell megfelelni, hogy
sikeres legyen, kezdve attól, hogy a helytelen viselkedést
mindig büntetni kell, a büntetésnek azonnal követnie kell a
rossz magatartást, nem lehet a gyereket más elõtt büntetni,
itt is ügyelni kell, hogy a helytelen viselkedés semmilyen körülmények
között ne jutalmazódjon, végül a büntetésnek nem szabad túlságosan
nagynak lenni. Könnyen belátható, hogy ezek a feltételek is
csak nehezen teljesíthetõk.
Marad a kérdés, hogy mit lehet tenni? Thomas Gordon - akinek
Tanítsd gyermeked önfegyelemre címû könyve alapján készült
a fenti összefoglaló is - a következõket javasolja:
ahelyett, hogy un. Te-üzeneteket küldenénk (ezek olyanok,
amelyek a másikról szólnak, pl. "ügyes voltál, hogy
elrakodtál "rossz voltál, amiért nem hagytál beszélgetni
délután) próbálkozzunk az Én-üzenetekkel, vagyis
fogalmazzuk meg, hogy nekünk mit jelent, milyen érzést
okozott a gyerek viselkedése: "nagyon jólesett, hogy
elrakodtál, mert fáradt voltam, amikor hazaértem", vagy "
nagyon kellemetlen volt nekem, amiért minduntalan félbeszakítottál,
nem tudtam figyelni sem rád, sem a .. Nénire). Biztosan érezhetõ
a különbség, ugye? Ennek a módszernek a megtanulása nem könnyû,
mivel a Te-üzenetekre vagyunk ráállva, ugyanis ezeket sokkal
könnyebb elküldeni a másiknak. Az Én-üzenetek tudatosságot
igényelnek, s azt, hogy odafigyeljünk saját érzéseinkre.
Ezek ugyanis az én-üzenetek alapjai.
Gordon sokféle módszert ajánl, amivel elkerülhetõk a büntetés
és a jutalmazás már ismertetett csapdái. Próbáljuk kitalálni,
mire van szüksége a gyereknek (ezt fõleg csecsemõkorban kell
alkalmazni, de késõbb is szükség lehet rá!), aztán próbáljunk
megegyezni a gyerekkel, vagyis "kössünk üzletet", módosítsuk
a környezetet, hogy lehetõleg minél kevesebbet kelljen a
gyereket korlátozni. Nagyon fontos, hogy a felnõtt azonosítani
tudja azt az érzését, ami az ingerültséget, az elkeseredést
kiváltotta belõle, s ezt mondja el a gyereknek. Természetesen
a gyereknek is vannak szükségletei, amiket szeretne kielégíteni,
ezért vannak esetek, amikor az Én-üzenetek hatástalanok.
Ekkor próbáljunk meg odafigyelni a gyerek kívánságaira,
keressünk közösen megoldásokat a problémára. (saját élmény,
amikor a fiam nem akart egyedül elaludni, megkérdeztem tõle,
mire lenne szüksége, hogy el tudjon aludni egyedül is, s õ
azt mondta, egy kis fényre. Bekapcsoltuk a kislámpát, Õ
pedig 10 perc múlva már aludt).
A kissé hosszúra nyúlt bevezetõ után nézzük a konkrét
problémát: ami feltûnt e levelében már elsõ olvasásra is,
az az, hogy 7-10-ig a lefekvés a program. Ezt egy kicsit hosszúnak
tartom, próbálják lerövidíteni az idõtartamot. Elképzelhetõnek
tartom, hogy a lányának elég a ½ 10-tõl reggelig tartó
alvás, mivel a bölcsõdében is alszik, délután már nem fárad
el annyira, hogy igényelné a korai lefekvést. Amennyiben jól
értem a jelenlegi helyzetet, a lánya esete még játszani
szeretne, tevékenykedni, míg Önök megpróbálják elérni,
hogy aludjon. Ehelyett a program helyett javasoltam, hogy engedjék
a lányukat tenni-venni, kezdjék a fürdetést csak ½
9-kor, utána 9-1/2 10-ig még legyen valamilyen közös
program, jó alkalom a mesélésre, a képeskönyv nézegetésre
vagy a közös játékra. ½ 10-kor legyen villanyoltás,
amikor is egyedül marad a lány, esetleg ég egy kislámpa,
hogy ne legyen sötét. Ez így roppant szépen hangzik, tudom,
de megvalósítható. Fontos, hogy nyugodtak maradjanak és próbálják
kielégíteni a lányuk szükségletét, ami nekem úgy tûnik,
hogy az Önök figyelmének elérésébõl ered. Törekedjenek
arra, hogy a helytelen viselkedés nélkül is legyen idõ,
amikor a lányukkal foglalkoznak, csak vele, mással nem.
Izsó Ildikó
2002.10.12
|
|
