Segítsetek!
Egy teljesen normális anyának tartom magam, nagyon vártam a fiam születését és nagyon boldog vagyok mióta megszületett, imádom, a mindenem!
Mostmár 4 hónapos, és egyszerûen az utóbbi idõben kétségbe vagyok esve, nem ismerek magamra. Még nem elég ügyes ahhoz, hogy eljátszon egymagában, ha valamit a kezébe adok leejti vagy nem sikerül úgy fognia, szájába tennie, stb, ahogy Õ szeretné, és azonnal sírni, ordítani kezd. Nem képes egyedül elfoglalni magát még nagyon rövid idõre sem mikor ébren van - márpedig szinte egész nap ébren van - egyfolytában le kell kötni, játszani, foglalkozni kell vele, különben hisztizik. Nagyon szívesen játszom vele, imádom mikor nevet... DE és itt jön a DE: ha elhatározom, hogy márpedig ma mást is képes leszek megcsinálni, elvégezni itthon, nem csak akkor kapkodok, mikor alszik, hanem igenis fogok tudni fõzni netán két fogást is, igenis képes vagyok elvégezni a háztartási munkát, elmosogatni, kiteregetni, stb, hogy ne álljon már mindig romokban a lakás mikor a férjem hazajön... szóval mikor ilyesféle elhatározással kezdek neki a napnak, és azon vagyok, hogy ne csak a gyerekkel foglalkozzak egész nap, akkor annak az a vége, hogy a kisfiam sírógörcsöt kap, én pedig idegrohamot.
Ordibálok a 4 hónapos fiammal, hogy maradjon már csöndben, hagyjon már legalább egy fél órát hogy befejezhessem azt a rohadt mosogatást stb... elõfordult, hogy durván megráztam õt a babakocsiban, mire persze mégjobban rázendített. Borzasztóan szégyelltem magam utána, nem gyõztem tõle is bocsánatot kérni, megnyugtatni, vele együtt sírtam. Másnap elhatároztam, hogy csak vele törõdöm, le van tojva a háztartás, fõzés... de annyi idõt sem hagy, hogy én nyugodtan megreggelizhessek, nyavajog állandóan. Próbálok türelmes lenni, néha úgy örülnék, ha csak egy kicsit ellene egyedül is, de képtelen rá. Fogalmam sincs hol rontottam el, nem kapdostam fel soha azonnal, ha nyöszörgött, de sírni sem hagytam soha ha pl. nem tudott elaludni nem hagytam, hogy álomba sírja magát, felvettem és elaltattam cicin. Csak most nehéz ez az idõszak, tudom, talán ha már ülni tud egyedül és eljátszogat a járókában...
De egyszerûen nem tudom addig hogy bírom ki, néha olyan dühös vagyok rá, hogy megijedek önmagamtól, ráförmedek, durván kapom fel ha "nyivákol", amikor nekem tízféle háztartási munka van félbehagyva, amit be kellene fejeznem. És néha muszály elvégezni, mikor tudom hogy vendégek jönnek, stb. vannak olyan helyzetek amikor egészen egyszerûen nem hagyhatom ott az elvégzendõ dolgokat. Miután szembenéztem azzal, hogy milyen rettenetes dolog hogy idegbeteg módjára ordítozok a fiammal, aki csak egy pici baba, meg csapkodok, kiabálok, rángatom... hát elképedtem önmagamon, és nagyon szégyenkezem. Elhatároztam, hogy nagyon oda fogok figyelni, és még véletlenül sem emelem fel többet durván, hirtelen, de félek már magamtól. Pedig annyira imádom! Imádom mikor szoptatom, mikor édesen vigyorog, gagyarászik, és fõleg, mikor álmában szuszog... meg tudnám zabálni, nem tudnék élni nélküle, nagyon-nagyon szeretem! Szóval nem vagyok egy betegelméjû vagy gonosz, vagy bármi ilyesmi, csak türelmetlen.
Kérlek titeket, bátorítsatok, adjatok tanácsokat, hogyan oldhatnám meg a gondjaimat, mikor lesz könnyebb... vagy már csak nehezebb lesz? Lehet, hogy ahogy nõ a gyerek, még több nehézséggel, türelempróbával kell majd szembenéznem? Pedig én szeretnék kistestvért is, két picivel hogyan fogok boldogulni?
Vagy az idõ múlásásval "belejön" az ember és könnyebb lesz talán? El vagyok keseredve, ha eszembe jut, mennyire megijedt és sírt az én türelmetlenségem és durvaságom miatt, alig tudtam megnyugtatni, akkor már én is vele sírtam, önmagamon elszörnyedve. Mi a baj velem?
Azt remélem, most hogy ezt megfogalmaztam és leírtam, szembenéztem vele, talán nem fordul elõ többet. De mi lesz, ha megint muszály lesz mást is csinálnom napközben és nem tudok csak vele foglalkozni? Tegyem be a kiságyába és hagyjam sírni? Csukjam rá az ajtót? Próbáltam már, hogy mosogatás közben magam mellé teszem a konyhába a hordozójában, beszélek hozzá, énekelek neki, fütyülök meg amit csak ki tudok találni, odaviszem a csörgõit... kb 10 percig van el, aztán kezdõdik a hiszti... szóval tehetetlennek érzem magam. Már az is segítene, ha tudnám, hogy nem vagyok egyedül, hogy mások is elvesztik néha a türelmüket, vagy más babákkal sem olyan könnyû az élet...
Nem azt szeretném, hogy figyelmeztessetek, milyen bajok lehetnek abból, ha kijövök a sodromból, ezt én is nagyon jól tudom, tisztában vagyok vele.
Nem is szeretném ha megismétlõdne, azt hiszem mostmár nem fogom többé hagyni hogy eluralkodjon rajtam az indulat.
De ezt hittem magamról azelõtt is, hogy ez megtörtént. Ezért mondom, hogy nem ismerek magamra! Mintha nem is én lennék, mikor olyan durván bánok szegénnyel. És annyira megbánom, vádolom magamat, milyen anya vagyok??
Ha valakivel történt hasonló vagy van ezzel kapcsolatos véleménye, örülnék, ha megosztaná velem és mindenki mással. Nagyon jólesne, ha megbeszélhetném ezt valakivel, és csak Ti vagytok, akivel megoszthatom. A férjemnek inkább nem mondom el, nem akarom hogy kiábránduljon belõlem. És én sem akarok önmagamból kiábrándulni... azt hiszem még nem késõ.
Kamélia
A párom is játszott vele, de egymagában is jól elnézelõdött a fotelban fekve - persze ott voltunk körülötte.. ha kimentünk a szobából akkor már kiabált, de egyáltalán nem haragudtam rá érte! 
